Idén is összegyűjtöttük, mely fantasztikus könyvek, képregények, filmek, videojátékok vagy más fantasztikumba tartozó alkotások nyerték el tetszésüket. Találhattok itt ezévi megjelenéseket, de régebbi műveket is. Természetesen mindez a személyes véleményünket tükrözi, még az SFmagon belül is sokféléket olvasunk és kedvelünk. És kíváncsiak vagyunk a Ti Fantasztikus évetekre is: Nektek mi volt idén a kedvencetek?

Farkas Balázs (fdbdh):

Az év SF könyve: Meh, mit tudom én. Azt most talán elengedném, hogy szigorúan olyat mondjak, ami idén jelent meg és idén is olvastam, bár Le Guin kisregényválogatása azért úgy se gyenge, hogy szerintem a tavalyi novellaválogatás erősebb volt. Két nagyon jó regényt pótoltam, amelyektől leszédültem meg vissza: Moskát Anita: Horgonyhely és Shirley Jackson: We Have Always Lived in the CastleVeres Attila idei novelláskötete, az Éjféli iskolák pedig ugyan kimaxolja a weird rövidprózát, de technikailag nagy részét még tavaly(előtt?) olvastam. Azért… húzzuk be ide, jó? Amúgy meg jöttek tök jó antológiák, csak gondolom ciki olyat ajánlani, amiben én is benne vagyok, de pff, vállalom, nézzetek rá a 2050-re és Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2018-ra, mert azért mégiscsak felrázzák a fantasztikus rövidpróza piacának állóvizét, és végre, és hajrá.

Az év SF filmje: Nincs még egy olyan elképesztő film idén, mint a The Endless. Weird fiction a javából, hátborzongató, fantasztikus, képtelen és mégis, nagyon emberközeli – távol áll a fősodorbeli szórakoztató mozik világától, és ez nagyon üdítő. Alacsony költségvetésből is lehet jó sci-fi / horrort készíteni, itt a legjobb példa, és egyúttal így fedeztem fel Justin Benson és Aaron Moorhead példátlan életművét.

Az év sorozata: Nem gondoltam volna, de az Atlanta második évada („Robbin’ Season”) idén teljesen lement egy David Lynch-szintű fura, szürreális világba, olyan hidegrázós önálló részekkel, mint a Teddy Perkins vagy a Woods. Nem fordít hátat annak, hogy az legyen, aminek mondja magát, nevezetesen az atlantai hip-hop kultúra dramatizálása, de ezúttal a horror, a weird, a szürrealizmus elemeivel felvértezve. Donald Glover és Hiro Murai szórakoztatóipari történelmet írnak.

Az év videojátéka: Nehéz meggyőzni a legmenőbb nyugati blockbusterekkel, és ez idén sincs másképp, Japánhoz kellett fordulnom. A Dragon Quest XI legendás. Legendásan jó. Közel húsz éve nem láttam ilyesmit, hogy egy játék nyíltan fogja a legelcsépeltebb fantasy toposzokat és dagadó mellel, szimfóniákkal tolja végig nyílegyenesen. „Az árva hős és társai megmentik a világot a végső gonosztól” talán Tolkien óta nem volt ennyire őszinte, gyönyörű, és totálisan grimdark-mentes, pedig amikor a legkevésbé várnánk, amikor már több tucat órányi kalandba kényelmesedtünk, beküld egy gyomrost félúton, és egy még nagyobbat a legvégén, mert tétté válik minden, amit addig átéltünk és feláldoztunk. A hősi fantasy egyedülálló, monumentális, letisztult esszenciája, semmi nem jön a közelébe idén.

Szabó Dominik:

Az év rövidprózái: bár 2017 végén azt hittem, hogy ennél erősebb év nem lehet a rövidprózát tekintve, és most már tényleg tetőzik ez a terjedelem, ehhez képest, amikor végiggörgetem az idén olvasott könyveimet, azt tűnik fel, hogy a legjobban az ilyen kiadványokat élveztem. Persze csalok, mert én csak idén pótoltam Ray Bradbury zseniális Októberi vidékét – és vele mintha arra is ráébredtem volna, hogy azért a horror is érdekelhet engem. Nyugtalanító, depresszív történetek kaptak helyet a kötetben, mind annyira lehúz, hogy napi egynél többet nem is javaslok “elfogyasztani”, az is bőven megterhel.

Aztán ott volt Ken Liutól A papírsereglet és más történetek, ami legalább ennyire lenyűgözött. Liu olyan gyönyörűen ötvözi a keletit és a nyugatit, a szépet és a fájdalmasat, a mágikusat és a tudományosat, a fantasztikumot és a valóságot, hogy minden egyes novella végén az államat kerestem. Harmadik helyre pedig muszáj nekem is megemlítenem Ursula K. Le Guin kisregényeit: A megtalált és az elveszett két kötete tele van csodás emberi történettel, néha a science fiction, néha a fantasy nyelvén megfogalmazva – ám az közös bennük, hogy mind a lélek legmélyéig hatol.

Az év képregényei: sokan, sokszor megfogalmazták már, hogy 2018-ban új képregényes reneszánsz jött el, és ha minden úgy halad tovább, ahogy látjuk, akkor a 2019 pedig még ennél is durvább lesz. Még felsorolni is hihetetlen a címeket – Saga, Locke & Key, The Walking Dead, Hellboy, Kick-Ass, Deadly Class, Loki, Umbrella Academy, From Hell, V mint vérbosszú, sőt: Sandman! –, nemhogy végigolvasni őket, és akkor még a szuperhősökről nem is esett szó…

Kíváncsi vagyok, hogy meddig lehet még tömni ezt a piacot sokezerforintos kiadványokkal, mindenesetre én most egyet emelnék ki, méghozzá Mark Millar állatira menő Kick-Ass (magyarul: Ha/Ver) kötetét. Persze nekem a tinédzserkorom meghatározó filmjét jelenti ez a cím, szóval elég magasról indult a képregény, amit aztán még fokozni is tudott – vagány stílus, döbbenetes mennyiségű erőszak, nagy adagnyi humor, remek karakterek: Kick-Ass!

Az év fantasy regényei: úgy tűnik, hullámzó a SFF-ből az SF és az F megoszlása – míg tavaly utóbbi gyengélkedett és előbbi volt nagyon erős, idén pont fordítva. Meglepően sok olyan fantasy jött ki, amit nem feltétlenül hittem, hogy valaha is meg fog jelenni (China Miéville: A város és a város között, Michael J. Martineztől a teljes Daedalus-trilógia!), folytatódtak félbehagyottnak hitt sorozatok (Scott Lynch: A karmazsin lobogó, Jim Butchertől a Dresden-akták, Brian McClellan Lőpormágus sorozata vagy épp Robin Hobb életműve), elkezdődtek ígéretes újak (Kameron Hurley: A Tükörbirodalom, Ed McDonald: Éjszárny, Brandon Sanderson: A királyok útja), a legjobban mégis két trilógia zárlatát élveztem.

N. K. Jemisinről és Robert Jackson Bennettről van természetesen szó, akik mindketten olyan tökéletesen zárták le a sorozatukat, amiben reménykedni sem mertem. A megkövült égbolt olyan megrázó erejű és fájdalmas, hogy még nagyon sokáig emlegetni fogjuk, de a Csodák városa sem sokkal marad le mögötte: Bennett nem csupán megújult a végére, de egyben elérte, hogy teljesen új szinte emelje a trilógiát.

Mire emlékszem még szívesen? Sci-fi terén óriási élmény volt olvasni Naomi Aldermantól A hatalmat, mert ügyesen nyúlt a témájához, remekül választott szereplőket, nem mellesleg pedig a témának azt az aspektusát ragadta meg, ami engem leginkább meg tudott fogni. A filmek közül kellemes meglepetést nyújtott a Ready Player One, pedig engem a világból ki lehet kergetni a nosztalgiával, de itt valahogy szerethető egyveleget hozott össze Spielberg. Hasonlóan örültem, hogy az Annihilationből egy érthető és működőképes feldolgozás lett, no meg annak, hogy a Hold spinoffjaként a Mute tudott érdekes lenni.

Így belegondolva nem is volt rossz év ez a 2018 – hátha 2019 sem okoz csalódást.

Markovics Botond (Hackett):

Az év képregényei:

a hazai képregénykiadás idén mintha több évtizednyi elmaradást akart volna egyszerre pótolni, dőzsöltünk a szebbnél szebb, kultikus képregénykiadványokban. Ezeket többnyire olvastam, viszont eközben rácsúsztam a mangákra, így idén ott találtam egy halom új kedvencet.

Yukito Kishiro: Battle Angel Alita: A távoli jövő lepusztult, kiborgokkal, robotokkal teli, Földjén egy fejvadász/robotmérnök, Ido a szeméttelepen akad rá a titokzatos Alitára, illetve a fejére, amelyhez kibernetikus vázat illeszt. Alitában egy rég elfeledett világ csúcstechnológiája rejtőzik, és mindez keveredik egy kamaszlány egójával és akaratosságával. A Cameron-Rodriguez féle filmváltozatot meg majd februárban meglátjuk, mit tud ebből visszaadni.

Naoki Urasawa: Plutó: A mangák ősatyja, az Astroboy briliáns újragondolása. Valaki elkezdi levadászni a Föld hét legfejlettebb MI-vel rendelkező szuperrobotját és azok tervezőit. Az első Mont Blanc, a svájci, pacifista robot, aki imádja a természetet és a gyerekeket. Gesicht, az Europol szuper robotnyomozója kezd el nyomozni, és közben szép lassan kibontakozik egy világméretű összeesküvés, és eközben megismerjük a többi híres robot/android-MI-t, köztük Atomot (az egykori Astroboyt), akit tervezője a halott kisfia helyett teremtett. 8 kötetes, mangákhoz képest rövidke történet, viszont okos, izgalmas, érzelmes is egyben. Így érdemes beszélni az ember/MI témáról.

Na, és itt van Junji Ito, akinek elkezdték angolul kiadni az életművét, és első élményem tőle az Uzumaki volt, ami örökre meghatározta a kapcsolatunkat. A spirálokra rákattanó, megbomló elméjű japán kisváros és főszereplőinek bizarr drámája elemi olvasmány volt, és itt írtam róla bővebben is.

Joe Hill által írt Locke & Key, amit két éve pont karácsony után olvastam végig egyszuszra, és azóta is szívesen emlékszem vissza erre a pár napra, most egy gyönyörű kiadásban elkezd napvilágot lát magyarul is. Ezt bárkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti a fantasztikumot, mert Stephen King fiának sztorija zseniális.

Az év könyve:

Naomi Alderman: A hatalom című regénye a 21. század kiadótól, amely egy nagyon érdekes, fantasztikus történet a nemi szerepek kifordításáról, de leginkább az emberi természet és a hatalom közötti kapcsolatáról egy apokaliptikus világba helyezve.

Az év videojátéka:

Detroit: Become Human:

A Quantic Dream általam régen várt, döntésközpontú videojátéka a gépi intelligenciák öntudatának kérdése köré épül, illetve arra, hogy mi, emberek hogyan reagálnánk minderre. Ezen túl nagyon fontos az is, amit a szabadságról, az elnyomásról és a szegregációról mond. 

A történet súlyos morális döntések elé állított, és olyan érzéseket facsart ki belőlem, amihez fogható élménnyel ritkán találkozni ebben a médiumban. (Aki esetleg játszott vele, és a vége felé eljutott az android gettóba, az tudja, miről beszélek.)

Az év filmje:

Ready Player One

Számomra a mozis/fantasztikus sorozatos szempontból gyenge év volt 2018. Az egyetlen cím, amit szívesen említek meg, a Ready Player One, amely végtelenül egyszerű történettel és még annál is egyszerűbb karakterekkel rendelkezik, de hatalmas lelke van. Ez egy olyan film , ahol a virtuális világban kalandozó hősök Terminatorként a hüvelykujjukat a magasba emelve tűnnek el a lávában, ahol egy Zemeckis-kockával visszatekerhetjük az időt, ahol a kilőtt ellenséges avatarokból begyűjthető játékbeli pénzérmék hullanak, ahol egymást váltják az Alienes-, Vissza a jövőbenes, Batmanes, régi és új videojátékos poénok, ahol Battlestar Galactica, meg Harkonnen szállítóhajós modelleket mutogatnak, és egy-egy párbeszéd közepén annyi geek-utalás hangzik el, amelynek még a harcedzett régi motoros geekek sem biztos, hogy a felénél nagyobb részét értik.

Kánai András (SFinsider):

Az év magyar kötete: (természetesen) a Gabo új sorozata, Az év magyar science fiction és fantasynovellái. Jó írók, erős írások, a következő évben talán még több sci-fi elbeszéléssel. Íróink alaposan rácáfoltak arra a közkeletű tévedésre, miszerint csak az angolszászok tudnak jó zsánert írni. Annyi csalódás után reménykeltő kiadvány.

Az év regénye: Tom Sweterlitsch horror-krimi-SF drámája, a Letűnt világok. Elolvasása óta rengeteg mást olvastam, de a Terminus nevű világvége fenyegetése még mindig az eszembe jut, ahogy az egzisztenciálisan kiszolgáltatott emberek és emberiség is. Ráadásul, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, még stilisztikailag is az átlag fölé emelkedik a regény, ami sajnos ritkaság a science fictionben.

Az év klasszikusa: Stanislaw Lem hihetetlen alkotása, Az Úr hangja. Ragyogó címválasztás, szabálytalan regény, nagyívű gondolatok. Van az a kérdés, hogy melyik már nem élő hírességgel ebédelnél szívesen – nálam Lem az egyik. Olyan jó olvasni olyan regényt, amelyen érezni, hogy az írója gondolkodtatni akar, és nem csak a felszínes zsánerdolgokkal. Harminc év elteltével végre megértettem, miért nagyszerű ez a regény (?).

Az év nem angolszász regénye: Pelevin, Pelevin – ezt a csávót nem tudom megunni, mélységesen elfogult vagyok vele. Ötletei, világlátása, stílusa mind-mind kiemeli a tömegből. Az iPhuck10 már címével is büntet, de cyberpunkos-nyomozós története apropóján nagyjából mindenkinek beszólogat a nyugati világból. Azért remélem, a Kalifátusról szőtt mondatai nem valósulnak meg…

Az év angol nyelvű regénye: annyi regényt abbahagyok, mert unalmas, mert nem von be, vagy mert ötlettelen. Charles Soule könyve, a The Oracle Years nem ilyen, hanem egy ötletre felfűzve őrült utazást ígér. Ezt be is tartja, és közben klassz kis panorámáját mutatja be az emberiségnek egy személy sorsán keresztül.

Horváth Vivien (CaptainV):

Az év SFF olvasmányai: science fictionből igen kicsi a kosár, amiből válogathatok,

Pierce Brown
Fotó: Gage Skidmore

mert ugyan olvastam science fictiont, magamhoz képes nem is keveset, de emlékezetes, valóban nekem, hozzám szóló darabokat nem igazán. Részben a biztonságba való menekülés miatt, de azt hiszem, legalább annyira megfontolt szempontok alapján is Pierce Browntól A káosz éveit nevezem meg mint számomra a legütősebb sci-fit 2018-ból. A nyilvánvaló élvezhetősége és fordulatossága egy dolog, de az átgondoltság, az új topik, az új távlatok nagyon jó példává teszik arra, hogyan lehet úgy benne maradni negyedik könyvvel is a világodban, hogy nem rókabőrt nyúzol le a sztoridtól. Fantasyból nem könyveket, hanem szerzőket neveznék meg: Andrzej Sapkowski Vaják-sorozata, Veres Attila regénye és novelláskötete a „nagyágyúim”, nem tetszett tőlük minden ugyanolyan mértékben, de meghatározó élményeket nyújtottak (így vagy úgy), és igaz, hogy kicsit átlógott az olvasás vége 2019-be, és a hosszabb ismertető épp íródik belőle, de adok egy teasert: Brian McClellan megdöbbentő becsúszó szereléssel robbant fel a listámra legújabb megjelenésével.

Az év SFF filmje: tavaly csak soroltam és soroltam, hogy különböző szempontok alapján mi minden nyűgözött le a moziban, most viszont hihetetlen, mennyire egyértelmű be tudok kiabálni egy darab címet. McClellan-féle becsúszásához hasonló utolsó pillanatos tarolás történt itt is, vagyis annyira nem utolsó pillanatos, végül is december eleje óta van a fejemben ez az eredmény. Korábban az Infinity Wart mondtam volna, de Mikulás meghozta a Pókember – Irány a Pókverzum!-ot, ami tulajdonképpen minden olyan szempontot (hatás, technika, szórakoztatás, érzelmi mélység, szerethetőség) teljesít, ami tavaly öt(!) film között dobtam szét.

Az év SFF sorozata: a Rick és Morty ravaszsága, a Castlevania idegesítő szűkmarkúsága és a Black Mirror lélektépkedése okoztak jó vagy érdekes pillanatokat, nem mondom, de a Terror az, amit májusban néztem, mégis mai napig beszélek róla, noha ironikus módon éppen a fantasztikus elem az egyetlen, ami nem tetszett benne. Hogy szükségem van-e belőle második évadra, nem állítanám, de születtek már rosszabb ötletek is a világon.

Pusztai Dániel (Archnihil):

Filmek: töredelmesen bevallom, eléggé vegyes érzéseim vannak. Idén számomra roppant hiányzott a moziból egy ütős high concept sci-fi, amivel azért az elmúlt években csurrant-cseppent (nem, Netflix most nem számít, ezt nézzétek el nekem). Ehhez képest idén nyolc szuperhősös filmet vetítettek a moziban, ami már bőven a sok lesz már a jóból kategória, fele ennyi is doszt elég lenne.

Ugyanakkor viszont el kell ismernem, hogy ezek közül dicséret illeti a Fekete Párducot, ami rögtön három nem különösebben sikerült gonoszt tett kedvelhetővé, emellett a szerethető karakterei köré egy kidolgozott világot húzott fel kidolgozott konfliktushálózattal; A Végtelen Háborút, ami sikeresen zsonglőrködött megannyi szállal, és végre adott egy epikussága ellenére valamilyen motivációval bíró ellenfelet, valamint a Pókember: Irány a Pókverzumot, ami olyan, mintha a Hős6ost kevernénk össze a Sliders sorozattal úgy, hogy ehhez egy adag Pókembert (meg LSD-t) adunk hozzá (Sliderman, Sliderman, friendly, neighbourhood Sliderman). Ezek mellett kifejezetten szerethető volt a nosztalgiát még soha ennyire meg nem lovagló Ready Player One, ami a lehető legtöbbet kihozta a regényből.

De kérnék az univerzum messzi sarkaiba vagy más távoli helyekre ellátogató felfedezőket, az ismeretlennel szembenéző hétköznapi embereket a filmvászonra.

Könyvek: a fenti dörgedelem apropóján nálam még mindig a Baxter-Pratchett páros sci-fi sorozata visz mindent, azok közül is ezúttal A Hosszú Mars. Vannak apró hibái, és örülnék, ha néhány, előző regényben megkezdett szálról sem feledkezne meg, de ezt leszámítva egy friss, szerethető alkotás ez is.

Képregények: tavaly egy hatalmas robbanás történt a magyar piacon, és felsorolni is nehéz lenne az összes újonnan megjelent címet. Én ebből kiemelnék néhányat. Az egyik Neil Gaiman Halál gyűjteményeskötete, ami hihetetlen nagy élet- és emberszeretettel meséli el különböző történeteit, illetve a Loki, ami a szuperhősök helyett szerencsére a germán mitológiából és Shakespeare drámákból merít egy szép nagyot. A negyedik Blacksad kötet is kifejezetten szerethető lett, noha nekem még mindig a második kötet viszi a prímet. Ja, és újra kapható a Maus, aki nem tette eddig, az mindenképpen csapjon le rá!

Hozzászólások

hozzászólás

post_author >1) { echo "
["; echo the_author_posts_link(); echo " további írásai]"; } else { print '
A cikk írója nem adta meg az LFG.HU-s azonosítóját (vagy nincs neki).'; } ?>
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!

Eddig 5 hozzászólás.

  1. solymosgyu szerint:

    Egyetértek dominikkel. A megkovult égbolt nem vort rossz. De az olympos jobb volt.

  2. Balfake szerint:

    A szuperhírós agyhalál az mitől sf?

  3. Ice99 szerint:

    ” ahol egy Zemeckis-bombával visszatekerhetjük az időt”
    Kedves Botond, ez Zemeckis KOCKA! 😀 De abban egyetértünk, hogy az év egyetlen valamire való filmje volt (sajnos). Remélem megérem még azt az időz, amikor a sci-fi nem lesz egyenlő valamelyik istenverte szuperhős filmmel…
    Szerencsére könyvekkel jobban álltunk:
    Xeno, Tengerészek, Merész, Mi Bob, Időrabló, Sötét erdő…

  4. hackett szerint:

    Ice99:
    Jajj! Köszi a kiigazítást, és még csak azt sem mondhatom, hogy elírtam, hanem egyszerűen annyiféle infó, apró geg, ötlet, easter egg ömlött az arcomba a moziban, hogy követni sem tudtam, aztán ez lett belőle, amikor megpróbáltam felidézni. Igen, újra kéne nézni már csak ezen apróságok miatt is.:)

    Könyvek kapcsán. 🙂

  5. Ice99 szerint:

    Hackett:
    Nekem az is tetszett, hogy kicsit más a film története, mint a könyvé, de ettől nem lett rosszabb. Jó forgatókönyvet készítettek, nah. Én láttam már többször, ezért vagyok okosabb 😀 Valahogy szívesebben nézem, mint a Marvel vagy DC filmeket, bár ez az akvamanus látványban bejön nekem, egynek elmegy majd.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon