Tavaly nagyon erős volt az év zárása könyvek szempontjából, Ursula K. Le Guin novelláinak válogatott gyűjteménye igazi hiánypótlást jelentett, ráadásul nagyon sok oldaláról megmutatta az idén sajnálatos módon elhunyt szerzőnőt. Kicsit szomorkás, kicsit örömteli élményt tehát kézbe venni az új kétkötetes gyűjteményt, A megtalált és az elveszett-et, amely a kisregényeiből szemezget. Ez talán még nagyobb kuriózum itthon, de meglepetésemre az egyes történetek közül több is ismerős volt.

Egy kisregénygyűjtemény mindenképpen kevesebb ajtót nyit, mint egy novelláskötet, de így is kicsit megütköztem azon, milyen sok is a Hain és Szigetvilág legendáriumába tartozó írás, és hogy alig akad ezektől független történet. De nézzük:

A Birodalmaknál is hatalmasabb és lassabb egy erős, nem túl komplikált, önálló Hain-történet egy csapat tudósról, akik ismeretlen bolygókat kutatnak. A csavar, hogy mindenki valamiféle neurózisban szenved, de egyúttal akad köztük olyan, aki kifejezetten érzékeny és empatikus a környezetében felbukkanó létformákkal. Érdekes módon egy kicsit az Alien: Covenant-ra emlékeztetett, megérkeznek egy különös bolygóra, ahol a belső konfliktusok és a bolygóból sugárzó félelem és szorongás végül inkább tragikumba hajlik, még ha nem is egészen – de a Covenanttal ellentétben itt tényleg a kapcsolatokon és vitákon van a hangsúly, és nem megy le slasherbe.

Buffalo lányai, gyertek ki – Erről a kicsit furcsán narrált sztoriról gyanítom, jobban tetszene, ha előtte utánaolvastam volna az amerikai őslakosok mítoszainak. Egy prérifarkas egyengeti egy égből pottyant lány útját olyan állatok között, akik mesés, mégis földhözragadt, már-már emberi életet élnek, és különös, spirituális, sötét humorú hangulattal festi meg ezt a bolyongást. Ez tetszett talán a legkevésbé, de akik mondjuk szívesen rácsúsznak az ilyen Gaiman-féle dolgokra, valószínűleg új kedvencet találtak.

Herne-nők – Egy több generációt felölelő, ide-oda ugráló mozaik-kisregény, kifejezetten szépirodalmi szegmensekkel, nehezen is tudnám összefoglalni egy bekezdésben, mivel minden itt szereplő nő saját történeti ívvel éli az életét az egyes mini-fejezetekben, és oda kell figyelni a kapcsolódási pontok felfedéséhez. Érdekes formai kísérlet.

A Segrik ügye – Ez az előző kötetben is benne volt, szóval itt lapoztam, de emlékeim szerint erős történet nemi szerepekről, és egy olyan világban játszódik, ahol a nők dominánsabbak minden téren.

Egy másik történet avagy a beltenger halásza – Na ez igen érdekes. Egyrészt a japános ízesítés miatt, de inkább a nyakatekert történet-interpretáció miatt. Adott egy régi mese, amelyben a halászt elcsábítják egy vízalatti birodalomba, ahol néhány napot tölt, de amikor a felszínre emelkedik, észreveszi, hogy több évszázad eltelt, és az utódai mind halottak. Nem is nagyon lövök le mindent, de a sztorit már egy olyan világban mesélik újra, ahol a tér és idő, de még a gyermeknemzés, férfi-nő kapcsolatok, stb. fogalmai is totál máshogyan működnek már, és így a mese is teljesen más megvilágításba kerül.

A megbocsátás napja – Itt egy kisebbfajta al-ciklus kezdődik a Haini cikluson belül, egyike azoknak a történeteknek, amelyek Werel és Yeowe világain játszódnak, szigorú társadalmi normák és ismét a nemi szerepek hálójában gubancolódik egy történet Sollyról, aki Gatay királyságában igyekszik egyfajta követként megfelelni az etikettnek, és egy Teyeo nevű Voe Deo-i testőrről, aki jóval konzervatívabb figura – a kettejük közötti különbségek elég szépen kijönnek a váltogatott nézőpontú kisregényben, és ez a forma elég szilárdan tartja a nehezebb témákat az elfogadható és visszautasítandó eszmék kulturális beágyazódásáról, és az ebben rejlő lobbanékony társadalmi szintű feszülségekről, amikor a változás lehetősége felmerül.

A Werel és Yeowe szubciklus bővül a maradék három kisregényben, A nép fia érdekes kulturális antropológiai kérdéseket feszeget, elsősorban arról, hogy még a primitív, nem racionális szokásoknak is lehet helyi értéke; az Egy nő felszabadulása egy rabszolga emlékiratai, de szorosan kapcsolódik az előző kisregényhez abból a szempontból, hogy hőseik az identitásuk körüli kérdéseket feszegetik. A Vén Zene és a rabszolganők is több ponton simul az előző három történethez (Vén Zene A megbocsátás napjában is megjelenik), de inkább spinoffnak és utógondolatnak tűnik.

Akárhogy is, ez egy erős történet-csokor itt a végén, utána is néztem, és együtt jelentek meg a Four Ways To Forgiveness kötetben (igaz, az Árulások innen kimaradt, a Valós és valótlan-ban viszont szerepel, helyette a Vén Zene került ide… nem is tudom, tépjétek szét a két könyvet, és ragasszátok össze), elég jó kis szub-univerzum ez a Hain-cikluson belül.

A második kötet ismerős történetekkel nyit, három újrafordított Szigetvilág történettel, amelyek már megjelentek a Szukits-féle gyűjteményes kötetben is. Itt most… én ezt átugrom, ha nem haragszotok meg, mert érik az a pillanat az életemben, hogy angolul olvassam el a teljes Earthsea anyagot, viszont azért össze-összevetettem a fordításokat a Szukits-féle megoldásokkal és az eredetivel (csak úgy találomra), és az itteniek tűnnek jobbnak, bár nem minden névmegoldás maradt ugyanaz (a történetek címe sem, pl. Fürkész -> A kereső). Feltűnt, hogy milyen óvatosan kerülgeti a Szigetvilág főnévi megnevezését is. Mindenesetre, ha emlékeim nem csalnak, erőteljesen spinoffos kisregények, nem annyira erősek kontextuson kívül, szóval tényleg ajánlom itt az eredeti Szigetvilág-könyvek ismeretét.

Az utolsó történet, az Elveszett paradicsomok egy mozaikos, “lore-book”-hatású kisregény egy generációs űrhajóról, arról, hogy milyen egy hosszú úton leélni teljes életeket, tudva, hogy az úticélt csak leszármazottjaik érik el. Felvet mindenféle lélektani és filozófiai problémát erről, illetve magáról a kolonizációs törekvésekről.

Ha a teljes két kötetet kellene értékelnem, felemás a véleményem. Le Guin írásai többnyire nagyszerűek, de nem mindig értem a történetek sorrendjét, a válogatás metódusát, főleg így visszamenőleg a novella-válogatással együtt olvasva. Nyilván a legszerencsésebb az lenne, hogy az eredeti novelláskötetek jönnének teljes terjedelmükben, a megfelelő ciklusokra bontva, de a válogatáskötetek nem így működnek. Valamivel gazdagabb volt a novellákat tartalmazó Valós és valótlan (több kicsiből többféle elfér, oké), és természetesen a tény, hogy Le Guin életműve teljesen szét van zilálva itthon, nem segít az értelmezésben (esetenként fordítások közötti inkonzisztenciák miatt).

Mindenesetre, ez nyilván nem a Gabo kiadványának hibája, inkább csak itt ülök és sóhajtozok, milyen jól néz ki ez a két kötet, mennyi elképesztően jó írás van benne, és hát… bárcsak minden mást is ebben a minőségben mellé lehetne tenni, egy kiadónál, egy könyvmérettel, egységes terminológiával, és így tovább. Aki a Valós és valótlan-t megvette, ne legyen kétsége afelől, hogy ez is kötelező, de mondjuk úgy, itt már nem árt “haladó” Le Guin fannak lenni a maximális élvezethez.

Ajánló:

Az SFmag Ursula K. Le Guin-cikkei, ismertetői

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon