Van itt minden, mint a búcsúban: galaktikus birodalmak évmilliárdokon átívelő történelme, idegen fajok százai, barokkos politikai berendezkedések, csillagflották, egy készülő háború – minden adott egy epikus ívű űroperához. Sajnos nem is lett több, pedig Bankstől több puskaport várna az ember.

Iain M. Banks, aki a nevébe illesztett M betűvel jelzi, ha sci-fit ír, a kortárs űropera egyik meghatározó alakja. Abba a vonulatba tartozik, amelyik nem elégszik meg a lecke – űrháborúk, csillagközi intrikák, birodalmak sorsát eldöntő hősök – felmondásával, hanem szellemesen újrakeveri a paneleket, beemelve társadalomtudományokat, szépirodalmat vagy a zsáner egyéb eszközeit. Banks Kultúra-regényei egyben politikai állásfoglalások is a libertánus eszmék és az autoriter rendszerek párharcáról, szereplői kilépnek a hős Jim és a szőke Jane unalmas sztereotípiáiból, miközben kellő iróniával kezelik a zsáner hagyományait. Sajnos A száműzőből éppen ezek hiányoznak igazán.

A vaskos regény hőse Fassin Taak, a látó, aki egy különösen hosszú életű faj, a heik társadalmát tanulmányozó tudósdinasztia sarja. Tudtán kívül olyan információra bukkan a heik ismeret-tárházában, ami egy csillagközi háború célpontjává teszi az otthonául szolgáló békés és meglehetősen eldugott Ulubis rendszert.

A regény világában ugyanis évmilliárdok óta zajlik a galaxis írott történelme; birodalmak emelkedtek fel és tűntek el annak függvényében, hogy a meglehetősen hosszadalmas fénysebesség alatti utazást milyen hatékonysággal sikerült kiváltani a féreglyukakra épülő térkapu-rendszerekkel. A portálok azonnali kapcsolatot biztosítanak a lakott világok között, de sérülékenységük és nehézkes telepíthetőségük kiszolgáltatottá is teszi a technológiát használó kultúrát. A regény idejében épp egy ilyen hanyatló csillagközi korszakot él meg a galaxis eme szeglete, mert a legutóbbi háború rengeteg térkaput megsemmisített, több száz éves provincialista elszigeteltségbe taszítva egész naprendszereket. A régi romokon új birodalmacskák vannak születőben.

Csakhogy a legendák szerint létezik egy lajstrom, amelyben az öntörvényű és másokkal nemigen közösködő heik saját titkos féregjárat-rendszerének koordinátái lapulnak. Aki ezt megszerzi, kulcsot kap egy új pángalaktikus birodalom megszervezéséhez. És mivel éppen Tassin az, aki a hei lajstrom létezésének bizonyítékára bukkan, hamarosan három hatalom versenyfutásának kellős közepében találja magát: a lenyűgöző kegyetlenségével frissen felemelkedő militáns R-5, a saját barokkosan burjánzó bürokráciájának foglyaként vergődő Kalmeár és az utóbbi ellen naiv szabadságharcot vívó Másik Oldal mind a lajstromot akarják. És persze ott vannak a heik, akik hosszú életük jóvoltából meglehetős lenézéssel tekintenek a „kurták” lázasan nyüzsgő történelmére és birodalmacskáira – nos, nekik eszük ágában sincs bárkinek is kiadni a lajstromot. Tassin a zsáner hagyományainak megfelelően hosszú utazásra indul keresztül-kasul a galaxison, hogy a szerző fajok és társadalmak tucatjait mutathassa be nagy élvezettel. Ezek több helyütt valóban nagyon szellemesek, de azért ez így önmagában nem elegendő a cselekmény bonyolításához.

Banks maga sem tud mit kezdeni a szituációval, amit terjengős mesélői stílusa csak még feltűnőbbé tesz. Tassin ide-oda robog előbb a Nasqueron gázóriáson, majd a galaxisban kizárólag az írói szeszélynek engedelmeskedve, miközben a háttérben készülődik, kirobban, majd kurtán-furcsán véget ér a háború. A szerző a tőle megszokott párhuzamos történetmeséléssel felvillantja Tassin múltját, ám ezzel nincs más célja, mint hogy behozzon olyan mellékszereplőket (Tassin régi barátait), akiknek saját kis történetét megint csak nem tudja megfelelően kibontani. Egy háború közepén, amikor a megszálló hatalom tízezerszám végzi ki a foglyait, egyszerűen nincs súlya annak, ha valaki az életét arra teszi fel, hogy bosszút álljon volt iskolatársán egy régi közös barátjuk meggyilkolásáért (hol van ez a Fegyver a kézben nyomasztó háromszereplős kamaradrámájához?). Egy másik régi cimbora felbukkanása még esetlegesebb célt szolgál: száz oldallal később kell egy ismerős szereplő, akinek a nézőpontjából követhetjük egy űrállomás hidegvérű elpusztítását.

Egy nem annyira jól sikerült borító

A politikai háttér meglehetősen szürke, mintha Bankset itt is elhagyta volna a fantáziája, még csak hasonló súlyú konfliktust sem sikerült hozni, mint a Kultúra RK-ja vagy az általuk manipulált fejletlenebb fajok morális ellentéte. Fél szívvel megemlíti az elnyomó kalmeári rendszer és a szabadságharcos Másik Oldal szembenállásának motívumait, de a regény végkifejlete szempontjából ennek sincs különösebb jelentősége.

Vannak persze kifejezetten erős részek is: a gátlástalanul infantilis heik például lenyűgöző és szórakoztató népség, akiknek ott a helyük a sci-fi legemlékezetesebb idegen fajai között, vagy ott van a fiatal fajok domesztikációjának elmélete, a nekrofil ythinek, a szadista pontifex figurája… Sajnos ezek a gyöngyszemek önmagukban nem elegendőek, hogy egy ilyen hosszú regényt arányosan kitöltsenek. A történet lezárása is talán kissé indokolatlanul melodramatikus hangvételűre sikeredett, amelyben persze felvillan egy új korszak lehetősége, csak éppen az olvasó érezheti úgy, hogy oké, de hol maradt a régi korszak szálainak elvarrása?

Azt gondolom, a kőkemény Banks-rajongóknak sem lesz ez a kedvenc regényük, a szerző életművében kevésbé járatosaknak pedig mindenképpen azt tanácsolom, ne A száműzővel kezdjék az ismerkedést. A Játékmester (bár kissé kilóg Banks sci-fijeinek sorából) sokkalta egybefogottabb, a Sötét háttér előtt, vagy a Fegyver a kézben pedig messze erősebb írások.

Link:

A szerző hivatalos honlapja

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 14 hozzászólás.

  1. wintermute szerint:

    Banks-rajongónak tartom magam, de a Száműzőt képtelen voltam végigolvasni. Remek a cikk, a messzemenőkig egytértek vele, annyi szubjektív kiegészítéssel, hogy én a hei-ektől is a falra másztam. Magasra.

  2. christiancrowe szerint:

    A Sötét háttér előttnek kétszer futottam neki, de mindkétszer ő győzött, így aztán más könyvet nem is vettem tőle a kezembe. Pedig én akarnám szeretni Bankset, komolyan…

  3. adeptus szerint:

    Rajtam a Fegyver a kézben fogott ki és most már annyira nem is akarnám szeretni Bankset. 🙂

  4. sfinsider szerint:

    christiancrowe: A játékmestert olvasd el. Nekem mindmáig az a kedvencem, feszes a dramaturgiája, egyszerre egzotikus és gyomorba markoló a sztorija.

  5. Sam Reed szerint:

    Nekem az Excession volt a végzetem (nem tudom mi lett a magyar címe, ha van neki egyáltalán), de 100-150 oldal után elegem lett Banksből. Ha űropera, akkor Hamilton. Edmond természetesen 🙂

  6. richvar szerint:

    Ez valóban nem a legjobb könyve, bár nálam a Holtpont szerepel az utolsó helyen.
    Ennek ellenére kedvenc SF szerzőm, minden könyvét birom. Most pont a Surface Detail beszerzésén gondolkodom.

  7. anárion szerint:

    Rajtam szerencsére még egy Banks sem fogott ki, nekem mindegyik tetszett, amit tőle olvastam. 🙂

    Ha kérdés merült is fel bennem, az az Ellentétek kapcsán történt, mivel Banks esetében nehéz elvonatkoztatni a Kultúra könyveitől.

    Úgyhogy, bennem valahogy végig olyan kép élt, hogy a Doktor és a Testőr (amellett, hogy a Testőr mesélje valószínűleg róluk szólt) is a fejlettebb Kultúrából keveredett a könyv világába… még ha erre nem is utalt semmi, úgyhogy, lehet csak jómagam képzeltem bele…
    De mivel Banks sok mindent nem magyarázott meg, így elég sok nyitott kérdés maradt a végén. 🙂

  8. Hackett szerint:

    Sam Reed:
    Azért a Hamiltonok kapcsán ajánlom Peter F.-et is. Holnap lesz is egy ismertető a Void trilógiáról.:)

  9. gaines szerint:

    Egyetértek a kritikával, sőt, én talán még jobban lehúznám a könyvet, borzalmasan unalmas, szar könyv. Pedig még jól is indult az ironikusan/bohózatba illően eltúlzott főgonosz karakterével, aztán abból sem lett semmi…

    Banks amúgy már csak ilyen, akadnak gyalázatosan rossz könyvei (A száműző mellett pl. Emlékezz Phlebasra, leszámítva a végét, az tetszett), közepesek (mint mondjuk a Holtpont, ami főleg ötlet szinten fogott meg), de vannak egészen zseniális mesterművei is (A játékmester és a Nézz a szélbe feszítenek nálam a dobogó tetején, kicsit lejjebb meg a Fegyver a kézben). Nálam egyelőre még arányban van a mérleg. A fő tanulság meg: minél rövidebb könyvet ír, annál jobban sikerül. 🙂

  10. solymosgyu szerint:

    Ez rossz hír a számomra. Ma vettem meg.

  11. XazaX szerint:

    Igen, a könyv azért idegesítő, mert lehetne nagyon jó, de nekem a fő problémám az volt, hogy valamiért pont a kevésbé érdekes karaktereket, helyszíneket stb. bontotta ki részletesebben, ami nagyon vontatottá tette a cselekményt. A másik hogy még a könyv végén se tudtam egyszerűen elképzelni hogy is néznek ki a heik, lehet nem figyeltem, de valahogy alapjaiban nem voltak előttem.

  12. sezlony szerint:

    XazaX: Banks ez utóbbit általában nem könnyíti meg. Ad az elején némi támpontot, hogy mennyiben tér is el egy faj az emberektől, aztán durván antropofizálja őket a leírásokban: nevetnek, vállat vonnak stb.
    Tulajdonképpen maga is zárójelbe teszi az idegenségüket a későbbiekben.

  13. Crei szerint:

    Szerintem jó könyv. S ha egy 100 oldallal megvagdosta volna Banks szerkesztője, akkor még jobb lehetett volna.

  14. solymosgyu szerint:

    Én ma tettem le.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon