Kezdjük azzal, hogy a James S. A. Corey név alatt rejtőző írópáros űropera-ciklusának első kötete, a Leviatán ébredése nekem kifejezetten nem tetszett (két ismertetőnk is gyökeresen ellentétes tetszési indexet produkált pro és kontra), először angolul kezdtem el, de untam. Magyarul végigolvastam, de a Iain M. Banks–Peter F. Hamilton–Alastair Reynolds trió lenyűgöző űroperáin edződött elvárásaimat nem tudta megközelíteni. Szórakoztató volt amúgy, csak hiányoltam belőle az egyedi ízt, eredetiséget, az ötleteket, ami megkülönböztetné egy átlag űroperától. A két fő karakter újra és újra egymásnak erőszakolt ideológiai ellentéte is fárasztó volt egy idő után, nem beszélve a Miller-Holden vita, aztán küldetés, majd újabb Miller-Holden vita, majd újabb küldetés séma ismételgetéséről.
Aztán jöttek a hírek, hogy már kilenc kötetre való szerződésük van, aztán meg a SyFy-on tévésorozat lesz (Trónok harca az űrben?), én meg kérdeztem magamban, miért? Miért a Leviatánból? Miért nem a Kultúrából, a Commonwealth-sagából vagy a Jelenések teréből? Oké, értem, hogy ők angol írók, és nem pacsiznak napi szinten Martinnal, de akkor is. (Megjegyzem, az írópáros Leviatán-regényei elképesztően népszerűek angolszász nyelvterületen, szóval, ez itt csak az én kisebbségi, és egyáltalán nem mérvadó véleményem.)
Ilyen előítéletekkel álltam neki a Kalibán háborúja olvasásának, ami azért elég komoly hátrányt jelentett. Aztán a könyv meglepetést okozott, mert kifejezetten tetszett, és meglepő evolúción ment át az egész történetvezetés.
Ennek a legfőbb oka a nézőpont karakterekben keresendő. Akikből ezúttal négyet is kapunk, Jim Holdenen túl Bobbie Drapert, a két méter magas, marsi katonanőt, Avasaralát, a földi politikusnőt, aki folyamatosan káromkodik, manipulál, trükközik, ügyesen lavíroz a politika útvesztőiben, és Praxot, a Ganymedesen dolgozó tudóst, aki a lányát akarja minden áron felkutatni.
Az új szereplők kifejezetten új színt vittek a történetbe, árnyalásra került pl. A Mars- Föld ellentét, felvillant valami a bolygóközi nagypolitikából, valamint maguk a karakterek is kifejezetten jól sikerültek. Először ott fogott meg a könyv, amikor Bobbie, miután túlélt egy eléggé véres összecsapást a Ganymedesen, később elkezd poszt-traumatikus tüneteket mutatni, és mivel ez az ő nézőpontjából van leírva a jelenet, szépen finoman bontakozik ki mindez. Ez egy igen jól sikerült karakterábrázolós jelenet volt, és szerencsére akad ehhez hasonlóból több is, és ezek révén a történet kap némi mélységet, erősebb emberi oldalt is.
A másik, ami tetszett, hogy a regény kilépett a „Fred ad egy küldetést, ahol váratlan dolog történik” sémából, és Avasarala révén belefolyunk a politikai machinációkba, és ezek szinten igen jól sikerültek. Talán csak Prax karaktere lóg ki valamelyest a sorból, ővele volt a legnehezebb megbarátkoznom, mert többnyire nem túl izgalmasak a jelenetei, de a regény közepe táján ez is megváltozott.
A Kalibánt önálló regényként szerintem nehezen lehet értelmezni, hiszen tovább bonyolódik benne az első kötetben elkezdődött protovírus szál, ismét megjelennek a köpetzombik (ez a kifejezés nem a legjobban sikerült része a regénynek), valami történik a Vénuszon, de senki nem tudja, micsoda, csak az biztos, hogy néhány nagykutya nyakig benne van, Holdenék pedig most is az események sűrűjébe kerülnek.
A karaktereknek köszönhetően egy egészen jó kis történet kerekedett a Kalibánból, kiszámíthatatlan fordulatokkal, feszes tempóval. Kár, hogy nem itt, nem így kezdődött az egész sorozat. Egy kicsit több előrehaladás még jobbá tenné a történetet, mert belegondolva, azért sok minden nem történt ebben a kötetben. Amit pedig még szeretnék, ha még egyedibb és ötletekben innovatívabb lenne a ciklus, mert ebben még érzek némi hiányosságot, nem nagyon tud valami szokatlant, újat előrántani a történet, de talán ez is megvalósul a harmadik regényben, az Abaddon kapujában, ami már idén karácsonyra jön a Fumax kiadótól.
Hozzászólások
[hackett további írásai]
