„Talán a legizgalmasabb kortárs SF-író”, „Talán a legfontosabb SF-szerző a világon” – a borítókra kerülő ajánlók nem túloznak. Semmi „talán”: az ausztrál, leginkább hard science fiction elbeszéléseiről és regényeiről világhírű Greg Egan megkerülhetetlen jelenség a kilencvenes évek óta. Nem véletlenül, hiszen szinte minden egyes műve agyzsongító utazás – hol a kozmológia, hol a magas szintű matematika és fizika birodalmába.
Éppen ezért okozhat sokaknak csalódást a 2010-ben megjelent Zendegi, amely ötletszinten sokkal visszafogottabb, de azért jól megírt regény.
A történet 2012-ben kezdődik, amikor is az Iránba, az ottani parlamenti választásokra utazó riporter, Martin Seymour belesodródik a forradalomba. Eközben a regény másik szálán egy, az USÁ-ba emigrált iráni idegtudós, Nasim Golestani az emberi agy átfogó feltérképezését kitűző projectben vesz részt az MIT-n. Lassan, de jól halad: a zebrapintyek éneklését leképező programot írja. Azonban Iránban a változások elsöprik a ma is jól ismert papi uralmat, és mindkettejük sorsa a perzsa állammal fonódik össze: Martin megházasodik, letelepszik a közel-keleti országban, míg a Nasim kutatásaira fordított összeget a Kongresszus elvonja, így a programozó-kutató visszatér hazájába.
A regény második része 2027-2028-ban játszódik. Az egykori ausztrál riporter könyvesboltot vezet, fia született, és ő maga is beilleszkedett az iráni társadalomba. Nasim sorsa is egyenesbe jött, hiszen a Zendegi nevű virtuális valóság-játék egyik főembere lett. A játékba sikeresen integrálja a Proxy-kat, amelyek egyfajta MI-avatárok, de egy élő iráni focista agyát beszkennelve még tökéletesebbé teszi a Zendegi álvalóságát.
Eközben Martint tragédia éri, szeretett felesége autóbalesetben életét veszti, és a kórházban kimutatják, hogy neki pedig előrehaladott, áttétes rákja van. Az idő a férfi ellen dolgozik; ugyan új májat tenyésztenek ki számára, de ez csak némi haladékot jelent. Először arra gondol, hogy a forradalomban megismert barátja, Omar és családja majd felneveli fiát. Azonban tanúja lesz, amint Omar rasszistán vélekedik néhány afgánról, ezért mást kell kitalálnia, hogy fia az ő liberális, szabadabb elvei szerint nőjön fel.
Kétségbeesett lépésre szánja el magát: ráveszi Nasimot, hogy csináljon az agyáról egy minél tökéletesebb Proxy-t, aki majd a Zendegiben nevelni fogja és társa lesz a fiának. A regény második fele ennek a kísérletnek a beszámolója.
Ha nem tudnánk, hogy ezt a regényt ki írta, biztosan megdicsérnénk. Megemlítenénk, hogy milyen ügyesen kapcsolta össze a közeljövő történelmét és technikáját, az emberi sorsokat; megveregetnénk az író vállát az agyszkennelés aprólékos elvi leírásáért, a gördülékeny, egzotikus környezetben játszódó sztoriért, az átgondolt etikai kérdések bemutatásáért.
De nem tehetjük – ez egy Greg Egan-regény, ahol sokkal magasabb a mérce.
Szokatlanul emberi történet lett ez, és kevesebb teret hagyott a szerző az igazi spekulációra. Igazából szinte minden elem, amivel a Zendegiben találkozunk, egy másik Egan-műből már ismert lehet. A határozott, öntudatos programozó nő: Maria Deluca, a Permutation City-ből. Nate Caplan, az excentrikus milliomos, aki a halhatatlanságot hajhássza, Paul Durham, szintén az előbb említett regényből. Agyszkennelés, tudatmásolás: Diaspora. És így tovább, a keményvonalas Egan-rajongók, mint jómagam, meg tudják mondani, hol olvasták a regény előképeit.
Szó sincs róla, hogy nem lenne elég hard sci-fi. De nem elég eganes.
Ha viszont a történet mélyére ásunk, akkor egy nagyon is emberi sztorit ismerhetünk meg: annak az apának a sorsát, aki fiával szeretne maradni biológiai halála után is. (A Zendegi egyébként perzsa szó, annyit jelent: élet. Jó metafora ez az emberi sorsközösségre.) Ehhez veszi igénybe a science fiction által felkínált eszközt, és kénytelen szembesülni azzal, hogy mit jelent embernek lenni, hogy micsoda különbség van másolt tudat és a hús-vér ember között.
A könyv vége – legalábbis állásfoglalásában – mintha visszalépést jelentene Greg Egan transzhumanista, optimista kicsengésű történeteihez képest; de itt több emberi közelképet kapunk, egy érzelmileg sokkal megindítóbb történetet.
A szerzőről:
Greg Egan 1961-ben született Ausztráliában. Első regénye, az 1983-as An Unusual Angle még nem keltett feltűnést, de a második, az egyetlen magyarul is megjelent regénye, a Karantén már kritikai és olvasói sikernek bizonyult. Regényei mellett friss hangú és témájú elbeszéléseivel vívta ki magának azt a rangot, ami a „leghardabb” sci-fi írónak kijár. Írásainak központi témája az identitás, a transzhumanizmus; regényei tömve vannak bonyolult fizikai és matematikai fejtegetésekkel. Ami leginkább feltűnő műveivel kapcsolatban, az az újszerűségük: külön elméleteket, kozmológiákat talál ki, kevésbé épít a sci-fi sablonokra, nem azok variálásával és stílusbravúrral éri el a frissességet. Emiatt prózája szürke, a Golden Age tudós-íróinak szikárságát idézi.
Az író legfurcsább tulajdonsága azonban rejtőzködő személyisége. Egy olyan korban, ahol a kommunikáció, az önpromóció kiemelt fontosságú, az ausztrál szerző nem jelenik meg sehol, nincs róla fotó, szinte elmondható, hogy még senki sem látta.
A Permutation City című regényéért 1995-ben John W. Campbell-emlékdíjat, a magyarul is megjelent Oceanic elbeszéléséért pedig 1999-ben Hugo- és Locus SF-díjat kapott. Itthon főleg a Cherubion antológiákban találkozhattunk írásaival.
További információk:
- A regényt Egan 2009-ben írta, abban az esztendőben, amikor a sokak által vitatott eredményű legutóbbi iráni választásokat tartották.
- A Zendegit eddig francia nyelvre fordították le, és hamarosan jön a spanyol kiadás is.
Hasznos link:
Háttérinformációk a regényhez az író honlapján.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Pontos elemzés. Ebből a könyvből sajnos pont az hiányzott amiért szeretjük Egan könyveit.
Nem értek egyet a cikk írójával. Szerintem egy jó írónak mindig új utakon kell járnia, kísérleteznie, olyan dolgokat kipróbálnia, melyek túlmutatnak a komfortzónáján. Az a kritika miszerint nem elég eganes, számomra érthetetlen. Rendben minden írónak meg van a maga stílusa, zsánere, írásainak ezer és egy jellemzője, de az igazán különleges műveknek pontosan az az ismérvük, hogy kevéssé megismételhetőek. Ha azok lennének nem lennének különlegesek. Persze, lehetne a szűk értelemben vett egan-ességet alkalmazni számtalan műre de ettől sem az író, sem az olvasó nem fog fejlődni.
Szerintem minden olyan próbálkozás csak dicséretes lehet, ahol az író olyasmit is bevállal amit nem lenne szükséges megtennie. Főleg ha az eredmény olyan lesz mint az itt tárgyalt mű.
Biztos nem veszem meg.