Kilenc regény, jópár novella és egy terjedelmes esszé. Negyed század. Több százezer eladott könyv, sok száz internetes oldal, népes rajongói bázis, és egy megújított, felfrissült irodalmi zsáner. Itt „tart” jelenleg Iain M. Banks Kultúra-sorozata, napjaink egyik legérdekesebb, legjellegzetesebb és legmegosztóbb sci-fi univerzuma… Így kezdődött volna a cikkünk, de sajnos azt kell ehelyett írnunk, hogy itt ér véget Banks Kultúra-sorozata.

A skót írónál nemrég kései stádiumban tartó rákot diagnosztizáltak, az orvosok szerint kevesebb, mint egy éve van hátra, így az év elején befejezett, és nyáron megjelenő, The Quarry című (nem Kultúra-regénye) lesz az utolsó könyve. Eredetileg az Agave kiadó által nemrég megjelentetett Félemmetes géjpezet kapcsán szerettünk volna egy kicsit bővebben foglalkozni a Kultúra-ciklussal, de sajnos így még aktuálisabb Banks fantasztikus űropera világával kicsit részletesebben foglalkoznunk.

A Kultúra és a liberalizmus

Banks Kultúrájának filozófiája a liberalizmus filozófiája. Persze nem a szónak abban az értelmében, ami manapság inkább szitokszóvá vált bizonyos berkekben, hanem mint az egyén szabadságán alapuló gondolati rendszer, ami valamikor a felvilágosodás idején született. A gondolkodás, az életmód, a lelkiismeret, a szexualitás szabadsága. (Ez persze annyira nem meglepő, hisz a kultúra szülőatyja ugyanaz a személy, aki széttépte az útlevelét, és elpostázta a Downing Street 10-be, az iraki háború elleni tiltakozásképpen.)

Ez egy liberális utópia, mely ennek ellenére azért nem nélkülözi a sötét sarkokat, és a morális-immorális határmezsgyéjén egyensúlyozó intézményeket. Maga Banks nyilatkozta, hogy elege lett a rengeteg amerikai „jobbos” scifiből, és valami enyhén szocio-anarchista dolgot képzelt el eredetileg. Mindenesetre első ránézésre inkább valamiféle hedonisztikus pszeudo-szocializmusnak tűnik az egész Kultúra, ahol a valós hatalom mégiscsak egy viszonylag szűkebb réteg – az Elmék – kezében van. Ez alapján akár felvilágosult oligarchiának is nevezhetnénk, de ez sem így van, hiszen az igazán fontos döntéseket a Kultúra összes értelmes lénye együtt hozza meg.

Jó példa erre az idiriekkel folytatott galaktikus léptékű háború, ami elkerülhető lett volna, a Kultúra egésze mégis a harc mellett döntött. Nem szükségből, hanem morális választásként. Egy látszólag dekadens és külsőre puha társadalom, amely azonban feltétel nélkül hisz a lényegét adó értékekben, olyannyira, hogy azokért harcolni is képes, és harcolni is tud. Ha megvizsgáljuk a Kultúra történeteket, akkor azt láthatjuk, hogy mindig valamilyen ellentétes értékrendű csoport, faj vagy civilizáció áll az események középpontjában, és ez persze természetes is: a Kultúrának szüksége van ezekre, hogy saját magát is definiálhassa.

Az, hogy ez a társadalom ilyenné lett, alapvetően mégiscsak az Elméknek köszönhető. Banks előtt az SF irodalom mesterséges intelligenciái inkább  ellenségesek vagy legalábbis közömbösek voltak alkotóikkal szemben, az asimovi robotika jut most eszembe, mint kivétel. Neuromancer, Skynet, HAL9000, AM vagy a TechnoCore közül egyik sem volt az emberiség nagy barátja. A Kultúra Elméi viszont egy olyan bőség alapú társadalmat hoztak létre, ahol az egyénnek szó szerint mindene meglehet, amit csak akar. (Akár még saját bolygót is birtokolhat, bár az ilyen kívánságokra egyfajta aberrációként tekintenek a Kultúrában.)

Az anyagi jellegű szükségletekben hiányt nem szenvedő embert aztán megajándékozták egy mesterséges nyelvvel, a Marainnal. Ezt a nyelvet úgy tervezték, hogy szerkezeténél fogva olyan gondolati folyamatokra készteti használóját, melyek pozitív hatással vannak a pszichére és a moralitásra. Röviden, a Kultúra egésze drónokkal, Elmékkel és humanoidokkal egyetemben egy végtelenül jóindulatú képződménnyé vált, telve a kevésbé fejlett társadalmak iránti segítő szándékkal. A Kultúra történetek egyik vonzereje éppen az ebből fakadó ambivalencia, az apró bizonytalanság , hogy épp azzal teszik a legrosszabbat, hogy mindig a jóra törekszenek.

Az első direktíva

A Kultúra jóra törekvése elsősorban abban nyilvánul meg, hogy minduntalan beavatkoznak náluk fejletlenebb és sanyarúbb sorsú fajok történelmébe, fejlődésébe. Természetesen a nagy segítőkészség olykor rosszul sül el, és előfordul, hogy egy teljes nép a kipusztulás szélére kerül mindennek következtében (Nézz a szélbe).

A beavatkozás módozatai a fejlettségi szint függvényében változhatnak. A jó példa nyújtásától, a fedett ügynökök használatán át, a kereskedelmi vagy klasszikus diplomáciáig, és végül akár a nyílt hadviselésig bármi lehet. Hiszen a Kultúra nagyobbik része meg van arról győződve, hogy mindez a  céltársadalmak érdekeit szolgálja, még akkor is, ha éppenséggel ők ezt nem így gondolják… Egy bizonyos mértékig mind a kilenc könyvben jelen van a morális dilemma, hogy vajon helyes-e mindez.

Egyik lehetséges válasz erre a kérdésre a Holtpontban feltűnő Zetetic Elench, akik tulajdonképp a Kultúrából korábban kiszakadt szatelit társadalom. A szakadás oka pontosan a beavatkozási gyakorlat és ennek morális következményei. Szerintük ez nem helyes így, és ők már azt az elvet vallják, hogy inkább “befolyásolva lenni”, mint befolyásolni.

Akik hátrahagyják Omelast

Az összes Kultúra-regény mélyében meghúzódó alapkérdés az ár, amit meg kell fizetnünk, ha jót akarunk tenni. Legyen az az ár a fizikai megsemmisülés, lelki vagy szellemi leépülés, vagy a korábbi világkép darabokra hullása. Legyenek a szándékok tiszták és jóindulatúak, az univerzum természete olyan, hogy az árat ilyenkor is megfizetteti velünk. Egy olyan segítőkész, de az orrát mindenbe beleütő civilizációnak, mint a Kultúra, ez az alaphelyzet fájdalmasan ismerős. Tény ugyanakkor az is, hogy a saját kulturális értékeit és értékrendjét más, alacsonyabb rendűnek tartott társadalmakra jó szándékkal ráerőltető civilizáció képe nem ismeretlen a mi világunkban sem. Elég csak a neokonzervatív amerikai külpolitikára gondolni.  Ennek banksi megfelelője – egy meglehetősen sánta asszociációval – a kultúrabeli Kontakt és a Rendkívüli Körülmények..

Zakalwe és Diziet Sma párbeszéde a Fegyver a kézbenből:

“– Én azt hittem, mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak.

– Ez így igaz, de a Rendkívüli Körülmények esetében a fekete lyukak erkölcsi megfelelőivel állunk szemben, ahol a megszokott törvények –a jó és a rossz szabályai, melyekről az emberek azt hiszik, a világegyetem minden pontján egyformán érvényesek – hatályon kívül kerülnek. Ezeken a metafizikai eseményhorizontokon túl léteznek a… Rendkívüli Körülmények…”

Ursule K. Le Guin írt egy meglehetősen felkavaró novellát, a címe The Ones Who Walk Away from Omelas. (Magában is megérne egy hosszabb elemzést.) A történet Omelas tökéletes városában játszódik, ahol egy nyirkos cellába zárt gyermek borzalmas szenvedése váltja meg a társadalom polgárainak boldog és felhőtlen életét. Minden omelasinak, ha elért egy bizonyos kort, szembesülnie kell e gyermek nyomorúságával, és ez után így, ennek tudatában kell élnie egyébként idilli életét. És vannak azok, akik ezután elhagyják a várost.

A New Atlantison olvasható egy cikk, mely ezt a művet állítja párhuzamba a Kultúrával. A cikk szerint a Kontakt — illetve a Rendkívüli Körülmények — a Kultúrabeli megfelelője annak a nyirkos cellának. Eszerint az Elmék, ezek a végtelenül jóindulatú intelligenciák tudják, hogy a Kultúra jólétének és kollektív lelkiismeretének az ára a Rendkívüli Körülmények megléte, és az annak tevékenysége révén előidézett szenvedés. Banks mindig a Kultúra oldalán áll, még az ilyen nehezen feloldható dilemmák idején is, de olykor ő maga is kétségbe vonja ennek helyességét. A legjobb példa erre talán a Nézz a szélbe öngyilkos Elméje.

Vajon Omelas azon lakosai, akik nem hagyják el a várost, ők az igazán boldogok? Akik látják a kontrasztot saját életük és a gyermek szenvedései között? Akik ezért minden boldog pillanatot megélnek, és értelemmel bíróvá tesznek? Talán a Kultúrabeli emberek látszólagos hedonizmusa is egy ugyanilyen elkeseredett küzdelem, ismerve a Kultúrán túli univerzum állapotát?

Ezek persze rendkívül zavaró gondolatok. Tudni, hogy még a legboldogabb életek is kapcsolatban lehetnek mások, ismeretlenek távoli szenvedésével. Az emberi állapot olyan nézőpontja ez, mely szerint a megelégedettség csak a nehézségek legyőzése után jöhet, és mindig csak pillanatnyi lehet. Ha indirekt módon is, de a Kultúra ezt az értékrendet képviseli.

Elmék egymás közt

Akik Banks kitalált világában az Elméket illetve a hajókat – melyek sokszor egy és ugyanazt jelentik – kedvelik, azok örömmel konstatálhatják, hogy a Hidrogén-szonátában van belőlük bőven, a legtöbb időt nekik szenteli az író. Ez is, és némileg a történet felépítése is leginkább a Holtpontot juttatja a korábbi könyveket ismerő eszébe. Itt is összeverődik egy látszólag véletlenszerű Elme csoport, akik elmés párbeszédeket folytatnak egymással, mindeközben pedig próbálnak megoldani egy galaktikus léptékkel mérve is kényes szituációt. (Teljesen szubjektív tapasztalataim alapján a Holtpont egyébként a legmegosztóbb Kultúra könyv. Sokan tartják a legsikerültebbnek, és legalább ennyien a leggyengébbnek a sorozat tagjai közül.)

Az Elmék dialógusa a regény egyik legsikerültebb része. Egyrészt mert Banks jellegzetes fanyar humora itt érhető leginkább tetten, másrészt  mert egyszerűen élvezetes olvasni a mesterséges intelligenciák kimunkált mondatait. Maga Banks nyilatkozta a Wirednek adott interjújában, hogy amíg az emberek közötti párbeszédeket szinte automatikusan írja, addig az Elmék esetében aprólékos csiszolgatásra van szükség, hisz „ők nem követnek el hibákat, a nyelvtanuk tökéletes, nem ismételnek feleslegesen, egyszerűen telibe kell találni minden mondatot.”

Banks az Elmékről:  “Ilyenek lennének az istenek?” Banks: “Ha szerencsénk van.”

Eszképizmus és groteszk

Azt hiszem a Kultúra népszerűsége sok egyéb dolog mellett abban is rejlik, hogy egy olyan világot vázol fel, ahová az olvasó is szívesen menekülne a mindennapok elől/helyett. Az univerzum korlátlan, és a Kultúra szintén a végtelenhez konvergáló erőforrásai és egyénközpontúsága révén tulajdonképpen bármilyen életkörülmény és élethelyzet előidézhető. A drogmiriggyel felvértezett, hosszú élettartammal megáldott kultúrabeliekkel sokan cserélnénk szívesen. Ez persze nem az a fajta eszképizmus, amit fiatal fejjel pl. Tolkient olvasva megtapasztalhattunk. Itt a Rossz is sokszor életben marad, a jók meg olykor egész civilizációkat irtanak ki.

Nem is beszélve a sokszor szinte már betegesen aberrált vagy horrorisztikus történésektől, amiknek leírásában Banks mintha még örömét is lelné. Már az első Banks-könyv, a mainstreamkét számon tartott Darázsgyár sem nélkülözte a bizarr elemeket. A későbbi Kultúra-könyvekben ez még gyakoribb.  A Surface Detail képszerű pokol ábrázolásai vagy az Aláz társadalom finomságai a Holtpontból ugranak be elsőre. Aki pedig olvasta a Fegyver a kézbent, valószínűleg nem felejti el a Székkészítőt… De a Hidrogén-szonátában is találkozhatunk olyan egyénnel, aki a testére több mint ötven péniszt operáltatott, a mellkasába pedig négy szívet, hogy eme fallosz-erdőt erekcióra képes állapotba hozhassa. Banks  egész biztos, hogy nem teljesen százas…

Transzcendencia

A Hidrogén-szonáta egyik központi eleme a Hidrogén-szonáta ismertetőnkben már említett Subliming (szublimálás). Azt az eseményt jelenti, amikor egy társadalmilag-technológiailag érett civilizáció hátrahagyja az anyagi létet, és azt egy magasabb rendű, immateriális létezésre cseréli. A Sublime egyben egy „hely” is, a fizikai univerzum felsőbb dimenzióiban helyezkedik el, és a szabályai a „normál” világegyetemétől gyökeresen különböznek, számunkra felfoghatatlanok. Banks az égvilágon semmi más konkrétumot nem ad, be kell érnünk egyfajta „ez egy nagyon misztikus hely, ahol minden más, és idegen és szebb, és jobb” -szerű leírással.

Mindenesetre azok, akik továbbléptek erre a szintre, ha akarják, rendelkeznek némi, olykor nem is kevés befolyással a valódi világra. Egyének nem, csak teljes civilizációk léphetnek erre az útra, mivel az egyén önmagában kevés, nem képes együtt tartani saját valóját a Sublime nagyszerűségével szemben, és így pillanatok alatt feloldódik abban. Ez alól egyedül az Elmék kivételek, akik akár maguktól is meg tudják tenni ezt a lépést. Igazából semmi egyebet nem tudunk meg a Sublime-ról, Banks inkább azt próbálja kideríteni, hogy miért és hogyan jut el egy társadalom arra a pontra, hogy a létezés eme magasabb síkjára lépjen.   (Érdekes fordítói kihívás lesz a sublime kifejezés átültetése magyarra. A szó egyik jelentése szublimálni, ami tökéletesen leírja a fizikai világból való felszívódást, ugyanakkor melléknévi alakban fennköltet, fenségeset is jelent, ami ugyancsak összecseng az immateriális lét Banks által sugallt magasabbrendűségével.)

A galaktikus hierarchiában egyre feljebb emelkedést sikeresen vevő fajok válnak az Optimae fajokká, ilyen a Kultúra is. Ezt a fejlettségi szintet elérve tulajdonképpen csak két út áll nyitva: visszafejlődni és elveszíteni az Értelmet, vagy tovább lépni a Sublime-ba. Banks itt tesz pár utalást, amiből kiviláglik, hogy a Kultúra e tekintetben is különutas, hisz bár évezredek óta eljutott ebbe az állapotba, és egyedi Elmék már több ízben a távozás útjára léptek, a Kultúra egésze viszont nem, holott ez lenne a “normális”. Ennek egyik magyarázata, hogy ebben az esetben a galaxis gyámolítandó értelmes fajai pásztor nélkül maradnának. A másik ok, hogy a Kultúra mindenható Elméi számára a Sublime ugyanolyan misztikus, riasztó, de legfőképpen ismeretlen hely, mint a mai ember számára a Túlvilág, vagy éppen a halál. Így hát a Kultúra kitart a fizikai világegyetemben, és nem kockáztat. Sőt, a szerző még sejtet is, miszerint ez a magasztos, transzcendens Sublime talán nem is olyan tökéletes, mint gondoljuk.

A Nézz a szélbe egyik legzseniálisabb húzása, amikor betekintést kapunk a galaxis jövőjébe, sok millió évre előre. Ebben a jövőben a  Kultúrának nyoma sincs már. Csak találgathatunk, hogy végül mi lesz a sorsa kedvenc hedonista társadalmunknak: visszasüllyed egyfajta barbarizmusba, fölbomlik-szétesik, vagy talán továbblép a Sublimeba. Vagy belebukik a Túlvilág tagadásába.

David Brin Uplift-univerzumában is kicsit hasonló a helyzet. Az evolúciójuk végső állomásaként a bölcs Öreg fajok elindulnak a fekete lyukak gravitációs kútja felé, hogy ott Transzcendenssé váljanak, hisz ez a “normális.” Csak később derül ki, hogy egy felsőbb egzisztencia helyett a pusztulásukba zarándokoltak, az igazi Transzcendes fajok szándékai szerint. Ahogy Brinnél ott a bizonyosság, úgy Banksnél ott a kétely, hogy az ősiség, fejlettség és bölcsesség nem zárja ki a rosszindulatot, vagy legalábbis egy bizonyos határon túl olyan idegenné válik, ami megkülönböztethetetlen a rosszindulattól. Az Elmék mindenesetre tartanak a Sublime jelentette transzcendenciától.

A meglehetősen egyház- és vallásszkeptikus Banks még egy kérdést felvet a Sublime kapcsán. Vajon ki dönti el, hogy egy társadalom – vagy egyének – a saját maguk által érzékelt Túlvilágba kerülhetnek? Milyen kritériumok alapján valósulhat ez meg? Vajon annak nyílik meg a kapu, aki menni akar, vagy éppen annak, aki már túl van minden vágyon?  A látszólag érett gzilti civilizáció –  melyet a felszín alatt ugyanazok a gyarló és kicsinyes szempontok vezérelnek, mint amikkel nap mint nap mi is találkozhatunk bármely politikai hírműsorban – nem ad megnyugtató választ ezekre a kérdésekre.

A “Simming-problem”

Már a Surface Detail-ben is fontos tartalmi elem volt a szimulált valóságok leírása, létük szükségszerűsége, létrehozásuk szabályai. Itt a Hidrogén szonátában megint előtérbe kerül ez a vonulat, Banks érezhetően sokat gondolkodott a témán. A Kultúra Elméi, ha megoldandó helyzet elé kerülnek, saját kerneljükben lemodellezik a teljes szituációt, keresve a legvalószínűbb forgatókönyveket, és az ezekre adható válaszokat. Minél pontosabb, valószerűbb egy-egy ilyen szimuláció, különös tekintettel a szimulált élőlényekre, annál valószínűbb, hogy morális szürkezónába téved a szimuláció elindítója/felügyelője. Hiszen ha egy Elme (vagy egy jövőbeli földi intelligencia…) létrehoz egy olyan virtuális élőlényt, melynek komplexitása lehetővé teszi, hogy saját személyiséget alakítson ki, ott és akkor tulajdonképpen Élet teremtődött. Ha a szimuláció befejeződött, vajon megszüntethető-e a virtuális környezet, és vele a szimulált élet? (Olyan dilemma ez, amely akár a mi közeljövőnkben is aktuálissá válhat, olyannyira, hogy már etikai kódexe is van a szimulációk futtatásának.)

A témához kapcsolódó kérdések feszegetésén túl, a szimuláció probléma inverz olvasatát is elénk tárja az író, mégpedig egy meghibásodott android formájában, aki folyamatosan szimulációnak érzékeli a valós világot. Itt aztán nagyon elemében van Banks. Azok a fejezetek, ahol az android is szerepel, bizonyos szemszögből a könyv csúcspontjai. Egyszerre mérhetetlenül humoros, ugyanakkor nagyon szomorú és elgondolkodtató, ahogy a halálos veszélyt is csak szimulációnak érzékelő “robot” a környezetéhez viszonyul.

Mindenki kedvence

A Kultúra univerzum abszolút védjegyei a hajók saját maguk által választott nevei. Személy szerint rendkívül szellemesnek és szórakoztatónak tartom Banks névadási gyakorlatát. Érezhetően nagy gondot fordít ezekre, olyannyira, hogy a Kultúra univerzumot jól ismerők számára ez egy külön értelmezési síkot is jelent. Persze a legtöbb hajónév inkább csak humoros, de vannak köztük fenyegető, figyelmeztető, sőt gunyoros tartalmúak is.

Majdnem mindegyik beszélő név, mögöttes tartalommal. Nem lennék meglepve, ha ezek közül néhány Banks saját belső poénja lenne, amiről csak ő és néhány beavatott tud. Nem egyszer a hajók nevei  kétértelműek és nem egyszerű felfedni mindkét jelentést. Jó példa erre a Holtpont Sleeper Service nevezetű Rendszerhajója, ahol a név utal a sztázisban alvó utasokra, de egyben a hajó alvó ügynök mivoltára is, ami csak később derül ki. A magyar változat Hálószakasza csak az egyik jelentést fedi. Amúgy a Kultúra könyvek magyar fordítására eddig nem lehetett panasz, de azért arra kíváncsi leszek, hogy a Hidrogén szonáta egyik legeredetibb karakterének, a Mistake Not My Current State Of Joshing Gentle Peevishness For The Awesome And Terrible Majesty Of The Towering Seas Of Ire That Are Themselves The Milquetoast Shallows Fringing My Vast Oceans Of Wrath-nek a nevét majd hogy ültetik át anyanyelvünkre…

Néhány szó a Kultúra keletkezéséről: az eddigi könyvekből túl sok minden nem derült ki a kezdetekről. A Hidrogén-szonáta matuzsálemkorú szereplője, Ngaroe Quiria viszont részt vett azokon a tárgyalásokon, amik sok ezer évvel korábban több humanoid civilizáció egyesüléséhez és a Kultúra létrejöttéhez vezettek. Ebből fakadóan megtudunk egy s mást az alapítókról, az alapítás körülményeiről, és az Elmék “gyermekkoráról”. A lényeg, a miért és a hogyan, viszont továbbra is homályban marad, és sajnos a Banks már nem fog visszatérni ebbe az időszakba későbbi könyveiben…

Frappáns zárszó helyett inkább egy utolsó észrevétel. Banks mindig is kellő szeretettel kezelte nem-gépi eredetű karaktereit. A Kultúra világegyetem igazi irányítói és hősei az Elmék, és nehéz szabadulni az érzéstől, hogy bármit is tesznek a Kultúra emberei, az soha nem lesz egyenrangú jelentőségében és fontosságában azzal, amire az Elmék képesek. Nem nehéz ezt saját valóságunkra vetíteni: előbb-utóbb saját gépeink messze túlnőnek majd minket, és teljesen értelmetlen lesz versenyezni, urambocsá harcolni velük. Egyet tehetünk „csupán”: fejlődünk és továbbfejlődünk a magunk tempójában, miközben végig megmaradunk embernek. Akármit is jelentsen ez.

Kapcsolódó linkek:

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 4 hozzászólás.

  1. tapsi szerint:

    Nagyon alapos és érdekes cikkek voltak, köszönjük szépen 🙂

    Igazából érdekes az amerikaiak “jobbossága”, és hogy az miben és hogyan nyilvánul meg, meg hogy ez mondjuk hogy viszonyul egy brit (azon belül skót) vagy egy európai politikai fogalmaihoz, és hát nyilván, hogy ez hogyan jelenik meg az írásaikban.

  2. ranger szerint:

    Mind a kilenc könyv megjelent magyarul? Összefüggő a történetük?Fontos milyen sorrendben olvassa őket az ember?

  3. SFmag Szerk. szerint:

    ranger:
    Igen, egyedül a State of the Art novelláskötet várat még magára, a 9 regény elérhető magyarul is, legfeljebb nehéz némelyiket beszerezni.
    Önálló sztorik, apró kereszthivatkozásokkal, amelyek azonban nem lényegesek. Talán A játékmesterrel érdemes kezdeni, az az egyik legjobb, plusz elég jól átjön belőle a Kultúra lényege is. Ezen felül az Agave 100 című kötetben van egy 10 oldalas Banks-esszé a Kultúra filozófiájáról, működéséről, ami még érdekes lehet.

  4. ranger szerint:

    Köszi a gyors választ és Boldog Új Évet Nektek! 🙂

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon