Ezúttal két ismertető is született a Leviatán ébredéséről, délelőtt Hanna véleményét olvashattátok, és íme az attól kicsit eltérő második írásunk  Acélpatkánytól.

Az elmúlt évek megtanították a sci-fi olvasókkal, hogy ne higgyenek azonnal annak, ha egy-egy regényt sokan dicsérnek, díjakra terjesztenek fel, vagy nagy rajongótábort tudhatnak maguk mögött. Sokszor hajlamos az ember azt hinni, hogy valami korszakalkotóba botlik ilyenkor, ami meghatározóvá válik a zsáneren belül, vagy éppen a tematika legjobb elemeit ötvözi, mindezt pedig regényként a legmagasabb fokon. Pedig valójában csupán arról van szó ilyenkor, hogy előkerül, mi is alkotja a science fiction jelentős hányadát: szórakoztató irodalom. Példának okáért John Scalzi Vének háborúja-sorozata nem azért óriási siker, mert teljesen megreformálja a háborús sci-fit, hanem mert szórakoztató, könnyen befogadható módon írták meg, és a szerző onnan nyúlt, ahonnan érdemes.

Valami hasonlóról van szó James S. A. Corey (valójában Daniel Abraham és Ty Franck) regénye, a Leviatán ébredése (Leviathan Wakes) kapcsán – nem váltja meg a sci-fi irodalmat, de elszórakoztatja az olvasóit.LE-borito.indd

Valamikor fél évezreddel a jövőben az emberiség nagyjából belakta már azokat a helyeket a naprendszerben, amiket érdemes volt. A Föld túlzsúfolt világa szolgál forrásul a Marsnak, amelyen intenzív terraformálás folyik, az Övnek, a belső és külső bolygókat elválasztó sziklarengeteg kolóniáinak, és a maroknyi, a gázóriások holdjain lévő állomásnak. Űrhajók tízezrei járják az űrt, árukat, jeget, embereket és katonákat szállítanak szerte a Naprendszerben. De a helyzet korántsem idilli, a belső bolygók koalíciójának elnyomása ellen folyamatosak a – főleg szóbeli – lázongások az Övben, és csupán egy szikra hiányzik, hogy kitörjön az emberiség legnagyobb interplanetáris háborúja.

Ezt a szikrát pedig James Holden szolgáltatja, aki első tisztként szolgál a Canterbury nevű jégszállítón, amikor azt egy rejtélyes űrhajó elpusztítja. A maroknyi túlélő megpróbál rájönni, kik és miért pusztították el a hajót, amely éppen egy rejtélyes segélyhívást próbált kinyomozni. Azonban amikor Holden közli az egész Naprendszerrel, hogy egy marsi katonai jeladót találtak a mentés során, tudtán kívül a háborúba taszítja a fél emberiséget.

Mindeközben pedig a Ceresen Miller nyomozó azt a megbízást kapja, hogy kerítse elő Juliette Maót, az egyik lunai óriáscég Övben élő örökösét. Miller persze hamarosan rájön, több van a háttérben, mint a szülői aggodalom. De mi köze van mindennek a kitörni készülő háborúhoz?

Igen, a sztori nem szól másról, minthogy kiderül, mi is ez az egész, aztán összefonódnak a szálak és végül minden megoldódik. Vagy mégsem, de ez a folytatások tükrében érthető is. A furcsa az, hogy a könyv felénél úgy tűnik, mindjárt vége a sztorinak. Ez így is van, utána már csak a korábbi események következményeit látjuk, annak megoldását követhetjük nyomon. A történet nem valami kiemelkedő, leköti ugyan az embert, de gyakran vannak benne üresjáratok, és valahogy egyik főszereplő sem tud szimpatikus lenni az ember szemében. Egyszerűen nem olyan figurák, akiknek a sorsáért izgulna az ember. Ezek a dolgok mind erősen rontanak a regény élvezhetőségén, egy idő után igencsak elszántnak kell lenni, hogy folytassuk az olvasást.

ROCINANTEA történetet a szerző(páros) mondanivaló beillesztésével próbálja menteni, ami félig-meddig sikerül is neki(k). A két főhős, Holden és Miller két különböző erkölcsi világképet képviselnek, amelyek alapjaikban jók, de valahogy mindkettő hibádzik, amikor a valóságról van szó, mindkettőben találni olyan elemeket, amikkel nem tudunk egyet érteni. A könyv megpróbálja valahogy szintetizálni a két nézetet, egy kiélezett szituációba helyezve a szereplőket, mindez azonban valahogy távolról nézve üresnek hat.

A regény egyetlen igazi erőssége a világa. A zsúfolt, a háború szélén egyensúlyozó Naprendszer az űrállomásokkal, szűk, ócska űrhajókkal, a Mars kupoláival és egyéb nyalánkságokkal minden űroperán nevelkedett sci-fi fan kedvenc játszótere lehet. Aki szerette a Babylon 5 szűk tereit azt a Cerest is szeretni fogja. Ugyancsak érdekes lehet a politikai háttér, a belső bolygók és a kolóniák viszonya, az űroperákra jellemző problémák, és a félszavakkal felvázolt egyéb helyszínek, mint a Vénusz vagy a Ganümédesz.

Ha röviden akarnám jellemezni a regényt, azt mondanám, ez egy egyszer olvasható űropera, ami remek szórakozás lehet, ha az embernek nem akad más a kezébe. Ugyanakkor elnyújtottsága és érdektelenné váló története miatt könnyen kifordulhat az ember kezéből. Mindenesetre kíváncsian várom, ugyan hogyan folytatják a történetet, amit ugyan lezárnak, de csupán egy szusszanásig, hogy később a felhalmozódó ellentétek újra előkerülhessenek.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás érkezett.

  1. kwindu szerint:

    Ennél egy kicsit lesújtóbb a véleményem, de nagyjából egyet értek Hannával. ez egy könnyen feledhető alkotás és nincs benne semmi extra. Úgy látom eddigi kritikáid alapján hasonló az ízlésünk Hanna. :-)

  2. SFmag Szerk. szerint:

    kwindu:
    Hanna a délelőtti cikket írta, a mostanit Acélpatkány, alias Takács Gábor, mint a bevezetőből kiderült, de azért kicsit átofgalmaztuk, hogy még egyértelműbb legyen.:)

  3. kwindu szerint:

    Oké már én is észrevettem e tévedésem tessék röhögni én is azt teszem. Mentségemre legyen mondva a kisfiam itt ugrált a nyakamon olvasás közben!:-)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon