Theodore Sturgeon írt egy novellát, amely a Baba három címet kapta. 1953-ra ehhez a rövid történettesthez végtagokat és fejet csatolt, és így jött létre az a háromszáz oldalas iromány, amit azóta Több mint emberi címen ismer az olvasóközönség, és amiről most néhány bekezdés erejéig szólni fogok.

Nekem a 2006-os kiadás van meg, és szeretném megjegyezni, hogy már maga a külseje is kitűnhet a könyvek tömegéből. Ahhoz képest, hogy a spekulatív fikciók között lel rá az ember, meglepően nem zsánertipikus az előlapja. Puha fedelének alja és teteje kékesen csillog, ahogy a cím is, és dombornyomással ki lettek emelve. A borító fókuszában pedig egy behatárolhatatlan vonású arc felső fele, konkrétan a két szeme van, melyek örvénylő kék íriszei ellenállhatatlanul maguk felé vonzzák a tekintetet. Maga a fej, eltekintve ettől az apróságtól, teljesen normálisnak tűnik. Így hát azonnal felmerülhet a kérdés, hogy „no de akkor miért ilyen furcsák éppen a szemei?” Amint felbukkant a kíváncsiság, a könyv már a markába is zárt. És ne legyen senki bizalmatlan vele szemben: a szokatlan külső a várakozásokkal megegyezően nem mindennapi belsőt takar.

A műben elmesélt történet három részre van osztva, és mindegyik más-más karakter szemszögéből mutatja az eseményeket, különböző hangon és módon elmesélve. A részek együttesen több évet ölelnek fel, és az egész több szempontból is egy utazásnak, pontosabban fejlődésnek tekinthető.

Az első részben találkozunk Egyeddel, aki egy féleszű ifjú, erős telepatikus képességekkel megáldva. Itt megismerjük a kezdeteket, hogyan talál egymásra az öt gyermek (és főszereplő), a telepatikus képességekkel rendelkező Janie, két fekete ikerlány, akik teleportálásukkor nem vihetnek semmit magukkal, ami nem tartozik természetesen hozzájuk (így a ruhájukat sem), és egy mongoloid kisbaba, akinek kifinomult, friss elméje bármilyen kérdésre meg tudja adni a választ.

A második résznek egy „dilidoki” rendelője adja a keretet, ahová Gerry, egy árva kisfiú betér, hogy az orvos segítsen neki  kibogozni a két rész között lezajlott történések összegubancolódott szálait. Ez alkalommal fény derül arra, hogyan csatlakozott a fiú e különleges kis csapathoz, milyen nehézségeken ment keresztül, hogy megtalálja a helyét, s micsoda tettet hajtott végre, hogy meg is tarthassa azt.

Az utolsó, harmadik részben egy volt katona, Hip (a Hippokratész becézése) Barrows hadnagy szomorú esetének misztériumait göngyölítjük fel az immár húszas éveiben járó Jaine segítségével. Megtudjuk, mivé nőtte ki magát Gerry, emellett tisztázódik a különleges képességű emberekből álló gestalt lényege, erénye és hibája.

Be kell vallanom, s talán nem vagyok ezzel egyedül, számomra a mű első része kissé homályos volt. Nem a megfogalmazás miatt (nagyon is közérthető, egyszerű, de kifejező a stílusa). Valahogy nem tudtam hová tenni például a szereplők szuperképességeit. Eleinte nem volt teljesen tiszta, hogy ez most tulajdonképpen honnan is jött, és egyáltalán miért kellene, hogy érdekeljen? (Azon túl persze, hogy remek dolog az ilyesmi.) A környezet is meglepett. Faház, megművelt föld, barlang stb. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem azért nevezünk valamit sci-finek, mert mindenkinek van egy pirosan villogó és hangosan csipogó bizgentyű-deluxe-ja (vagy éppen törülközője), és a repülő taxik száma sincs rá különösebb hatással. Úgyhogy valami más tulajdonságának kell megfelelnie e kritériumnak, ha már tudományos-fantasztikumról beszélünk.

Mikor az első részben az öt fiatal egymásra talál, egy idő múlva rájönnek, hogy meglepően jól tudnak együttműködni. Olyannyira, hogy úgy gondolják, ők valójában egy élőlény, mely öt, egymagában nem túl sikeres egyénből szerveződik össze valamivé, ami viszont nyilvánvalóan a Homo sapiens fölött áll. Sturgeon ezt nevezi gestaltnak, illetve később konkrétan Homo gestaltnak. (És ez az a motívum, az ebből szerteágazó kérdésekkel egyetemben, ami miatt határozottan a sci-fihez sorolható a könyv.)

Nagyon érdekes témát boncolgat a könyv ezen aspektusával. Egyrészről feltételezi, hogy az emberi evolúció következő lépésében nem fizikai, hanem szellemi fejlődés fog bekövetkezni. Mindazonáltal ebből az új emberből sem hiányozhat a morál, az erkölcsi és etikai mozgatórugó, mivel az író kimondja, hogy ennek az új „szuperembernek”  felsőbbrendű értelméből fakadóan kötelessége irányítani és segíteni az emberiséget. De természetesen mint minden embernek, a Homo gestaltnak is időre van szüksége, hogy meg tudja magyarázni magát önmagának, és megtalálja helyét a világban – már csak azért is, mert ez az emberi történelem legelső gestaltja, így nincsenek elődei, akiktől jó példát tudna venni. És mivel ennek az organizmusnak az egyes alkotóelemei még mindig csak emberek (noha különlegesek), a tökéletlenség, de főleg a meg nem értés bennük is dühöt, frusztráltságot szül. A gyógyír erre pedig Sturgeon példája alapján nem más, mint a sikeres kommunikáció és a szeretet (ami magába foglalja a türelmet is).

E könyv tömören összefoglalva a fejlődésről szól. Két okból merem ezt állítani. Egyrészt a nagy történeti ív a gestalt kialakulásáról, kríziseiről, majd látszólagos célba éréséről mesél. De ha a három fejezetet külön-külön vesszük szemügyre, az egyének, akik ezt a szervezetet alkotják, szintén folyamatosan fejlődnek és változnak, ahogy az emberi test minden sejtje is hét év alatt kicserélődik. (Érdekes módon a második és harmadik rész között is hét év telt el. Bár elvileg ennek nincsen olyan intonációja, mint amire én próbálok ezzel utalni.)

A másik pedig már inkább személyes, szubjektív ok: az olvasó is fejlődik, ahogy halad előre az olvasott oldalak számában. Nem feltétlenül emberileg, hanem a történet megértésének szempontjából. Én ugyanis – ahogy ezt feljebb írtam – az első részben egy kicsit elveszettnek éreztem magam, sőt, talán kicsit féleszűnek is. A második rész alatt azonban, ahogy Gerry fejében kitisztultak a dolgok, úgy én is egyre jobban kezdtem átlátni és felfogni, hogy mi is történik és miről is van szó. A lezáró rész során pedig – a végére érve pláne – Hippel együtt nekem is sikerült fokozatosan elvarrnom a megkezdett szálakat.

Bár talán a szálelvarrás nem a legjobb kifejezés e könyvnél, hiszen, akár csak az emberi értelem fejlődése – ha ügyesen csinálja – sosem áll meg, hanem egy halálig tartó folyamat. És azt hiszem, ezeknek a karaktereknek, és főleg a Homo gestaltnak az élete és változása, fejlődése nem állt meg a lapok elfogytával.

Ha már a jellemekről van szó: a karakterek remekül sikerültek. A tény, hogy úgy éreztem, életük nem ért véget a könyv végével, azt hiszem kielégítő bizonyítéka személyiségük hihetőségének. Sturgeon pszichológia iránti érdeklődése nem csak a középső rész kerettörténetén mutatkozik meg, hanem a szereplők megjelenítésénél is. Egyszer sem éreztem úgy, hogy ismert tulajdonságaik és tetteik ne lennének összhangban.

Mindent összevetve ez egy nagyon élvezetes olvasmány. A regény jó néhány gondolatával egyetértettem és azonosulni tudtam, és ami talán fontosabb: elgondolkodtatott. Bár nem mondanám biztosra, hogy teljesen új dolgokat tanultam belőle, de a régi elméleteket mindenképpen új megvilágításba helyezte. És más szempont alapján újra felfedezni a már ismert terepeket mindig hatalmas kaland.

A cikket Humányi Tibor írta

További információk:

  • A regény 1953-ban International Fantasy Award-ot, 2004-ben pedig Retro Hugo-t kapott.
  • A Több mint emberi eredetileg elbeszélés volt.

Kapcsolódó link:

Informatív honlap Theodore Sturgeonről

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás.

  1. Küry szerint:

    Régen olvastam angolul, de ez az egyik kedvenc sci-fi regényem, a „gestalt” téma még sokszor visszajárt kísérteni. Bármi mást olvastam Sturgeontől, az nem tudott ennek a nyomába érni.

  2. solymosgyu szerint:

    Én is elolvastam. a végét meg kell magyarázzák. mi az hogy ethosz?

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon