SFmag

Múlt hét végén, a Könyvfesztiválon idehaza járt az angolszász science fiction egyik legismertebb írója, John Scalzi, akivel ez alkalomból interjút készítettünk.

Milyenek a tapasztalatai Magyarországon?

Kevesebb, mint egy napja vagyok itt, de két dolog nagyon feltűnő. Az egyik, hogy mindenki nagyon kedves, a másik, hogy ez egy szép város. Mármint építészetileg csodás. Az Egyesült Államokban néhány épületünk több mint harminc éves, ugye? Közben itt szó szerint évszázadok óta állnak a dolgok, úgyhogy… már ez, hogy ennyi történelem és kultúra sugárzik Magyarországból és Budapestből, egy amerikainak ez ilyen… „oké, ez király”. Szóval egyelőre nagyon élvezem. Ez az első alkalmam itt, ahogy a feleségemé is. Most megcsináljuk ezt, és holnap körbenézünk, kicsit többet látunk a helyből, és aztán felülünk a repülőgépre, huss, haza.

Kisebbnek tűnik Budapest az amerikai városoknál?

Nem, Budapest egy közepes amerikai városnak felel meg, legalábbis az alapján, ahol most én vagyok, nem olyan, mint New York… mármint most voltam Londonban, és London természetesen nevetséges. Ez itt olyan, mint mondjuk… Cincinnati, vagy valami ilyesmi. Elég nagy ahhoz, hogy megtalálj bármit, amire szükséged van, de nem annyira nagy, hogy úgy érzed, összenyomnak.

Londonban sétáltunk, és a járdák csak… tömve vannak, nem? Nehéz volt menni, mindig volt valaki elől, oldalt, mögötted. De itt, elmentem reggel egy sétára, és voltak emberek, mindenki tette azt, amit éppen tett, de nem éreztem magam annyira klausztrofóbiásnak, mint amikor sok ember van körülöttem. Kellemes volt. Ez egy jó méret egy városnak. Elég nagy, hogy bármit lehessen csinálni, de elég kicsi, hogy… kellemesnek érződjön.

Mikor kezdett történeteket írni? Emlékszik a kezdeti szikrára, az első lépésekre?

Amikor először tudtam, hogy író leszek (ez egybevág egyébként az első történettel, amit írtam), tizennégy éves voltam. Iskolában voltam, és kaptunk egy fogalmazási feladatot… a téma az volt, hogy „Egy ajándék, amit valakinek odaadsz”. Először egy gonosz fekete macskáról akartam írni, de szörnyű volt, és az utolsó pillanatban inkább… volt két barátom, egy fiú és egy lány, és egymásba szerettek, és az ajándékuk az egymás iránt érzett szeretetük volt. Pont azelőtt este írtam meg, hogy le kellett adni, és leadtam… már alig láttam, de az osztály mindhárom csoportjából egyedül én kaptam ötöst. Szóval akkor így „na várjunk csak egy pillanatot!”. Ezt én az utolsó pillanatban írtam, csak kiadtam magamból, nem volt nehéz, ötöst kaptam, másokkal ellentétben. Ez könnyű volt, és szó szerint minden más… a matek nehéz volt, a történelem nehéz volt… „Író leszek!” Ekkor tudtam. Az volt, hogy ahogy haladtam, rájöttem, hogy az írás valójában nehéz, bele kell rakni a munkát, de addigra már késő volt. Leragadtam. Szóval, igen, tizennégy évesen, akkor tudtam, hogy író leszek.

Mit szeret írni, folytatást vagy önálló történetet?

Mindig önálló történetet írok. Az összeomló birodalom kivételével, amiről tudtuk, hogy két könyv lesz abban a sorozatban, minden mást úgy írok, hogy „ez van és kész”, mert soha nem lehet tudni, hogy az emberek akarnak-e többet. Az én szemszögemből, hogy ha azzal jössz, hogy „ez egy tizenhét részes sorozat első része, de majd a nyolcadik résznél lesz igazán jó”, akkor mit csinálsz? Érdeklődést kell keltened a világodban a legelső könyvben.

Szóval írtam önálló könyveket, a Vörösingesek egy önálló könyv, az emberek meg kérdezik, hogy mikor jön a folytatás, én pedig: „soha!”. Soha nem lesz folytatása. Mármint, ez nem igaz akkor, ha az amerikai kiadóm hirtelen adna öt millió dollárt, hogy írjam meg a Kékingesek-et, mert akkor megírnám. De enélkül nem fogok többet írni. A Fuzzy Nation is csak egy könyv volt, és akkor annyi. A The Android’s Dream majdnem… akartam hozzá még írni, de nem sikerült eljutnom odáig.

Mindig megvan a lehetősége, hogy egy könyv önálló lesz, de amikor a Vének háborúját írtam, nem gondoltam, hogy lesz öt másik… igazából hat, mert meg kellene írnom még egyet valamikor, de csak ezt az egyet írtam, és akkor megkérdezték: „tudnál még írni?” A Bezárt elmék ugyanígy volt. Minden könyvem önállónak indul, de ha folytatások születnek, akkor az is jó. Azt hinné az ember, hogy folytatást írni könnyebb, de nem az, mert az embereknek már van egy elvárásuk a világgal kapcsolatban, csinálnod kell valami újat és legalább olyan érdekeset, mint az első könyv volt, hogy az olvasó legalább olyan jónak találja, mint a sorozat első részét.

Néha ez összejön, néha nem, például… vannak emberek, akik elolvassák a Fejvesztve című könyvet, ami a Bezárt elmék folytatása, és azt mondják, „eh, ez nem olyan jó”, közben meg más emberek azt mondják „ez tetszett jobban!” Ugyanez a helyzet a Vének háborújával”, van, aki a Szellemhadtestet jobban szeretik, mint a Vének háborúját. Akárhogy éreznek, az rendben van, amíg élvezik a könyvet és jól érzik magukat vele. Szóval, sohasem sorozatnak szánom a könyveimet, mindig önállónak.

John Perry 75 éves volt a Vének háborújában. Emlékszik honnan jött ez az ötlet? Ha jól számoljuk, kb. 30 éves volt, amikor a regényt írta? Talán félt az öregedéstől?

Nem féltem tőle, tudtam, hogy egyszer meg fogok öregedni, és aztán egy nap meg fogok halni, meg ilyesmi, de igen, amikor írtam, harmincegy-harminckettő voltam, nem igazán izgatott akkoriban a kérdés.

Még most sem. Ötven vagyok. Jól vagyok. Most adtam le kilenc kilót, jól érzem magam. Nem emlékszem, mikor gondoltam az ötletre először, azt hiszem, régóta pörgött a fejemben, de emlékszem, mikor beszéltem róla először valakinek, ami, azt hiszem, 2000-ben volt, a feleségem és én Észak-Karolinába autóztunk, vakációzni mentünk néhány barátunkkal. Akkor már megírtam egy regényt, az Agent to the Stars-t, de mondtam neki, hogy fogok írni még egyet, és elmondtam neki az ötletemet.

Mostanában úgy mondom el az embereknek, hogy „Csillagközi invázió, a Heinlein-regény, csak idős emberekkel”, de neki egy hosszabb magyarázatot adtam elő. Úgy gondolta, érdekes, és több barátommal is beszéltem az ötletről a vakáció során, és az egyikük azt mondta: „Nem hiszem, hogy ezt valaha el tudod adni:”, én pedig így [ujjával mutat] „Meglátjuk!”

Azért írtam az első regényt, az Agent to the Stars-t, hogy lássam, tudok-e regényt írni. Nem tudtam, hogy menni fog-e. Aztán, miután ezt megtettem, nem igazán aggódtam, hogy el tudom-e adni, de a következőt szerettem volna. Szóval, bementem egy könyvesboltba az Egyesült Államokban, megnéztem a sci-fi részleget, hogy mi a divatos. Rengeteg katonai sci-fi volt ott, szóval arra gondoltam, „írok egy katonai sci-fit”. De miután ezt eldöntöttem, olyan katonai sci-fit akartam írni, amit én is szívesen olvasnék. Nem akartam csak férfias férfiakról írni, akik a rosszfiúkra lőnek.

És nem is igazán katonai sci-fi…

Igen! Valóban. Egy szerelmi történet, fegyverekkel. Ja. Szóval a Csillagközi invázióra gondoltam, hogy ott tizennyolc-húsz éveseket vettek fel, vagy ilyesmi. Mi lenne, ha ezt megtehetnéd idős korodban? És csak ment tovább innen.

Belépne a Gyarmati Véderőbe 75 évesen?

Nem tudom. Azt szoktam mondani, hogy nem, nyilván nem tenném, nem akarnám, hogy… megegyenek. Ahogy idősebb leszek, többször gondolok rá, inkább úgy, hogy… ötven leszek egy hónap múlva, ugye. És nem feltétlenül arra gondol az ember, hogy fiatalabb akar lenni, mert én nem akarok húsz meg harminc éves lenni, már végigcsináltam a húszat és a harmincat, de inkább annak a gondolata, hogy egy teljesen más életet átélni. Hogy író helyett mondjuk dobos lennék, vagy tanár, hogy ismerjek más embereket, csináljak más dolgokat, ez érdekes lenne. Jó lenne sokáig élni, ha közben egészséges lehetek, és teljesen új dolgokat tapasztalhatok meg. De nem feltétlenül fiatalabban.

Volt ez a nagy tizenhárom kötetes szerződése. Mennyire van hatással arra, hogyan közelíti meg az írást? Nagy nyomással jár?

Nincs semmiféle nyomás. Semmilyen abban az értelemben, hogy… mármint meg kell írnom egy könyvet egy év alatt, ami azt illeti, egy kicsit többet mint egy könyvet évente, de már eleve ezt csináltam. A Vének háborúja és a szerződés között tizenkilenc könyvet írtam. Részben non-fiction, részben fikció. Szóval amúgy is írtam ezeket a könyveket. És amúgy is írnám ezeket a könyveket. Amivel nem kell foglalkoznom, hogy eladom őket. Tudom, hogy el lesznek adva.

És íróként ez remek. Nem kell emiatt aggódni. És sok író ezt a lehetőséget nem kapja meg. És nem csak arról van szó, hogy nem kell aggódni az eladás miatt, hanem könnyebb lesz eladni a hangoskönyveket, külföldi jogokat, igaz? Könnyebb eladni a megfilmesítési és tévés jogokat, minden, ami nehéz lenne, ezekkel nem kell foglalkoznom. Legalábbis 2028-ig. Szóval nekem ez egy jó dolog. Kifejezetten tetszik. Elég, ha a könyvekre koncentrálok, a történetre, az írásra, és ezt jó, hogy megtehetem.

És egy utolsó, gyors kérdés, mert sajnos lejárt az időnk: írna-e új zsánerben, mint pl. a fantasy?

Oh, simán, abszolút. Van sok minden, amit szeretek olvasni, szóval szívesen írnék azokban a zsánerekben. De leginkább túl kellene lennem a következő tíz könyvön először.

Köszönjük az interjút!

Az íróval készült egy hosszabb, másfél órás beszélgetés is, amit itt nézhettek meg (egyelőre angolul, de hamarosan magyar felirattal is.)

Hozzászólások

hozzászólás