Mielőtt láttam volna a Ready Player One-t, pont azon gondolkodtam, hogy Hollywoodban mintha elfelejtettek volna őszintén szórakoztatni. A mindent eluraló franchise-építés egyre inkább háttérbe szorítja az eredetiséget, a kockázatvállalást és a szerelemprojekteket, egyúttal elgépiesíti, és túlságosan pénzközpontúvá teszi a filmipart. (És most a nagy költségvetésű filmekről beszélek).

A mai franchise/szuperhős moziverzumok legtöbbje végtelenül kiüresedett. A legtöbb szuperhősfilm az utóbbi évek terméséből közhelyes, kiszámítható, sótlan vagy szégyellnivalóan rossz. Többségében egyetlen apró nyomot sem hagytak bennem. Illetve, de, némelyiknek sikerült fel is dühítenie. Még a számomra érthetetlenül agyondicsért Wonder Woman (felesleges jelenetek, felesleges csapat, bajuszos Árész, meg úgy az utolsó fél óra mi volt?) és a Black Panther (minden egyes eleme előre kiszámítható, a karakterek pedig végig az egy dimenzió eléréséért küzdöttek). Talán a Pókember: Hazatérés volt talán az egyetlen, ami egy 80-as évekbeli YA-film pozitív hangulatát hozta, és őszintén tudott szórakoztatni (plusz megemlítem még a Thor: Ragnarököt, amely konkrétan kiröhögte az egész szuperhősbizniszt a komolytalankodásaival, ez egy meglepően frappáns önirónia volt.) Vagy itt van a Karib-tenger kalózai vagy a Transformers esete is, amelyeknek egyre csapnivalóbb és ötlettelenebb forgatókönyveket szállítanak, a Star Wars-franchise pedig látványosan azt sem tudja, mit is akar pontosan.

A tavalyi 10 legtöbb pénzt termelő film között egyetlen önálló, eddig nem látott filmvilág sincs: öt szuperhősfilm, egy Star Wars, egy Gru 3, egy Jumanji-reboot, a Szépség és szörnyeteg élőszereplős változata, valamint Stephen King Az című regényének újabb feldolgozása (ami valamennyire azért tekinthető talán eredetinek). A világszintű bevételeket nézve sincs nagy változás, csak ott még előbukkan a Karib-tenger kalózai 5 és a Halálos iramban 8 is, és a Tranformers 5 is csak azért csúszik ki a TOP10-ből, mert lassan már a készítői is szégyellik az egyre apadó pénzes tőgy fejését.

Egy franchise-univerzum lényege az, hogy kényelmet és biztonságot ad. Nem kell gondolkodni, filmek közül választani, csak beülsz az x. részre, és pontosan tudod, mire számíthatsz. A befektetőknek meg pláne még nagyobb biztonságot ad. Emlékeztek a Vissza a jövőbe 2. jelenetéről, amikor Marty találkozik a Cápa 19 hologramreklámjával?

És ebben a világban kellene az önálló, nagyköltségvetésű filmeknek, a (még) senki által nem ismert szereplőknek, világoknak érvényesülnie. Nincs az a marketing költségvetés, ami felérne egy sok éve, sok filmmel megtámogatott sorozat következő epizódjának ismertségével – kivéve ha a rendező nem James Cameron, aki bármi köré képes hype-ot építeni, vagy Christopher Nolan, aki bármit csinál, arra rengetegen kíváncsiak.

A hosszúra nyúlt felvezetés végére érve, a nemrég bemutatott, Steven Spielberg rendezte Ready Player One sem tudott az első hétvégén eléggé kitűnni, és viszonylag szerény bevételeket hozott. Pedig ez az a film, ami a 80-as évek popkult ikonná váló filmjein nevelkedett nézőktől kezdve a mai franchise/szuperhősfilmek rajongóiig bezárólag mindenkinek szól. Spielberg filmje egy 80-as éveket idéző, ötletekkel teli ifjúsági sci-fi film egyszerű, esendő és szerethető karakterekkel és egy fordulatos kincskereső, rejtvényfejtő sztorival (na és egy egydimenziós főgonosszal, akinek még így is több a motivációja, mint bármely szuperhősfilm főellenségének), emellett pedig megmutatja, előrevetíti, mi is az/mi lehet a virtuális valóság, ami itt kopogtat az ajtón.

A Ready Player One a színtiszta szórakoztatásról szól. Viszont e köré egy csodálatosan kreatív látványt húztak fel, olyat, amiért önmagában érdemes elmenni a moziba. Végigvigyorogtam minden egyes jelenetet, és szerencsére elég régen olvastam a regényt ahhoz, hogy ne emlékezzek egy csomó mindenre, még ha a sztori egy jelentős részét át is írták.Azért az alapok megmaradtak, a 2045-ös közeljövő elég nyomorult hely, az egyetlen menedék az Oasis nevű virtuális valóság milliónyi világa, a tervező James Halliday megvalósult álma. A magányos Halliday azonban meghalt, és hatalmas vagyonát, valamint az Oasist az örökli, aki megfejti a feladványait, és megtalálja a világban elrejtett három titokzatos kulcsot. Az IOI nevű gonosz nagyvállalat gonosz vezetője azonban mindent megtesz, hogy a cég szerezze meg az Oasis feletti hatalmat, amely hatalmas üzleti potenciált jelentene a számukra. Amikor a fiatal Wade Watts rájön az első feladvány nyitjára, őrült verseny veszi kezdetét a győzelemért, amelyben fiatalok szállnak szembe az IOI magánhadseregével, és a túlerővel szemben az egyetlen ütőkártyájuk, hogy az Oasis az ő igazi terepük.

A Ready Player One olyan film, ahol a virtuális világban kalandozó hősök Terminatorként a hüvelykujjukat a magasba emelve tűnnek el a lávában, ahol Zemeckis-bombával visszatekerhetjük az időt, ahol a kilőtt ellenséges avatarokból begyűjthető játékbeli pénzérmék hullanak, ahol egymást váltják az Alienes-, Vissza a jövőbenes, Batmanes, régi és új videojátékos poénok, ahol Battlestar Galactica, meg Harkonnen szállítóhajós modelleket mutogatnak, és egy-egy párbeszéd közepén annyi geek-utalás hangzik el, amelynek még a harcedzett régi motoros geekek sem biztos, hogy a felénél nagyobb részét értik. De ez nem is baj. Ahogy az sem túlságosan zavaró, hogy a főszereplő kamaszoknak a VR-on kívül szinte nem is léteznek, nincs életük, a családi hátterüket két mondattal a szőnyeg alá söprik, és láthatóan nincs iskola, nem igazán egyértelmű, hogy hogyan is élnek a valóságban. Ami egyedül számít, az a kaland, és abból van bőven.Ernest Cline 2010-es regénye, ami a film alapjául szolgál, a 21. század egyik legsikeresebb sci-fijének számít. Elsősorban azért, mert kevésbé sci-fi, inkább egy sci-fibe gyúrt kalandregény, amely megszólította a tizenéveseket is, és megszólította a 20-30-40-50-es korosztály tizenéves énjét is. A film pedig ugyanerre képes, ráadásul a virtuális valóság mozgóképre termett, sőt, magáért a látványért moziban érdemes megnézni, a sodró kalandélmény, a megannyi kikacsintás garantáltan elvarázsol.

(Számos helyen láttam szételemezni, hogy milyen popkult utalás és miért pont az, miért pont így szerepel, és nem is kéne így szerepelnie, a készítők nem értik az adott karakter lényegét, de ezeknek a cikkeknek szerintem semmi értelme nincs. Mintha mi nézők elfelejtettünk volna őszintén szórakozni. Helló, ez egy YA-film, a benne szereplő virtuális popkult-karakterek mindössze avatarok, amelyeket hús-vér emberek használnak. Avatarként. Ezen nincs mit elemezni.)

Sokkal több ilyen, egyedi és kreatív filmre lenne szükség, úgyhogy nézzétek meg minél többen, nem fogtok benne csalódni. A Ready Player One és a hozzá hasonló mozik olyanok, mint egy-egy Wade Watts, és az IOI által uralt végeláthatatlan és elüzletiesedett franchise mozitengerben kis szigetekként próbálnak megőrizni valamit az egyediségből és az igazi, önfeledt szórakoztatásból.

A regényről itt írtunk részletesebben, és pár éve volt szerencsénk Ernest Cline-nal is egy rövid interjút készíteni, azt pedig itt találjátok.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Eddig 13 hozzászólás.

  1. Balfake szerint:

    Csak én unom kurvára ezt az impotens belterjes utalgatást? Az a szórakoztatás teteje, hogy vagánynak szánt fogatlan nosztalgiapióca nyuggerek percenként 15-ször elsütik, hogy betmen, én vagyok az apád?

  2. Hackett szerint:

    Balfake:
    A filmben ennél sokkal természetesebben történik, nem is nevezném utalgatásnak, mert többnyire szervesen illeszkedik a történetbe. Ráadásul nem mondta senki, hogy ez a szórakoztatás teteje.:)

  3. Balfake szerint:

    Szuperhírós hulladékokban viszont legalább egyetértünk:

    Csodanő – na de hát NŐ a főszereplő! Ha ettől önmagában nem esel a hasra, akkor erőszakoló, álló farkú nőverő tahó vagy lezabált atlétában.

    Fekete párduc – na de hát NÉGER a főszereplő! Ha ettől önmagában nem esel hasra, akkor szemét rászistá apartheidpárti náci vagy.

  4. Balfake szerint:

    A film (mármint a RPO) amúgy a gyáva kommerciális attitűd tökéletes szobra, ami ellen elvileg annyira lázad. A szánalmas gumipunkok még az Iszapember 26 szintjéig se jutnak el, ott vinni kell valamerre legalább a látszattörténetet, itt az elképesztően kreatívok mást se csinálnak, csak az elmúlt 30-40 év hulláján csámcsognak üdén és fiatalosan, mint kivénhedt kukabúvár világítós Nike-pólóban. Hurrá, még sok ilyet!

  5. Belánszky István szerint:

    Retrosploitation.

  6. woof szerint:

    Balfake, részvétem a kisujjadnak:)

  7. kétszeres vuvuzelaművész szerint:

    rám a könyv nem tett mély benyomást, pedig meg is vettem, még a kisalakút, aztán valakinek kölcsönadtam, de már fogalmam sincs, kinek

  8. Nagash szerint:

    A referencia/kameo áradattal nem is volt semmi baj, sok szuper Aha! élményt adott. Csak mindez próbálta elvinni a hátán a filmet, miközben a történet kiszámíthatóra sikerült, a szerelmi szál suta volt, és annyira zavart, hogy a VR használatát milyen következetlenül oldották meg.

  9. Balfake szerint:

    woof, én bírom a becsületes proli ponyvát meg a szórakoztató hulladékot (melegen ajánlom pl. a Frankenhooker c. alkotást minden műértőnek, most találtam), de a fenti kicentizett műmájer ótvarnál a Troma stúdió bármely produkciója többet ér.

    https://www.youtube.com/watch?v=TZ0qN-_b8e4

  10. e(x) szerint:

    Talán a Mátrix volt számomra az első és utolsó VR történet az RPO előtt. A gibsoni novellák annó kimaradtak, ma pedig már nem jutottam át rajtuk.
    Talán Sezlony úr mondta: utálta ezért minden pillanatban magát, de tetszett neki az RPO, s hasonlóan voltam én is: tudtam, hogy szemét, lehetne ennél százszor intelligensebben is használni a VR-t – mint ahogyan azt a később fogyasztott Rajaniemi brilliánsan komplexen meg is tette – de ennek ellenére tetszett, és hajnalig olvastam.
    Fő vonalaiban alapvetően tetszett, ahogyan átültették filmre az ebben a formában nem, vagy nehezen működő történet, jók voltak a könyvet olvasóknak szánt cserék és csavarok is – kivéve talán a Morrow beavatkozását félig-meddig lecserélő, totál Deus Ex WTF ellenállást – de a megvalósítás, a részletek sajnos számomra elrontották az egészet. S akárcsak a Last Ledájnál itt sem a mindent elsöprő végső katarzisért vártam a film végét, hanem azért, hogy ne kelljen több, jó lehetőséget magában hordozó, de fájdalmasan szájbarágósított, közhelyesített és pépesre nyálasított jelenetet végignézzek.
    Klausztrofóbia, depresszíó, elidegenedett, kilátástalan, magány – a könyv hangulatai számomra. A filmé? Olyan semmilyen.

    Spielberg, Scott – a nagy öregek, s itt a hangsúly az öregen van. Évtizedekkel ezelőtt voltak jó filmjeik – az akkori korszellemnek megfelelőek. De sosem értettem, épp a scifiben miért is volna garancia a sok évtizeddel azelőtti siker egy mai korban is működő filmre. Azt gondolom, első sorban nem azzal volt a baj, hogy Spielberg nem értené a történet környezetét adó korszerű technikát, inkább arra nem érzett rá, hogyan lehetne a mai, komplexebb történetekre fogékony közönség számára is mélységet nyújtó, de közönségfilmet csinálni.
    Azt gondolom, a potenciál benne volt, meg lehetett volna mutatni, hova vezet a ma már szárnyait bontogató – értem, hogy valaki napi tizenhat órában tolja a face-t, de azért ez még csak szárnybontogatás az Oasis-ban éléshez képest – virtuális valóságba költözés, mi a hatása a társadalomra, hogyan helyeződik a stabil sávszélesség és az Oasis-függőség kielégítése a legalapvetőbb családi és szociális kapcsoltok elé, hogyan válik valaki inkább az IOI bérrabszolgájává, mintsem lemondjon a VR létről, ha nincs jövedelme azt fizetni, az alkohol/drogfüggőségből bűnözővé válás és lecsúszás egyfajta korszerű analógiájaként.
    Mindezzel együtt nem vártam én királydrámát, veretes társadalomkritikát és életre szóló bölcsességeket, de ebben azért potenciálisan több volt. Okosabb történetvezetéssel, sötétebb hangulattal – valahova a Mátrix fölé azért kettővel belőve – ebből ugyanakkora kultuszfilm lehetett volna, mint a Mátrixból.

    Kár érte.

    Spielberg, Scott – a nagy öregek. Időszerű volna egykor volt nimbuszuk további erodálását beszüntetni. Nem őket sajnálom, magunkat, mert tőlünk vesznek el potenciálisan jó filmeket.

  11. Demeny David szerint:

    A RPO igazi kikapcsolodas volt. Az ilyen tipusu filmek igazan kiragadjak a nezot a mindennapokbol es bemutatjak hogy milyen is lehet a jovo. A jovo egy alternativajat. A fejlodesnek nem sok minden szabhat hatart es amikor valaki egy Oasis szintu “jatekot” teremt, annak nehez ellenallni, igy az emberek nagy resze itt tolti az idejet.

    Emlekszem hogy nem is olyan regen a Marvel kepregenyek cikik voltak, most meg noi rajongo taboruk is van es a legtobb divatdiktator Insta csaj is ismer nem egy karaktert. A video jatekok ugyancsak egok voltak, most meg sokan kapcsoljak ki magukat a szamitogepnel. Lasd Elon Musk.

    A RPO a jelenlegi trendelet tovabb gondolva bemutatja a jovot es raadasuls szorakoztatoan. A Gyalog Galopp szent kezigranatja ovon allauli volt 😉

  12. anarion szerint:

    Jó volt, de a könyv után nekem némi csalódás. Lehet, mert hiányoztak az asztali rpg-s utalások (na jó, egy-kettőt azért elvétve el lehetett csípni a filmben). De gondolom, azzal nem lett volna ennyire látványos.

  13. Komavary szerint:

    “a benne szereplő virtuális popkult-karakterek mindössze avatarok, amelyek hús-vér embereket használnak. Avatarként.”

    így olvastam félre, és ezt az utóbbi filmet szívesen megnézném.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon