A kék sarokban a feminizmus, a nemek egyenjogúságáért létező mozgalom olykor szándékos, olykor őszinte félreértése, a piros sarokban a hiperérzékeny social justice warriorok, akik majdnem annyit ártanak a mozgalomnak, mint az előző csoport. Őszintén: túl sok a zaj. Ezért számomra – ironikus, de – ahhoz, hogy gondolatébresztő, építő formában tudjam magamhoz venni ezt a topikot, a fikcióra van szükségem. Regényekre levetítve ez eddig Margaret Atwoodot (A szolgálólány meséje) és Moskát Anitát (Horgonyhely) jelentette – nem önsajnálatra és/vagy kukaborogatásra buzdítottak, hanem új, kijózanító nézőpontokból világították meg a nőket érintő kérdéseket. A műveik nem a modern sajtó és közélet indulatalapú stílusában íródtak, hanem árnyalt, higgadt hangot ütöttek meg. Naomi Alderman könyve, A hatalom a harmadik cím, amit felveszek erre a listára.

Alderman végül meg is írta ezt a feminista regényt, meg nem is, ugyanis a története első pillantásra gyakorlatilag több pofont oszt le a nőknek, mint a férfiaknak. Előbbiek áldozati szerepét nagyjából az első fejezetben építi le, brutális tempóban megteszi őket domináns nemmé, és a folyamat során bemutatja, hogy a világ semmivel sem lenne szebb. Senkinek. Ezek után különösen tetszett, hogy egy értelmezési szinttel lejjebb ásva sem azt a csavart találtam, hogy vicc volt, a csajok valójában csak jogos revansot vesznek az évezredes elnyomás miatt, és a történet valójában a szemét férfiak kritikája, ahogy sokan várnák. Nope. A hatalom az emberek kritikája. Pontosabban azé a végletes gondolkodásé, hogy valakinek mindenképpen uralnia kell valakit, és hogy a dolgokat meg lehet tenni csak azért, mert képesek vagyunk rá.

A nőkben hirtelen felszabaduló, titokzatos „szupererő” reciprokára fordítja a társadalmat. A beálló változásokra látjuk reagálni a sajtót, a politikai szférát, az alvilágot és az egyházat. Felfogható ez persze disztópiának, és itt hadd ventiláljak egy kicsit: az egyik blurb szerint ez a könyv olyan, mint Az éhezők viadala… hát… várom az összehasonlító elemzést erről a párhuzamról. Tehát olvassuk ezt a disztópiát, a sorok csak visznek és visznek magukkal, mikor egyszer csak elhangzik egy mondat, ami valamiért olyan furcsán ismerős. Ja, megvan, minden nap használjuk. Csak mi akkor mondjuk, ha nőkre akarunk rápirítani, nem így, férfiakra, mint most a könyv. Vagy jön egy gondolatmenet egy szereplő fejében, ami zavarba ejtő, nem tudjuk, mi a baj, majd megint jön a felismerés. Azt mondják, ez jár egy nemi erőszakot elkövető férfi fejében. De ez most egy női szereplő volt. Akkor mi van? Egyszerre faék egyszerűségű, és egyszerre mindfuck ez a könyv, szinte minden fejezetben éri az olvasót valami hasonlóan disszonáns élmény.

Lehetne a történetről is beszélgetni, de az mindössze egy eszköz ahhoz, hogy a szerző kibontsa a gondolatkísérletét. Az események gyors egymásutániságában a karakterek sokat változnak, de az ő sorsuk iránt sem azért aggódik az ember, mert kialakulna valamiféle személyes kötődés, mert annyira szerethetőek lennének, hanem mert olyan légkört teremt a könyv, amiben folyamatosan a bukás szele csapdossa őket, és egyszerűen nem tudjuk elfordítani tőlük a tekintetünket.

Bravúros, ahogy a könyv jobbra megy, és mégis balra húz, ahogy kimond valamit, amivel az ellenkezőjét is állítja, hogy ugyanaz iránt ébreszt szimpátiát, ami iránt felháborodást is. A szerepek ilyen szintű felcserélése olyan zavarba ejtő, hogy az elkövetett tettek (szegregáció, nemi erőszak, gyámság alá helyezés, jogok megvonása, csonkítás, stb.) dupla erővel hatnak. Már épp megindulna az ember, hogy milyen sokkoló világot teremtett a szerző, de a szomorú igazság az, hogy Alderman (csakúgy, mint Atwood) nem írt le semmi olyat, ami a világ valamelyik pontján valamikor ne történt volna meg. Vagy történik most is. Folyamatosan.

(Naomi Alderman: A hatalom, 2018, 21. Század kiadó, fordította: Borbély Judit Bernadett, 384 oldal)

***

A hatalomról holnap, június elsején a Próza Nostra által szervezett irodalmi esten, a ViTán is szó lesz, a 18:30-kor kezdődő Idegenség és elnyomás a kortárs SFF regényekben című beszélgetésben (Brandon Hackett: Xeno (Agave) ; N. K. Jemisin: A megtört föld-trilógia (Agave); Naomi Alderman: A hatalom (21. Század Kiadó); Rivers Solomon: Kegyetlen szellemek (Főnix Könyvműhely).

Részletek itt!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás.

  1. hackett szerint:

    A legjobb regény, amit mostanában olvastam, zsigerig hatolóan pontos kórkép az emberiségről, a nő-férfi viszonyokról, de leginkább magáról a hatalomról. Ezen felül egy végig izgalmas, feszes sztori igen jól megírva.

  2. TLINGER szerint:

    Vicces? Lehet rajta röhögni, mint a Szexmisszión?

  3. Hackett szerint:

    Nem, ez egyáltalán nem vicces. Arra ott van a Szexmisszió.:) Ez meg azért egészen másról szól.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon