„Birkánként mentsd meg a bolygót”, harsogja a könyv hátlapján a szlogen, és ezzel tökéletesen be is mutatja a könyvet: tömör, birka-központú sci-fi komédiával van dolgunk, ami néhol már egész Douglas Adams-i viccességekig emelkedik, de közben hamisítatlanul, ízig-vérig Scalzi.

Washingtonban járunk, pár évtizeddel azután, hogy az emberiséget felvették az értelmes fajokat tömörítő szövetség (az egyszerű, de legalább megjegyezhető CC, azaz Common Confederation) sorába. Az amerikai főváros ugyanolyan természetességgel fogadja be a csápos-szárnyas idegeneket, mint bármilyen más turistát és diplomatát – a földönkívüliek cserébe ugyanolyan pökhendien viselkednek, mint bármelyik más turista és diplomata teszi, ha egzotikus országba látogat. Nyilván már ebből is épp elég konfliktust lehetne generálni, de Scalzi nem érte be ennyivel: történetében a Föld belekeveredik egy erősebb, arrogánsabb és harciasabb faj, a nidu trónviszályába, és ha nem sikerül teljesíteni a nyilvánvalóan lehetetlen követeléseket, megeshet, hogy nem csak néhány előnyösebb kereskedelmi megállapodást, de a függetlenségét is elveszíti.

Hősünk, Harry Creek kiégett háborús veterán és kallódó számítógépes zseni, ha még láncdohányos alkoholista is lenne, és legalább egy tízessel öregebb, maga lenne a megtestesült noir közhely. Így azért valamivel szórakoztatóbb. Bár csak egy összetettebb adatelemzéssel bízzák meg, hamar a dolgok sűrűjében találja magát, és többször is nagy hasznát veszi katonai kiképzésének, számítógépes ismereteinek és megingathatatlan humorának.

A kötelező kellék, a bajba jutott ifjú hölgy egy bizonyos Robin Baker, aki egyáltalán nem elég szőke a szerephez, és a femme fatale-ság szikrája sincs meg benne. Felbukkan még ezenkívül egy számítógéppé avanzsált emberi tudat, egy furcsa zarándokúton résztvevő földönkívüli, néhány diplomata, és egy csapat sajnálatosan hatékony gonosz. Persze ha nem lennének olyan sajnálatosan hatékonyak, hamar vége lenne a könyvnek.

És hogy hogyan jönnek ide a birkák? Nos, ez meglehetősen bonyolult téma, de javarészt a Fejlett Bárány kultusza tehet róla. A Fejlett Bárány egyháza az első olyan egyház, amelyik nem csak tudja, hogy próféciáit egy alkoholista svindler írta pénzvágyból, de egyenesen büszke rá – és mindent megtesz, hogy a legobskurusabb passzusokat is valóra váltsa belőle. Azt persze nem tudják, hová vezet az egész – a nidu trónviszály például nem szerepel a jóslatok között – de rugalmasan kezelik a helyzetet.

Scalzira általában nem jellemző a sötét borongás, a szenvedés és a kínzó mélységek kínzóan mély felderítése – inkább fordulatos, humoros könyveket ír, amiből azért egy végtelenül humánus és bölcs világkép rajzolódik ki. Ez az alapvetően akciódús és vicces könyv is megértő, de görbe tükröt tart a politika és a vallás elé egyaránt – és mindezt roppant szórakoztatóan teszi. Ha valaki netán eddig csak az Old Man’s War-t olvasta tőle, annak azt mondanám, ez a könyv viccesebb és mégis komolyabb: többet lehet rajta nevetni, de gondolkozni is.

Egy szó, mint száz: ha az Old Man’s War után voltak is kételyeim – mert annyira erősen nyitott, hogy képtelenség lett volna olyan erősen zárni is -  ez a könyv meggyőzött arról, hogy Scalzinak nem csak a blogját érdemes olvasni (de ha már így szóba került, azt is érdemes olvasni, nagyon).

Kapcsolódó link

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon