Új cikksorozatba kezdünk, egyelőre kísérleti jelleggel. Heti rendszerességgel összegyűjtjük, hogy az SFmag csapatának tagjai mi érdekeset találtak a fantasztikumon belül, milyen említésre méltó élmények értek bennünket, legyen az film, könyv, képregény, videojáték. E héten Anne McCaffrey, a Westworld és a Detroit Become Human kapcsán androidok és az öntudat, kisregény dilemmák, valamint Michael J. Sullivan és Scott Lynch regényei a főbb témák.

Kleinheincz Csilla (Hanna)

A héten újraolvastam egy fiatalkori kedvencemet, Anne McCaffrey The Ship Who Sang című novellagyűjteményét. Az egyik első angol nyelvű sci-fi volt, amivel megbirkóztam, és máig emlékszem, mennyit küzdöttem – nem is a technoblablával, hanem a szereplők évődéseivel. Még mindig nagyon tudom tisztelni McCaffrey-t a remek karakterrajzaiért és amiért felvállaltan emberi kapcsolatokról és női tapasztalatokról írt egy űrhajó szemszögén keresztül (párkeresés, gyász, vetélés), de már sokkal fájóbban retró, mint ahogy emlékeztem rá. S ha már női témák, a héten ez az ötperces sci-fi képregény is szembejött​, nagyon ajánlom.

Kánai András (SFinsider)

Nemrég meghívottként részt vettem a Westworld tévésorozat második évadjának apropóján rendezett sajtóreggelin. A legérdekesebb az volt, hogy a sorozat tudományos alapja (emlékek, személyiség, a piramiselmélet) mennyire áltudományos, ahogy azt a meghívott Krajcsi Attila, az ELTE PTK Kognitív Pszichológia Tanszék docense elmondta. Én ezt a sorozatot amúgy is alapvetően esztétikailag és problémafelvetésileg tartom értékesnek: kitűnő munkát végzett a látványtervező, a konfliktus meggyőző, de a sztorit húzzák-vonják, bár a második évadban a kalandjelleg miatt lehet, hogy gyorsabb ritmust kap az egész.

Horváth Vivien (CaptainV)

Michael J. Sullivan nagyjából a Riyria-sorozat közepe óta nagy favoritom. Nem állítom, hogy megváltoztatta az életemet a könyveivel, de ha (az igen modoros) „vegytiszta szórakozás” vagy a „vérbeli kalandregény” kifejezéseket meghallom, egyből ő ugrik be az imádnivaló könyveivel. Nagyon elégedett voltam az itthon tavaly megjelent előzménykötettel is, A Koronatoronnyal, és úgy gondoltam, amíg tűkön ülve várok arra, hogy jön-e a folytatás, belekezdek a szerző még annál is korábban játszódó történetébe, ami az Age of Myth-tel kezdődik. Terjedelmes könyv, nagyon az elején járok még benne, de pár dolgot már most, kb. a negyedénél megállapítottam:

1. Sullivan is megtanult túlírni, 2. Sullivan még mindig nagyon jól párosít szereplőket. Ha a két jómadár (nem spoilerezek, kik állnak össze, bár igen hamar kiderül) csak negyed annyira szórakoztató és szerethető lesz, mint Hadrian és Royce volt, ez is klassz élmény lesz. (Aztán lehet, hogy benéztem, és hamarosan elválnak útjaik, de remélem, nem.) A legjobban viszont az tetszik, hogy egyelőre, úgy tűnik, a sztori alapja egy óriási félreértés– alig várom, hogy erre a szereplők is rájöjjenek. A tapasztalatok tehát egyelőre jók az Age of Myth-tel kapcsolatban, és szinte mindegy is, mennyi kapcsolódási pontja van a Riyriával. Önmagáért is szívesen merülök bele nap mint nap.

Szabó Dominik

A hét nekem leginkább a Fumax kisregényeivel ment el, és hát kiütéssel, toronymagasan győzött a Minden szív kaput nyit. Imádtam, hogy olyan, mintha Grossman-trilógiája lenne YA-ban, hogy olyan sokféle érzelemmel dolgozik olyan természetesen, hogy a felnőtté válásról ilyen varázslatos allegórián keresztül beszél. A Kritikus rendszerhibát sem utáltam szerencsére, olykor még egészen jópofának is tűnt, de nem igazán tudta felkelteni az érdeklődésemet, ami mondjuk a sci-fiknél újabban elég gyakran előfordul.

És ha már öntudatra ébredt kreálmányok, valahogy engem még mindig meg tud ragadni a Westworld. A második évad első két része után persze nincsenek túl nagy elvárásaim, de én mindig képes vagyok leborulni az HBO profizmusa előtt: ahogy látszik a tökéletesen kiszámított gépezet, amibe minden fogaskerék ilyen pontosan illik. Nincs aránytévesztés, nincs stílusbeli vagy hangulatbeli ingadozás, a színészek pont azt és pont úgy csinálják, amire szükség van, a forgatókönyv pedig végig pontosan megvalósítja azt, amit terveztek: mondom, profizmus. Próbálok nem túl sokat gondolkodni közben, ami valószínűleg segít az élvezetbe, de én továbbra is kíváncsi vagyok, mire jutnak a sorozat következő részeiben.

Pintér Bence

Valami bajom van a kisregényekkel: amikor végére érek egynek, azt érzem, hogy ez egy izgalmas videojáték szinopszisa volt. Valószínűleg arról van szó, hogy még szoknom kell ezt a fajta terjedelmet – eddig csak elvétve olvastam ilyesmit, talán Nnedi Okorafor csodálatos Bintije volt az utolsó. Most rögtön hármat is elfogyasztottam: a Fumax két kisregénye (Martha Wells: Kritikus rendszerhiba; Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit) közül egyik sem fogott meg kifejezetten, bár mind a kettő minőségi munka, szóval ez leginkább az én ízlésemről szól. A harmadik, Margaret Killjoy The Lamb Will Slaughter the Lion c. darabja azonban nagyon tetszett. Egy, az országutakat tíz éve járó “queer punk rock” nő követi öngyilkosságot elkövető legjobb barátja nyomait egy korábban elhagyott, majd anarchisták által elfoglalt és felvirágoztatott városkába, ahol – mint kiderül – elszabadul egy szarvas alakját felvevő bosszúálló szellem. Jelzi, hogy még nem szoktam hozzá a kisregényekhez, hogy a végén azt éreztem: ezt én regényterjedelemben is szívesen olvasnám. Szerencsémre ebben a hónapban jött ki a folytatás.

Farkas Balázs (fdbdh)

Legutóbbi vonatutamon kipörgettem Simone de Beauvoir Képek, káprázatok című könyvét, és azon agyaltam, hogy akár sci-fis kontextusban is fel lehetne emlegetni ezt a (kis)regényt, mivel szereplői elég kimerítően foglalkoznak a társadalmi folyamatok, gépesítés, tulajdonképpen a futurológia témaköreivel. Egy cikknyi mondanivalóm végül is biztosan nem lenne, szóval tessék, ennyi: ajánlom ebből a nézőpontból, érdekes kis kötet.

Azóta Scott Lynchtől a Republic of Thieves-t olvasom. Túl sokat vártam rá, aztán amikor végül megjelent, már nem futottam utána, néhány negatívabb hangvételű kritika miatt nem is nagyon bántam. Pedig jó, nagyon jó, valóban nem ugyanazt hozza, viszont remek karaktertanulmány, és imádok Locke és Jean társaságában időt tölteni. A gond az, hogy már elszoktam a nagyon hosszú regényektől, és pont egy meredek időszakomban vagyok, plusz szépen keresztülhúzza azt, amit elterveztem év elején: hogy több könyvet olvassak. Mindegy is, nagyon szeretem ezt a regényt. Magyar olvasóknak pedig jó hír, hogy jön a A karmazsin lobogó hosszú ideje várt fordítása (cikkírónk, Sárpátki Ádám ment neki a hajós szlengnek), szóval esélyes, hogy a Republic of Thieves is követi. Ha szeretitek a fantasyt, ne hagyjátok ki ezt a sorozatot, tényleg.

Emellett erősen húzok vissza a képregényekhez is (láttam, hogy a Blankets megjelent magyarul is, azonnal, de azonnal olvassátok el), különös tekintettel a mangákra, legutóbb a Resident Evil: The Marhawa Desire-t és a megunhatatlan, megrendítően mesteri Junji Ito rövid történetekei összegyűjtő kötetét (Fragments of Horror) szereztem be.

Markovics Botond (Hackett)

Az elmúlt hetem a Detroit: Become Human videojátékkal telt, ami számomra egyszerre az utóbbi évek egyik legjobb videojátéka, sőt, filmszerű megvalósítása, a kiemelkedő színészi játék, a vágás és a zene egyben az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi filmjévé/tévésorozatává is tette. Sőt, egyszerre tucatnyi, vagy akár száz legjobbja egyben, ugyanis a Detroit valóban képes a döntések alapján számos, teljesen különböző történetet elmesélni. A történet a gépi intelligenciák öntudatának kérdése köré épül, illetve arra, hogy mi, emberek hogyan reagálnánk minderre. Ezen túl nagyon fontos az is, amit a szabadságról, az elnyomásról és a szegregációról mond. A történet súlyos morális döntések elé állított, és olyan érzéseket facsart ki belőlem, amihez fogható élménnyel ritkán találkozom ebben a médiumban. Ráadásként briliáns a futurisztikus közeljövő felépítése is, megtervezett okosvárossal, drónokkal, megannyi apró részlettel, amelyekbe az utcán sétálva (2038-as moziplakátok, divatüzletek, reklámok), híradókat nézve vagy újságokat olvasva találkozunk.

Ezzel párhuzamoson pedig Max Tegmarktól az Élet 3.0-át olvasom, amely az MI-kről, és az általuk vizionált lehetséges jövőképekről szól, és elég jól kiegészíti a Detroit témáját. Kifejezetten jól megírt ismeretterjesztő könyv ez a szerző részéről olyan szórakoztató arcoskodásokkal megfűszerezve, mint amikor Tegmark arról mesél, amikor Elon Musk egy kerti partiján a mesterséges intelligenciákról vitatkozott Larry Page-gel, a Google egyik alapítójával.

 Ti milyen fantasztikusat olvastatok, láttatok, játszottatok a múlt héten?

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom, tudomány, videójáték

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon