A Föld védelmezője. Az igazság után szimatoló újságíró. A piti bűnöző. A bajbajutott hölgy. A földönkívüli invázió előfutára. Többnyire mindnyájuknak előre meghatározott szerep jut a történetben: a hős megmenti a nőt előbb a bűnözőtől, majd a marslakótól, és kettejük közül bármelyikük lehet a riporter.

Senki nem kérdezi meg őket, hogy mit akarnak valójában, olyan magától értetődőnek tűnik. Persze ez alapvető emberi tulajdonság, hogy készpénznek vesszük a felszínt, elvégre a való életben sem kérdezzük meg a postást, az eladót vagy rendőrt, hogy valóban ez volt élete álma. Igaz, talán nem is vennék jó néven, különben is, ezer dolguk van nekik is, nekünk is, és mellesleg tőlünk sem kérdezik. Akárhogy is, hajlamosak vagyunk mások és a szerepük között egyenlőségjelet rakni, és akkor sem továbblépni ezen a hozzáálláson, amikor hasznunkra válna.

Ez a felvetés áll az Astro City középpontjában. Az írót, Kurt Busieket nem az érdekli, hogyha a szuperhősök a valóságban is léteznének, akkor miként változtatnák meg világunkat, hogy miért is lennének mások, mint ahogy a képregények lapjain találkozhattunk velük. Arra láthattunk már számtalan példát. Ő betekintést enged ezeknek a karaktereknek az életébe, megmutatva, mi mozgatja őket, miért vannak ott, ahol, szándékukban áll-e kitörni a szerepükből, és ha igen, képesek-e rá?

Szamaritánus a város egyik legnagyobb bajnoka: képes repülni, emberfeletti ereje van, hihetetlen energiákat képes uralni, gyors, mint a villám, civilben pedig szemüveget visel és haját őszre változtatja. Magában a karakterben tehát nincs semmi különös, ilyen leírással rendelkező hősökkel tele a wikipédia. Busiek nem azt mutatja meg, milyen lenne egy Superman-analógia a valóságban, hanem hogy milyen lenne valójában az élete annak, aki ennek a képnek makulátlanul szeretne megfelelni.

Röviden és tömören: zsúfolt. Szamaritánusnak egy életre nincs ideje, nemhogy kettőre. Nem teszi a szépet a csinos riporternőnek, nem barátkozik az ifjú fotóssal, nem telefonál haza a családjának, mert nincs családja. Munkába érve rögtön bezárkózik az irodájába, és hagyja, hogy a feladatokat egy apró szerkezet végezze el, miközben ő napi húsz órában a világot védi. Arra sincs ideje, hogy magát a repülést élvezze – arra egyedül éjszaka, álmában képes, amikor nem nehezedik a vállára felelősség. Szíve szerint a tiszteletére rendezett gálára sem szakítana időt, csak hát nem akar az emberek előtt sem érintetlen istennek tűnni.

Elliot Mills a Rocket hírlap főszerkesztője, aki előszeretettel meséli el minden újoncnak élete első nagy kapását, amikor még maga is zöldfülű firkász volt. Arról, miképpen bukkant rá a cápaisten szektájára, miképpen ütöttek rajtuk a kor hősei… és végül miért is nem juthatott a nyilvánosságra az egész. Ezúttal az indok pedig más, minthogy a Soha Nem Hallottam Róla Vállalat jellegtelenül marcona ügynökei felbukkantak, és összevonták a szemöldöküket, hogy csókolom, ezt mos mégis hogy képzelik – sokkal hétköznapibb és hihetőbb.

Andrew Eisenstein piti tolvaj, aki az egyik balul ütött besurranást követően meglátja, amint az egyik hős, Jack-in-the-Box, leveszi az álarcát. Tisztában van vele, hogy hihetetlen lehetőség hullt az ölébe, ugyanis az alvilág összes nagykutyája sokat nem adna, ha tudná, ki köp folyton a levesébe. Persze, ki bízna egy piti zsebesben? És ő kiben bízhat? És mi van, ha Jack-in-the-Box is észrevette őt?

Marta még mindig a szüleivel él együtt Shadow Hillen, egy látványosan kelet-európai külkerületben, amit akár nyugodt szívvel hívhatnának Kis-Überwaldnak is. Mégsem a vámpírok és a lovecrafti borzadályok miatt vállal a városban munkát, egyszerűen szeretne független lenni. Persze, a városnak is megvan a maga árnyoldala, ahogy a függetlenségnek is számtalan formája létezik…

Mr. Bridwell a külső szemlélő számára egy mogorva öregúr, aki sokat szeret a szabadlevegőn lenni… valójában egy földönkívüli civilizáció kéme, aki a szuperhősöket figyeli meg, feljegyezve képességeiket és gyengepontjukat, hogyha minden információ összegyűlt, akkor elküldje a jelet az invázió megkezdéséhez. Már rég minden információ összegyűlt. Bridwell mégsem tudja rászánni magát a jel elküldésére. Végül ultimátumot ad magának – egy éjszaka alatt nyomon követi a szuperhősök társadalmának szégyenét, és a látottak alapján fog bolygónk sorsáról dönteni.

Kurt Busiek arra használja fel karaktereit, hogy kérdéseket tegyen fel, amikre igyekszik őszinte válaszokat adni, máskor nyitva hagyja őket. Elvégre, érvel az előszavában, a szuperhősöket sokan nem tartják másnak, mint „fiatal legényeknek szánt, előre emésztett hatalmi képzelgésnek” – de ha a szuperhősök erről szólnak, akkor képesek arra, hogy szóljanak valamiről… akár valami másról is.

Voltaképpen olyan, mintha egy csokorra való urban fantasy történetet olvasnánk szuperhősökkel. Elvégre hol máshol találkozik ilyen látványosan a hétköznapok és a képzelet világa? Hol máshol derül ki a zsémbes öregúrról, hogy voltaképpen sáskaszerű űrlény, hol máshol kerülne szembeállításra szülővárosunk csendes elmaradottsága és a nagyváros szüntelen forgataga lidércekkel és szupergonoszokkal?

Pedig személy szerint én roppant háklis vagyok a szuperhősök bármely alzsánerbe való bekategorizálására. Emlékszem, amikor az Astro Cityhez leginkább hasonlítható Juhász Viktor A Rádiumember magányossága c. művét titulálta valaki urban fantasynek, kicsit fanyalogtam. De igaza volt. A szuperhősök is lehetnek sokoldalúak, és ezerfelé találkozhatunk velük, ahogy a zombik és a vámpírok is megfordulhatnak horrorban, sci-fiben, high vagy urban fantasyben – csupán az író hozzáállása más, miképpen is használja fel őket, de attól még ők azok, akik.

És persze a különböző hősökben fel lehet ismerni nagy neveket, így az említett Superman homázson kívül Jack-in-the-Boxban Pókember, a talán Valkűrként magyarosítható Winged Victoryban Csodanő, Öreg Harcosban pedig Amerika Kapitány köszön vissza ránk. A lényeg azonban mégsem ez a folytonos utalgatás, Busiek tarsolyában annál mélyebb és rafináltabb húzások vannak.

Mint például az, hogy Jack-in-the-Box civilben egy fekete férfi, aki túl fiatal ahhoz, hogy már a kezdetek óta ő hordja magán a gúnyát. Ez pedig jópofa metautalás arra, hogy a régi motoros fehér, angolszász, protestáns szuperhősöktől olykor más népcsoportba tartozó emberek veszik át a stafétát. Erre példa James Rhodes, aki egy ideig Vasember volt Tony helyett, vagy John Stewart, aki a negyedik Zöld Lámpás volt a sorban. Ugyanígy Peter Parker mellett mostanság egy ifjú fekete srác, Miles Morales is „pókemberkedik”. És ez a jelenség már magában hordoz egy jelentést: azt, hogy nemcsak egy fehér, angolszász protestáns lehet rendőr, egyetemi tanár, szenátor vagy az Egyesült Államok elnöke, hanem más népcsoport tagja. Egy más személy van a maszk mögött, de ez teljesen természetes – elvégre, a különböző hivatások képviselői is váltják egymást.

És erre hogy máshogy is jöhetne rá a kisstílű Eisenstein, minthogy gyerekkorában rajongott Jack-in-the-Boxért? De ugyanígy jópofa az is, hogy miért is nem randiznak annyit a szuperhősök, és amennyiben sor kerül egyre… nos, ők is esendő emberek, jelmezben vagy anélkül.

Supermant tehát ezúttal nem szedték ízekre – mindössze hagyták, hogy felnőjön. Már nem egy kamasz, aki bizonyítani akar a szüleinek, a barátnőjének és a világnak, olykor fel-felvágva, hanem egy érett férfi, akinek alig van élete a mókuskeréken túl. Mert ha a kamaszkor arról szól, mi mindenre vagyunk képesek, a felnőttkor arról, mi mindent kell tennünk. Egyebek mellett, hogy néha lássuk a másik embert is a szerepén túl.

Ön most hagyta el Astro City-t. Vezessen óvatosan!

Érdekességek:

- Kurt Busiek 1960-ban született Bostonban. Jó ideig a Marvel kiadónál dolgozott, olyan címeken, mint a Bosszú Angyalai vagy a Vasember. Nagyobb áttörést és elismertséget számára a Marvels (Csodák) minisorozat hozott, ami egy átlagember, Phil Sheldon fotós szemén keresztül mutatta be a Marvel Univerzum világát.

- Mint annyi szuperhősös képregény esetén, egy időben felmerült, hogy ebből is filmet készítenek, a forgatókönyvet pedig Kurt Busiek jegyezte volna. Azóta a projekt elakadt, ami nem számít ritkaságnak szuperhős-adaptációk esetén. Kétséges, hogy egyáltalán valaha is lesz belőle valami, így már csak ezért sem javaslom, hogy az érdeklődök kivárják, míg a moziba kerül. De főleg azért, mert az Astro City története talán nagyobbat is üt a képregények lapjain filmvászon helyett.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: társművészetek

Eddig 2 hozzászólás érkezett.

  1. justin szerint:

    Jól hangzik… engem meggyőztél, hogy kipróbáljam.

  2. Apple szerint:

    Határidő?????

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon