Brandon Hackett: Xeno

Közzétette: Keseru_Jozsef 5 hozzászólás

Brandon_Hackett_-_Xeno_B1„Nincs semmiféle Fermi-paradoxon” – idézi Xeno című, az Agave kiadónál nemrég megjelent regényében Brandon Hackett (Markovics Botond) Robert A. Freitas 1984-ben írt tanulmányának címét. És valóban, a regény világában Fermi kérdése (Hol vannak [az idegenek]?) jelentőségét veszti, hiszen az idegenek, vagyis a xenók itt vannak a Földön. 2058-ban ugyanis féregjáratok nyíltak a Föld közelében, amelyeken keresztül idegen fajok – firkák és hidrák – érkeztek bolygónkra, bár ezt egyáltalán nem önszántukból tették. Megjelenésük egy harmadik faj, a migrátorok beavatkozásának volt köszönhető, akik több millió idegent telepítettek a Földre, illetve ugyancsak több millió embert telepítettek át a Spektrumra (a firkák lakhelyére) és a Hydrusra (ahol a hidrák élnek).

A kényszermigráció egyáltalán nem vidám dolog, hiszen a migrátorok senkit nem kérdeznek meg arról, el akarja-e hagyni szülőbolygóját. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a migrátorok egy negyedik fajjal is összekötik az előző hármat: a teljességgel kiszámíthatatlanul viselkedő ostorosokkal, akik az Ellipszisen élnek. Ebben a szituációban szinte magától adódik a kérdés: hogyan képesek ezek az egymástól biológiailag, kulturálisan és technológiailag is nagyon eltérő fajok az együttműködésre, illetve egyáltalán a kapcsolattartásra?

„Egymás számára mindannyian xenók vagyunk” – állapítja meg a regény fő nézőpontkaraktere, a xenológus Olga Ballard, akinek apját az ostorosok ölik meg, anyját pedig a migrátorok változtatják lélektelen szócsővükké, azaz szónokká. A családi tragédiák ellenére Olga a fajok egyenrangúságának gondolatát hangoztatja, és legfőbb célja, hogy a lehető legjobban megértse a xenókat. Testvére, Mark ezzel szemben az ellenpólust képviseli; szerinte az emberiségnek az tenne jót, ha minél hamarabb megszabadulna nemcsak a migrátorok uralmától, de a firkák és a hidrák kéretlen társaságától is. A regény fő dilemmája azonban nem korlátozódik kizárólag a két álláspont szembeállítására. Bár Olga és Mark szemléletmódjának különbsége végig hangsúlyos marad, más, nem kevésbé fontos kérdések is előkerülnek.

Szembesülünk például azzal, hogy a különböző fajok mennyire eltérő kommunikációs formákat használnak. A firkák például színekben gondolkodnak, nyelvük kétcsatornás. A hidrák hangjának egy bizonyos tartománya delfinhangszerű sípolásra emlékeztet, más része azonban az emberi fül számára nem érzékelhető. És akkor még nem beszéltünk az ostorosok kilenccsatornás, hő alapú kommunikációjáról, amely sem a firkák, sem a hidrák, sem pedig az emberek számára nem dekódolható. A kulturális különbségek ugyancsak szembeötlőek. A nyelvi akadályok egy részét semlegesíti ugyan a fordító algoritmus, de mit kezdjünk azokkal a gondolatokkal, amelyek mélyen gyökereznek az adott faj kultúrájában. Vajon megértené-e egy firka vagy egy hidra azt a mondatot, hogy „A feleségem, Vanessa egy gyönyörű nő, a teste homokóra alakú, és a mai napig szerelmes vagyok beléje?” Valószínűleg nem.

Ugyancsak izgalmas kérdés, hogy a számottevő különbségek ellenére a fajok egymás mellett élése hogyan hat vissza az adott faj egyedeinek identitására és gondolkodásmódjára. Ebből a szempontból Olga esete lehet példaértékű, aki – miután hosszú időt töltött el a Spektrumon a firkák kultúrájának tanulmányozásával – időről időre színeket társít bizonyos emberekhez, illetve helyzetekhez. De szóba kerül az is, hogy miként változott meg az emberek egymáshoz való viszonya a xenók megjelenésének köszönhetően (nem meglepő módon csökkent az emberek egymás iránti gyűlölete).Markovics_Hackett_2017_fotó_2

Talán ezek a kérdések is jelzik valamelyest, hogy Brandon Hackett/Markovics Botond egy igazán izgalmas világot teremtett, amely számos aktuális probléma átgondolását teszi lehetővé. A világleíró részek nagyrészt a fejezetek elé illesztett idézetekben kapnak helyet, így nem terhelik feleslegesen a fejezeteket, és nem akadályozzák a cselekmény kibontakozását. A cselekmény ennélfogva nagyon dinamikus, és annak ellenére leköti az olvasó figyelmét, hogy Olga nézőpontja szinte végig egyeduralkodó marad. A történet középpontjában egy küldetés áll; hőseink a migrátorok „hazájába”, az Eredőre szeretnének eljutni. Az Eredőre való eljutás azonban több kisebb részfeladat megoldását igényli. Ezek a „kitérők” újabb részletekkel gazdagítják a regény világát, mindig hozzátesznek valamit a nagy egészhez. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több titokra derül fény, az utolsó száz oldalon pedig egymást érik a meglepetések.

Aki ismeri Brandon Hackett korábbi regényeit, az a Xenóban sem fog csalódni. Egyrészt visszaköszön több jól ismert elem (a pörgős cselekmény és a családi „dráma” Az időutazás napjából és tegnapjából, az elképesztő fantáziával megalkotott idegen fajok Az ember könyvéből, az olyan finomságok pedig, mint a bolygómozgatás, az Isten gépeiből lehet ismerős), ugyanakkor az írói repertoár újabb elemekkel bővül. Kifejezetten hangsúlyosnak éreztem a regény intelligens humorát, amely hol finom utalásokban (Olga járműve egy Tesla Elon, a rocksztár Gary Ezra egyik legnagyobb slágere a Hey, Xeno! stb.), hol pedig a szereplők jellemében, beszédében és viselkedésében öltött formát (Áramlati Kék ebből a szempontból mindent visz, de Nyikau sem sokkal marad el mögötte). Hackett Xenója az űropera legjobb – David Brin-i, Alastair Reynolds-i stb. – hagyományát követi, és legalább olyan emlékezetes és szórakoztató olvasmány, mint angolszász rokonai.

(Xeno, kiadta az Agave kiadó 2017-ben 414 oldalon és 3580 Ft-os áron.)

Friss interjúnk az íróval

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 5 hozzászólás.

  1. Dávid Demény szerint:

    Nagyon tetszett a Könyv! Mind a történet, a karakterek és a regény üteme kiválló. Számos angol nyelvű sf könyvet olvastam, de szerintem a Xeno simán felveszi velük a versenyt.

    Ami különösen tetszett, hogy a történet teljes és befelyezett és nem ment el abba az irányba, hogy nem adt magyarázatot külömbdöző történésekre, hogy így mesterkélten késztesse az olvasót elmélkedésre. Ez egy gyakran használt “trükk”, de szerintem kicsit övön alluli, lusta megoldás.

    Az olvasót viszont igenis gondolkodásra késztetik a jól felépített földönkívüliek, a külömbdöző fajok közötti gondolkodás és fejlettségi beli külömbségek bemutatása és a hatalmas térbeli és méretbeli dimenziók megjelenítései.

    A könyv tudományos háttere is sok érdekes fogalmat tartalmaz.

    A karakterek hitelesen vannak megjelenítve, egyedi személyiséggel bírnak és a motivációik is logikusan vannak felépítve.

    Röviden csak ajánlani tudom mindenkinek!

  2. e(x) szerint:

    Most értem a végére.

    Spoiler.

    Hackett úr tudatalattijával nem szeretnék összetalálkozni egy sötét sikátorban, de, egy hírigényének kielégítésére erősen motivált és képzett hidrával sem, aki tudja, hogy tudom. Emellett arra a mondásra sem tudok nem gondolni, amit két ember tud, az már nem titok, amit meg három, az meg főleg nem, és arra sem tudok nem gondolni, hogy Hackett úr is ennek tudatában írta le, amit.

    Első sorban azzal nem tudok egyetérteni, mindezt miért nem mondják el a szónokok is, ha egyébként meg mindenki beülhet a 3D moziba, aki éppen arra jár. Jobban örültem volna, ha valahogy munkásabban, kutatósabban lehetett volna megtudni az igazságot, akár hosszú évek munkájával, ha már úgyis akadt ott olyan, aki ráért erre. Az olvasás közben arra gondoltam, a kicsengés az lesz, össze kell fogni a fajoknak, ezt várják a migrátorok – és nem egy expedíció erejéig, hanem mélyen, eldöntötten, struktúrálisan – és az összefogás jutalma lehet az igazság újabb szintje.

    Remélem, az igazsággal kapcsolatos kérdésre nem az a válasz, hogy mert úgy nem működött volna a történet, hanem az, hogy a könyv végére felálló helyzet egyfajta tervezett próbatétel, és tulajdonképpen egész végig senki sem látott tovább az orránál.

    Másrészt, talán kár lenne ezt az univerzumot egy könyv után veszni hagyni. Scalzi töredéke ilyen hátterű, kidolgozottságú ötletből és világból futotta be, amit.

    A dráma nélkül meglettem volna, úgy gondolok erre, mint a robbanásra az akciófilmben, ami valami fontosabb dologban tátongó hézagokat hivatott elfedni. De ezt nem kell komolyan meghallani, egy enyhén asperger szindrómás kocka vagyok, az ötletekért, a világokért olvasom a scifit, a másoknak a lényeget jelentő karakterábrázolást, esetenként akár a történetet is pusztán szükséges rossznak tekintem. Mindezzel együtt, az utolsó pár tucat oldal számomra mélyen emberiek voltak. Csontig hatolóan, zsigerbe maróan emberiek.

    Fentiekkel együtt, összességében, kiváló utazás volt, örökre emlékezetes marad.

    Épp úgy, mint a főhősök számára a saját útjukon történtek.

    Köszönöm, Hackett úr.

  3. hackett szerint:

    🙂 Már egy éve elment ez az izé, de még mindig nem egyértelmű, mi volt.
    (Remélem, azért tényleg nem egy megfigyelő cucc a Xenóból.:))

  4. e(x) szerint:

    BTW, szívesebben élnék a Xeno világában, mint a valóságban. A firkák, mint idegen faj, nekem nagyon bejött, bár bulizni valószínűleg az ostorosokhoz járnék, hozzájuk hasonlóan nagy party arc vagyok én is.:)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon