Greg Egan a legtitokzatosabb írók egyike. Az amerikai szépíróhoz, Thomas Pynchonhoz hasonlóan ugyanis az ausztrál science fiction szerzőről sem tudjuk, hogyan néz ki. Még egy nyamvadt érettségi fotónk sincs róla, az Instagramot pedig valószínűleg a Kozmosz anomáliái közé sorolja. Nem véletlen, hogy Karen Burnhem róla szóló tanulmánykötetének hátulján is csak egy sziluettet látunk a fotó helyett. Paradox módon azonban beszédesebb a teljesítménye: kevés kortárs sci-fi író mondhatja el magáról, hogy publikációja jelent meg tudományos szaklapban, vagy hogy másodmagával megoldott egy közel három évtizedes matematikai rejtvényt, és utóbbit egy animesorozat inspirálta.

Karen Burnham kötete az Illinioisi Egyetem „Modern Masters of Science Fiction” sorozatában jelent meg. A könyv azért pompás olvasmény, mert mégis csak az egész science fiction irodalomtörténet egyik legnagyobb hatású alakjának munkásságát mutatja be, de tökéletes példa arra is, hogyan lehet alig 200 oldalon szórakoztató és informatív tartalmat átadni.

Greg Egan karrierje viszonylag korán indult. Már húszéves korában megjelent a későbbi nagyívű regényeire egy-egy villanásban emlékeztető An Unusual Angle, amely nem volt SF. Sőt, az író először inkább horrortörténeteket írt, de azután David Pringle, a brit Interzone szerkesztője lebeszélte majd rábeszélte, így Egan a vámpírokat fekete lyukakra meg kvamtummechanikára cserélte. 1992-ben, ahogy egy rendes, reménybeli szerzőhöz illik, (több megírt, és soha meg nem jelent regény után) előrukkolt első sci-fi regényével, a Karanténnal, amely egycsapásra híressé tette. (Jellemző a nimbuszára, hogy a nem kevésbé legendás Vernor Vinge egyik könyvében, A szivárvány tövében címűben Eganről nevezett el egy sportot.) Ahogy elbeszélései, úgy regényei is egyre kifinomultabbak és agyzsibbasztóak lettek. A sokak szerint alkotói pályájának csúcsát jelentő Permutation City például azért jelentős alkotás, mert nagyon kevés sci-fi klisével dolgozik; illetve ezek mögé néz. Nem sok olyan ehhez fogható könyv létezik ugyanis, ahol az író tényleg átélhetővé teszi közhelyek nélkül, hogy milyen lehet egy letöltött tudat élete, hogy a digitális mennyország milyen purgatóriummal várja újdonsült lakóit. Ráadásul az erre adott válasz elképesztő és nagyon ritka kreativitásról tesz tanúbizonyságot.

Burnham a kötetet az Eganre jellemző kérdések körül csoportosította: etika, identitás, tudományos analízis, tudomány és társadalom.

Greg Egan a science fiction írók tömegétől elkülönülve, de nem a szélén, hanem fölöttük helyezkedik el. Ez elsősorban nem minőséget – persze azt is – hanem hozzáállást jelent. Ezt a tanulmánykötet radikális hard science fictionnek nevezi, és nagyon igaza van. De miben áll az ausztrál író radikalizmusa?

Egan a fizikai Univerzumot az egyik legcsodálatosabb dolognak tartja, és pocsékolásnak veszi, hogy az írók nem ezzel a ténnyel foglalkoznak. Nála ezért a főszereplők nem egy esetben tudósok, akik a megismerésük korlátain túl igyekeznek megérteni a világ működését, befolyásolni, manipulálni és tevékeny részesei lenni. Greg Egan célja tehát az, hogy szigorú racionalitással, logikával nem egyszerűen tudósokat tegyen meg főszereplőnek… hanem magát a tudományt, a tudományos megismerés folyamatát, amely kíváncsisággal kezdődik és sokszor súlyos egyenletekben ér véget. Incandescence című regénye megértéséhez egyenesen azt tanácsolta, hogy papírral és tollal felfegyverkezve induljanak az olvasók a könyv megértésére. Ezt a folyamatot maga Egan azzal igyekszik megtámogatni, hogy – egyébként fájóan ronda, a kilencvenes évek első felének esztétikáját tükröző – honlapján a regényeihez grafikonokat, egyenleteket, magyarázatokat helyez el (a Dichronauts-hoz például ezt).

Az ausztrál író teljesen szembemegy a karakterekről szóló írói intelmekkel. Nála nem a főszereplőre figyelünk elsősorban, hanem a tudományra, az elméletekre, a szubjektív kozmológiai fejtegetésekre és az alternatív fizikára. Egan az a sci-fi szerző, aki nem akar okosabbnak tűnni a saját olvasóinál: egyszerűen sokkal okosabb, és pont. Ez frusztráló, de inspiráló is lehet, hiszen a jó könyveket onnan lehet felismerni, hogy becsukásuk után önálló életre kelnek az olvasók fejében. A furcsa, vad ötletek, a felfedezni való térrészek és egzotikus lények ellepik az író műveit. Ráadásul fejbe is kólintja az embert, hogy a modern science fiction egyre inkább hanyagolja az 1926-os gernsbacki kifejezés „science” részét. Egan azzal szembesít mindenkit, hogy ez nagy tévedés, a modern tudomány eredményeit csodálni és továbbvinni is lehet – persze sajnos ehhez néha egy-egy többdimenzós teret leíró egyenletre van szükség. Nagyon elszoktunk már attól, hogy a műveltségünk része lehet a matematika és a fizika is.

Karen Burnham kötete nagyon jó munkát végez, és az utolsó fejezet ritka kincs: egy Egannel készült interjú zárja. Ebből többek közt megtudhatjuk, hogy miért gyűlölte a Neurománcot és lelkesedett jobban a két másik cyberpunk-fenegyerek, Sterling és Rucker könyveiért (Gibsonnak sem a stílusát, sem a karaktereit nem kedvelte, és mert hiheetetlennek tartotta, hogy a regény világa szerint valaki úgy megy bele az agy-számítógép interfészbe, hogy közben tudja: más meg tudja azt hackelni); hogy miért tartja hibásnak Vinge szingularitáskoncepcióját (mert nem tartja hihetőnek azt, hogy transzcendenssé válhat az MI tudata, ráadásul a mi digitalizált, emberi intelligenciánk is sokkal erősebbé tehető); hogy miképp készül egy-egy regény; hogy mi hajtja több mint negyedszázados írói karrierje után is. Itt egy kicsit jobban megnyílt ez a láthatatlan ember, aki a vizuális és könnyen befogadható, sztorizgatós Zeitgeisttal szemben néha makacs, érthetetlen lázadónak tűnik.

Az SFmagon a következő Greg Egan-regényekről írtunk:

Dichronauts

Zendegi

Karantén

Diaszpóra

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon