SFmag-mix 3.

Közzétette: cikkbot 3 hozzászólás

Nemrég új cikksorozatba kezdtünk, időszaki rendszerességgel néhányan a szerkesztőségből írunk arról, hogy mi érdekeset, vagy gondolkodni valót találtunk a fantasztikumon belül, milyen említésre méltó élmények értek bennünket, legyen az film, könyv, képregény, videojáték. A 3. SFmag-mixben többek közt Fanboys, Star Trek, Altered Carbon, Stranger Things, Gravity Falls, V for vendetta magyar megjelenés és a vasárnapi Képregénybörze szerepel a témák között.

Kánai András (SFinsider)

A napokban újra láttam a Fanboyst (Rajongók háborúja), és megint csak díjaztam a Seth Rogen-féle, de őt nélkülöző geekes-fiús, néha nagyon fárasztó poénokat. Az egyik forgatókönyvíró Ernest Cline, ezért a film jól átadja, milyen egy franchise elemeiért rajongani és azt kívülről ismerni. A film csúcspontja nálam továbbra is a Star Trek- és Star Wars-fanok bunyója. Ezt a fajta ragaszkodást, az extremitásba hajló majomszeretetet nem érti a Disney, amikor a Star Warshoz nyúl.

Heti másik élményem ismét egy magyar regényhez kötődik: nem értem, hogy amikor valaki egy regényt ír, nem gondol ránk, az olvasókra? Arra, hogy miért fogjuk megvenni, elolvasni – végigolvasni – az adott művet? (Jó, ezt kaptam.) Amivel most kínlódok, az is nehezen adja meg magát, mert hiába van története, nem von be és nem válaszol arra az egyszerű olvasói kérdésre: mi a csudáért áldozzam rád még az időmet?

Markovics Botond (Hackett)

Több SF-sorozatnak is a végére értem mostanában (vagy már majdnem), a Star Trek: Discoverynek, az Altered Carbon/Valós halálnak és A szolgálólány meséjének.

A Discovery pedig tavaly ősszel 6-7 rész után ledobott. Remekül indult, aztán jött pár töltelékrész, kínos jelenetek, ami miatt félbehagytam, de a kíváncsiság győzött, így nemrég végigdaráltam. Nos, spoilermentesen az elmaszatolt, összecsapott évadlezárás és a helyenként továbbra is teljesen amatőr jelenetek ellenére egészen bejött. Ugyanis a tempót, a fordulatokat nagyon eltalálták, a második felében egy pillanatra sem akartak időt húzni, és bár ilyen feszes lenne minden sorozat. A legmeglepőbb viszont, hogy a karakterek is meglepően jók: ennyi defektes, szétcsúszott Csillagflotta-tisztet egy sorozatban ritkán látni. A szezonvégi meglepetés pedig csak hab a tortán.

Az Altered Carbon ennek sajnos pont az ellenpéldája. Erős kezdés után mélyrepülés, én a végére már csak azt sok pénzt láttam, amit beleöltek a sorozatba, miközben nem voltak képesek normálisan megírni. A karakterek siralmasak voltak, a színészek vergődtek is a szerepekben, a sztori zavarossá, logikátlanná, helyenként kínosan ostobává vált. Pedig volt egy jó könyv alapanyagnak.

A szolgálólány meséje messze a legjobb a háromból, és bár az első részeknél kicsit kereste önmagát, az első évadhoz képest alig tudott újat mondani, de a közepén kinyílt, és profin építette tovább a világot és a karaktereket. Kicsit ugyan döcögős és helyenként időhúzós, mégis több emlékezetes jelenet beégett az elmémbe (pl. amikor June találkozik Hannah-val, vagy amikor Holly megszületik). Már csak az utolsó két rész van hátra, remélem, marad a színvonal.

Kleinheincz Csilla (Hanna)

Múlt héten újraolvastam Mary Gentle Sidewise-díjas Ash: A Secret History című sorozatát, amely tulajdonképpen egyetlen ezeroldalas regény. Csodálatos példája annak, hogyan lehet úgy felépíteni egy világot és szépen kimérve adagolni az információkat, hogy minden egyes reveláció gyökeresen újraírja nemcsak azt, amit a karakterek tudnak az addigi eseményekről, de az olvasói elvárásokat is, sőt: magának a regénynek az alzsánerét is megváltoztatja. A XIII. századi női zsoldoskapitány történetét egy újonnan előkerült korabeli kézirat fordítója kezdi küldözgetni az akadémiai kiadó szerkesztőjének, és kezdetben egy meglehetősen naturális életrajznak tűnik, az olyan fantasztikus elemek, mint hogy Asht, a hősnőt hangok segítik a csatában, csupán a Jeanne d’Arc legenda átszivárgott jellegzetességeinek látszanak. Aztán a történetben feltűnik Frigyes német-római császár udvarában egy karthágói vizigót követ (igen, abból a Karthágóból, amit a harmadik pun háború végén porig romboltak), majd valamivel később egy önállóan járni tudó gólem, és a szerkesztő és a tudós közti levelezés egyre hevesebbé válik.

Lehetetlen erről a regényről anélkül beszélni, hogy az ember le ne lőné a fordulatokat, de a végére a kézirat szó szerint megváltoztatja a világot, és már régen nem fantasyről, hanem kvantumfizikai valószínűségekre és genetikailag öröklődő csodatevésre épülő sci-firől van szó, miközben a történelmi hűség a részletekben mindvégig megmarad – az öltözködés, a hadászat leírása, a korabeli társadalmi viszonyok, a zsoldoskompánia működése, a logisztika mind-mind értően kerül bemutatásra, és maga a címadó karakter, Ash is van olyan érdekes személyiség, hogy az embert magával húzza, nem beszélve a jól megformált mellékszereplőkről. Igazán sajnálom, hogy nem ismertebb a sorozat, mert igazán különleges és zseniális történet, olyan információadagolási technikákkal, amiket érdemes ellesni. (A szerzőnek van ugyanebben a világban egy másik könyve is, az Ilario, de az pontosan azért nem tud már ütni, amiért ez letehetetlen – a világot érintő titkok felfedése után már csak egy utógondolat lehet.)

Farkas Balázs (fdbdh)

Nem haladok úgy a könyvekkel, ahogy szeretném. Több regényt kinéztem magamnak, hogy jó lesz nekem, de mégsem lett jó nekem, vagy csak nem volt elég mentális energiám igazán elmerülni szekundér világokban, mindegy is. Szerencsére megtaláltam Le Guin-tól a Changing Planes-t egy antikváriumban 300 Ft-ért (!), ezt novellánként, ízlelgetve nagyon élvezem.

Illetve ennek apropóján (meg az Elveszett Gondvána kapcsán) elkezdtem gondolkodni, mi a helyzet a rendezett és nem rendezett helyekkel dolgozó fantasztikummal, próbálok valamiféle elméletet felállítani, miért lesz ez a tematika egyre elterjedtebb, tapogatózom a vidéki/városi és rend/káosz ellentétek felé (ha már elvetette a fantasy a jó/rossz tengelyt), mit fedezünk fel, ha nincs mit felfedezni, vagy ami felfedezésre vár, az értelmetlen (kvantumfizika), mennyire tesz jót a tiszta nonszensz a fantasztikumnak… nagyon felpörögtem, de még nem tudok felállítani egy jó érvelési, szub-zsánert körvönalazó rendszert.

Képregényes fronton tovább zabáltam Junji Ito életművét (az elkerülhetetlen és megmagyarázhatatlan testhorrort sosem fogom megunni), és elolvastam Craig Thompsontól a Good-bye, Chunky Rice-t, ami valami hihetetlenül különleges élmény, nem is nagyon tudnám sem zsánerbe, sem bármiféle kategóriába rakni, mesés, mégis nagyon valóságos és kegyetlen felfedezése mindannak, ami a szeretteink elvesztésével kapcsolatos.

Az olvasáson kívül bedaráltam Justin Benson és Aaron Moorehead weird filmográfiáját (Resolution, Spring, The Endless), odáig vagyok meg vissza, nagyon szép, tiszta weird fiction sztorik ezek, csak filmen. Videojátékokra kevesebb energiát szántam, de befejeztem a Nier-t (2010-es első rész), hát az is valami hidegrázósan fura egyvelege a sci-finek, fantasynek és egzisztencialista abszurdizmusnak. Játékmenetben erős közepes, de Yoko Taro a narratívában olyanokat lép meg, amit szerintem senki más nem mer jelenleg a piacon. Tavaly teljesen el voltam szállva a folytatásától, a NieR:Automatától, de így megismerve a távoli előzményét, szinte elsírom magam, ha a kettőt összeadom mentálisan, annyira szép.

Pusztai Dániel (Archnihil)

Meg fog jelenni magyarul a V for Vendetta. (Az októberi Képregénybörzére).

Nem mondom azt, hogy ezzel egy hatalmas adósságát törlesztette a magyar képregénypiac, mert attól kicsit feljogosultnak tűnnék. Inkább azt mondom, hogy nagyon örülök, hogy itthoni körökben is több emberhez jut el, mert Alan Moore ezen műve legalább olyan fajsúlyú, mint a Watchmen. Nem azért, mert hogy mennyire hagyta ott a nyomát a zsáneren, hiszen a Watchment sem az teszi megkerülhetetlenné, hanem mindkettő esetében az általuk feltett kérdések. A V for Vendetta esetén az egyén felelőssége egy elnyomó rendszer kialakulásában és megtartásában, hogy milyen eszközökkel és azokkal meddig lehet felvenni a harcot ezzel a rendszerrel, egyáltalán, kik is alkotják ezt a társadalmat, mennyire gonoszak vagy gyarlók, nyernek-e egyáltalán valamit. Moore nem könnyíti meg az olvasó helyzetét, mert a fasiszta diktatúra fenntartóit egy anarchista terroristával állítja szembe (még ha V-t karizmatikusnak és intelligensnek is írja le).

De a képregényt nem is elsősorban a véres párbajok és macska-egér játékok teszik emlékezetessé – legyenek önmagukban bármilyen erőteljesek -, hanem az, hogy ezeknek a rendszereknek az alapját nem egy Nagy Vezér jelenti – az itteni diktátor nem egy szadista rohadék, hanem egy szerencsétlen, aki retteg az emberi kapcsolatoktól -, hanem a hétköznapi aljas gonoszságok, amit azokkal teszünk, akik nem tudnak visszaütni – legyenek a “szeretteink” vagy pedig ismeretlenek.

Benkő Mariann (Makitra)

Az idei nyárban a “legjobb” dolog a felújítás és ezzel együtt az, hogy semmi sem tervezhető. Amikkel haladni szerettem volna, kezembe sem veszem, míg jön sok egyéb meglepetés. Mint a sorozatok; Netflix and chill.

Tavaly ellenálltam a Stranger things-nek, idén azonban nem. És nem bántam meg. Az első évad keményebb horrorját a második évad egy másfajta építkezéssel váltotta fel. Beszélhetnék én is arról, hogy mennyire támaszkodik a sorozat az 1980-as évek esztétikájára (különösen a zseniális zenével!), gyerekkori élményeinkre és Hollywood legnagyobb mestereire, de nem teszem. Helyette csak annyit, hogy a néző eltölthet 17 órát remek karakterekkel és viszonyrendszerekkel, filmes utalásokkal, némi rettegéssel. Jó szórakozás.

Mellette a másik nagy élmény a Gravity Falls volt; a Disney a saját kis paneljait felöntötte popkulturális utalásokkal és felnőtt poénokkal úgy, hogy sosem maradt el a tanulság. Aranyos és egyúttal beteg poénok, izgalmas szituációk, hiteles karakterek, remek animáció és egészen kiváló angol szinkron (igen, természetesen Mark Hamill is feltűnik). Az utolsó négy rész a Weirdmageddonnal pedig tényleg olyan horrorisztikus jeleneteket hozott, hogy beleborzongtam (avagy hogyan ismerkedjenek az óvodások Lovecrafttal). Gyermekkorunk varázsos nyarai új köntösben.
És még egy hír: jön magyarul a High-Rise J. G. Ballardtól Toronyház címmel. Mióta láttam a filmet, azóta vagyok kíváncsi rá. Disztópia a magasban.

Oroszlány Balázs (Komavary)

Néha jó visszamenekülni a megszokott, biztonságos keretek közé. Mostanában ilyen, valódi, eszképizmus volt a Necrotech K.C. Alexandertől. Annak, aki hozzám hasonlóan a Shadowrun felől jutott el a kiberpunkhoz, kötelező olvasmány. Nincsenek elfek, orkok – cserébe van egy karcosabb, akciódus kiberpunk regény. Ahol viszont vannak orkok, az Jonathan French Szürkefattyai – pontosabban félorkok, akik az igazság nyomába erednek. Az ember nehezen tudja hova tenni azt a könyvet, amit egyszerre ajánl Scott Sigler és R.A. Salvatore. A megoldás: az éjjeliszekrénye, mert ez bizony jófajta megszokott grimdark. Mostanában tévét is néztem, mégpedig az utóbbi évek legjobb fantasy-sorozatát. A Szeirei no moribito Uehasi Nahoko tizenkétkötetes regényciklusának élőszereplős változata, amely egy testőrnő, Balsza életét követi végig. Az NHK költségvetése megengedi, hogy el-elfeledjük azt, hogy stúdiódíszletek között járunk, viszont állami tévésorozat annyira, hogy ne vérről és meztelenségről szóljon. Kedvet kaptam a regények újraolvasására.

Végül pedig találkozunk vasárnap, a Képregénybörzén – nagyszerű címek jelennek meg az olasz Dragonérótól kezdve a díszkiadású Hellboyig – ha így halad a magyar képregénypiac, lassan már ahhoz is másodállás kell, hogy a kedvenceinket megvegyük.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!

Eddig 3 hozzászólás.

  1. kétszeres vuvuzelaművész szerint:

    Kánai András (SFinsider) De melyik volt az a magyar könyv?

  2. tlinger szerint:

    Nekem altered carbon a rossz sf egyik mintapéldánya. Nem csak milliomosoknak, katonáknak, hanem mindenkinek alapból digitalizálják személyiségét. Mi következne ebből? Mindenki lemásolhatná magát egy tucat példányban. Berakhatná magát egy robottestbe is, vagy tisztán virtuális életet élhetne. Mivel hipertéren keresztül le tudnak tölteni vkit, ezért egy bancroftnak a világon semmi szüksége nem lenne rá, hogy ne egy nukleáris csapást kibíró bunkerben tartsa a tudatát.
    Író meg annyit tudott egészből felfogni, hogy na akkor a kőgazdagok legyenek hallhatatlanok, mások meg továbbra is szívjanak.

  3. SFinsider szerint:

    kétszeres vuvuzelaművész: ahogy mondani szokás – maradj velünk, a reklám után minden kiderül (=hamarosan írok róla szerintem)

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon