Bár Iain M. Banks neve a Kultúra világával forrt össze, a skót sci-fi író néha kipróbálja, milyen új világot teremteni és az ismert keretek nélkül elmondani egy történetet. Ilyen regénye volt az 1993-as Sötét háttér előtt, ami egy űrkorszaki Odüsszeia egy nyüzsgő naprendszerben, vagy a 2004-es A száműző, ami egy űroperába bújtatott könnyed kalandregény. És ilyen a Félemmetes géjpezet (Feersum Endjinn) is 1994-ből.

A Föld távoli jövőjében az emberiség már rég elfeledte a csillagközi álmokat, csupán legendák szólnak azokról az időkről, amikor a bolygó lakói hatalmas technológiájukkal az űrt járták. Ma már csupán pár poros emlékek és a hatalmas serehfai tűtorony emlékeztet mindenkit arra, mit adtak fel a hátramaradottak, akik nem tartottak a faj többi tagjával a csillagközi térbe. Évezredekig úgy tűnt, nincs is szükség erre az örökségre, hisz a kód segítségével, ami egy már-már végtelen lehetőségekkel felvértezett virtuális világ, az emberek és más intelligenciák végtelen hosszan élhetnek és akármit megtehetnek. Azonban a Naprendszert most veszély fenyegeti, csillagközi köd kezd terjedni, ami pusztulással fenyegeti az egész rendszert, és lassan a Földön is eluralkodik a káosz. A királyi kutatások egyik vezetője, Hortis Gadfium különös üzenetet kap. Sessine grófot rejtélyes okokból meggyilkolják – majd virtuálisan is az életéért kell menekülnie. Latra, a kissé nehézkes gondolkodású látó pedig elveszett hangya barátját keresve a kód bugyraiban terjengő káosz középpontjába kerül. És végül bekövetkezik, amire mindenki számít: a kód maga is elkezd a köd problémáján dolgozni, és egy küldöttet, egy asurát küld az emberek közé. A kérdés csak az, sikerül-e véghezvinnie a feladatát – és kik akarják megakadályozni ebben?

Előre leszögezném, ez határozottan nem olyan regény, mint amit a Kultúra sorozatban megszokhattunk. Elsősorban gondolok itt a szöveg szikárságára – már ha használhatom egy több mint háromszáz oldalas könyvnél ezt a szót – a cselekmény nem burjánzik, a szerző csak néha időzik el egy-egy pillanatnál. A több szálon futó cselekmény feszessé teszi a könyvet, ez talán a szerző leggyorsabban haladó regénye. A formát pedig remekül kombinálja az ötletekkel. Ugyanis nem kel félni, a megszokott ötleteket itt is megkapjuk, kezdve az intelligens kimérákkal, folytatva magának Serehfának a bemutatásával, végül pedig a kód világával betetőzve, ahol Banks a virtualitás szinte minden lehetőségét felvonultatja. Egy-egy ötlet vagy jelenet kifejezetten emlékezetes és ezek azok igazából, amik kiemelik a regényt az átlagos sci-fi kalandregények közül. Mert valljuk be, a Félemmetes géjpezet önmagában csupán hatásos ötvözete az űroperának, a cyberpunknak és a politikai intrikáknak. Ehhez az amúgy működő keverékhez adja hozzá a szerző a saját kis ötleteit illetve az olyan epizódokat, mint Sessine vándorlása a virtuális világban, vagy Latra madártestben átélt kalandjai.

És ha már szóba került Latra (aki, mint kiderül, egyáltalán nem bolond), mindenképpen szót érdemes ejteni a regény egyik sokat emlegetett különlegességéről. Az angol eredetiben a fiatal fiú jelenetei lényegében az ő „naplója”, amit fonetikusan vezet. Ezt kellett hatásosan átültetnie Gálla Nóra fordítónak magyarra. A megoldásvégül az lett, hogy egy, az internetes kommunikáció legrosszabb pillanatait idéző nyelv született meg, ahonnan az érzékeny lelkű nyelvjobbítók sírva menekülnének ki. A regényben sajnos ez a legnehezebb rész, talán Banks éppen ezért töltötte fel a külcsínt izgalmas és mozgalmas belbeccsel, Latra ugyanis nem filozofál, hanem gyakran gondolkodás nélkül veti bele magát a történésekbe. Mindenesetre az olvasónak kifejezetten meg kell tornáztatnia néha az agyát – vagy elég sok időnek kell eltelnie, hogy átálljon az elméje –, hogy mit is akar éppen Latra mondani. Ugyanakkor magától a regény hangulatától nem idegen ez a fajta narráció, így nem is akad fenn az ember rajta. Kis változatosság a megszokott elbeszélésben.

A másik három történetszál is tartalmaz narrációs fordulatokat, a kódidő, a személyiségmásolatokkal történő kommunikáció vagy a kód és valóság párhuzamossága mind üde foltok, amiktől csak még kellemesebb lesz az olvasás. Sajnos nem sikerül mindegyik karaktert és szálat ugyanolyan erőssé tenni, furcsa mód éppen az események középpontjában álló asura – vagy Asura – alakja lesz kissé súlytalan, szemben a gróffal, aki nem csak a kódban tesz meg hosszú utat, de saját magában is. Nem unalmasak az asurával történő dolgok sem, csupán nem érezni, hogy az eseményekben elfoglalt helyéhez mérten kellő hangsúlya lenne. Ugyanakkor természetesen nagyon jó, hogy az emberek játsszák a főszerepet, nem szuperlények, vagy teszem azt a Kultúra egy ügynöke, ami lassan mindennapos főszereplő típus a Banks-regényekben. Ők is hibáznak, ők is félnek, és ami a legfontosabb, ők is képesek fejlődni, képesek elfogadni, hogy nem mindent érthetnek meg, de hajlandók meghozni a szükséges áldozatokat. Ilyen szempontból maga a „félemmetes géjpezet” csupán egy apró elem a regényben.

Ez a mű tehát mindenképpen a jobb Banks írások közé tartozik, ami talán az aránytalanságok miatt nem lesz zseniális, „csupán” egy nagyon jó regény. Érdemes belevágnia azoknak is, akik csak most ismerkednek az íróval, aki 1987 óta fontos egyénisége a science fictionnek. Nem olyan erős hangvételű, mint egy-egy Kultúra regény, nem is féktelen ötletparádé, hanem egy érdekes és szórakoztató könyv, emberi szereplőkkel, sziporkákkal és különleges atmoszférával, ami nem csak Latra fejezeteiből árad. A Félemmetes géjpezet a sci-fi kedvelőinek kötelező darab.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. setni szerint:

    Igen egyetértek Tapsival nagyon jó cikkek. Csak az íróval kapcsolatos rossz hírek….

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon