Brandon Hackett: Xeno

Közzétette: Keseru_Jozsef Szólj hozzá elsőként!

Brandon_Hackett_-_Xeno_B1„Nincs semmiféle Fermi-paradoxon” – idézi Xeno című, az Agave kiadónál nemrég megjelent regényében Brandon Hackett (Markovics Botond) Robert A. Freitas 1984-ben írt tanulmányának címét. És valóban, a regény világában Fermi kérdése (Hol vannak [az idegenek]?) jelentőségét veszti, hiszen az idegenek, vagyis a xenók itt vannak a Földön. 2058-ban ugyanis féregjáratok nyíltak a Föld közelében, amelyeken keresztül idegen fajok – firkák és hidrák – érkeztek bolygónkra, bár ezt egyáltalán nem önszántukból tették. Megjelenésük egy harmadik faj, a migrátorok beavatkozásának volt köszönhető, akik több millió idegent telepítettek a Földre, illetve ugyancsak több millió embert telepítettek át a Spektrumra (a firkák lakhelyére) és a Hydrusra (ahol a hidrák élnek).

A kényszermigráció egyáltalán nem vidám dolog, hiszen a migrátorok senkit nem kérdeznek meg arról, el akarja-e hagyni szülőbolygóját. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a migrátorok egy negyedik fajjal is összekötik az előző hármat: a teljességgel kiszámíthatatlanul viselkedő ostorosokkal, akik az Ellipszisen élnek. Ebben a szituációban szinte magától adódik a kérdés: hogyan képesek ezek az egymástól biológiailag, kulturálisan és technológiailag is nagyon eltérő fajok az együttműködésre, illetve egyáltalán a kapcsolattartásra?

„Egymás számára mindannyian xenók vagyunk” – állapítja meg a regény fő nézőpontkaraktere, a xenológus Olga Ballard, akinek apját az ostorosok ölik meg, anyját pedig a migrátorok változtatják lélektelen szócsővükké, azaz szónokká. A családi tragédiák ellenére Olga a fajok egyenrangúságának gondolatát hangoztatja, és legfőbb célja, hogy a lehető legjobban megértse a xenókat. Testvére, Mark ezzel szemben az ellenpólust képviseli; szerinte az emberiségnek az tenne jót, ha minél hamarabb megszabadulna nemcsak a migrátorok uralmától, de a firkák és a hidrák kéretlen társaságától is. A regény fő dilemmája azonban nem korlátozódik kizárólag a két álláspont szembeállítására. Bár Olga és Mark szemléletmódjának különbsége végig hangsúlyos marad, más, nem kevésbé fontos kérdések is előkerülnek.

Szembesülünk például azzal, hogy a különböző fajok mennyire eltérő kommunikációs formákat használnak. A firkák például színekben gondolkodnak, nyelvük kétcsatornás. A hidrák hangjának egy bizonyos tartománya delfinhangszerű sípolásra emlékeztet, más része azonban az emberi fül számára nem érzékelhető. És akkor még nem beszéltünk az ostorosok kilenccsatornás, hő alapú kommunikációjáról, amely sem a firkák, sem a hidrák, sem pedig az emberek számára nem dekódolható. A kulturális különbségek ugyancsak szembeötlőek. A nyelvi akadályok egy részét semlegesíti ugyan a fordító algoritmus, de mit kezdjünk azokkal a gondolatokkal, amelyek mélyen gyökereznek az adott faj kultúrájában. Vajon megértené-e egy firka vagy egy hidra azt a mondatot, hogy „A feleségem, Vanessa egy gyönyörű nő, a teste homokóra alakú, és a mai napig szerelmes vagyok beléje?” Valószínűleg nem.

Ugyancsak izgalmas kérdés, hogy a számottevő különbségek ellenére a fajok egymás mellett élése hogyan hat vissza az adott faj egyedeinek identitására és gondolkodásmódjára. Ebből a szempontból Olga esete lehet példaértékű, aki – miután hosszú időt töltött el a Spektrumon a firkák kultúrájának tanulmányozásával – időről időre színeket társít bizonyos emberekhez, illetve helyzetekhez. De szóba kerül az is, hogy miként változott meg az emberek egymáshoz való viszonya a xenók megjelenésének köszönhetően (nem meglepő módon csökkent az emberek egymás iránti gyűlölete).Markovics_Hackett_2017_fotó_2

Talán ezek a kérdések is jelzik valamelyest, hogy Brandon Hackett/Markovics Botond egy igazán izgalmas világot teremtett, amely számos aktuális probléma átgondolását teszi lehetővé. A világleíró részek nagyrészt a fejezetek elé illesztett idézetekben kapnak helyet, így nem terhelik feleslegesen a fejezeteket, és nem akadályozzák a cselekmény kibontakozását. A cselekmény ennélfogva nagyon dinamikus, és annak ellenére leköti az olvasó figyelmét, hogy Olga nézőpontja szinte végig egyeduralkodó marad. A történet középpontjában egy küldetés áll; hőseink a migrátorok „hazájába”, az Eredőre szeretnének eljutni. Az Eredőre való eljutás azonban több kisebb részfeladat megoldását igényli. Ezek a „kitérők” újabb részletekkel gazdagítják a regény világát, mindig hozzátesznek valamit a nagy egészhez. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több titokra derül fény, az utolsó száz oldalon pedig egymást érik a meglepetések.

Aki ismeri Brandon Hackett korábbi regényeit, az a Xenóban sem fog csalódni. Egyrészt visszaköszön több jól ismert elem (a pörgős cselekmény és a családi „dráma” Az időutazás napjából és tegnapjából, az elképesztő fantáziával megalkotott idegen fajok Az ember könyvéből, az olyan finomságok pedig, mint a bolygómozgatás, az Isten gépeiből lehet ismerős), ugyanakkor az írói repertoár újabb elemekkel bővül. Kifejezetten hangsúlyosnak éreztem a regény intelligens humorát, amely hol finom utalásokban (Olga járműve egy Tesla Elon, a rocksztár Gary Ezra egyik legnagyobb slágere a Hey, Xeno! stb.), hol pedig a szereplők jellemében, beszédében és viselkedésében öltött formát (Áramlati Kék ebből a szempontból mindent visz, de Nyikau sem sokkal marad el mögötte). Hackett Xenója az űropera legjobb – David Brin-i, Alastair Reynolds-i stb. – hagyományát követi, és legalább olyan emlékezetes és szórakoztató olvasmány, mint angolszász rokonai.

(Xeno, kiadta az Agave kiadó 2017-ben 414 oldalon és 3580 Ft-os áron.)

Friss interjúnk az íróval

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon