“Azt hiszik, senki nem maradt, hogy megmentse a világot.”

Ezzel a pátoszos felütéssel kezdődik a világ legcinikusabb szuperhőscsapatának képregénytörténete. Az egyszeri ember rögtön Superman-szintű idealizmust, felszegett állat, kölyökkutya tekintetet, és naiv, ám mégis epikus hozzáállást képzel maga elé. Pedig ebből a felsorolásból egyedül az epikum igaz a The Authorityre. Warren Ellis 12 részes sagáját elolvasva ugyanis komolyan elgondolkodunk azon, hogy a címszereplő csapatnak tényleg szándékában áll jobbá tenni a világot, illetve hogy talán jobb is, hogy a szuperemberek csak a képregények paneljain léteznek.

A The Authority első száma 1999 májusában jelent meg angol nyelven, és azonnal berobbant a köztudatba, háttérbe szorítva az olyan régi motorosokat, mint az X-men vagy az Igazság Liga. Ezt köszönhette Warren Ellis ötleteinek és dialógusainak, az egyedi karaktereknek, feszes történetének és Bryan Hitch élettel teli képeinek. Emellett a The Authority vezette be a szélesvásznú képregény fogalmát a filmszerű panelrendezés és oldalnyi képek révén, melyek a szuperhős csatáknak adtak energikus és eposzi érzést. Arról nem is beszélve, hogy az akciók tisztességesen meg voltak koreografálva, ami ironikus módon kevés szuperhős képregényről mondható el, hiába annyira harcorientált a zsáner.

Sokan egyenesen odáig merészkedtek, hogy a szóban forgó alkotás sokkal jobb, mint az általam említett két prominens cím, és ezeket nyugodtan le is lehet söpörni az asztalról, mert a The Authorityé a jövő. Az, hogy ez mennyire elhamarkodott kijelentés volt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az X-men és az Igazság Liga köszöni szépen, megvan, míg a The Authority Warren Ellis és Bryan Hitch távozásával a képregénytörténet egyik legproblémásabb képregényeként vált ismertté. De ne szaladjunk előre! Ebben a bejegyzésben sorra veszem, mi az, amiben a The Authority jó volt (kicsit bővebben és kevésbé reklámszagúan), mi az, amiben lehetett volna jobb is, illetve hogy mi is a helyzet azzal a bizonyos világmegváltással.

Warren Ellis koncepciója az volt, hogy amennyiben léteznének szuperemberek, úgy csupán nagyban játszanának. Így az első számban az egyik szupergonosz piti bankrablások helyett a földdel teszi egyenlővé Moszkvát, méghozzá pillanatok alatt. Mivel az ENSZ és a “hagyományos” szuperhősök tehetetlenek, ezért a frissen megalakult “Fennhatóság” elhatározza, hogy saját kézbe veszi az ügyet. Ők a szuperhősök Piszkos Harryjei, akik nem riadnak vissza attól, hogy bemocskolják a kezüket, és nem is rettegnek attól, mint Superman vagy Pókember, hogy hatalmas erejükkel kárt okozhatnak valakiben. Nem, ők sosem fogják vissza magukat, nem ejtenek foglyokat, a szupergonoszok által jelentett problémát pedig igyekeznek a lehető legrövidebb úton megoldani. Olyanok ők, mint James Bond és az aranykor hőseinek keverékei.

Igazából alapjaikban semmiben sem különböznek a ’90-es évek képregényeinek zord antihőseitől, csupán annyiban, hogy őket tisztességesen megírták. Pedig ennek az évtizednek a képregényes felhozatalát pont emiatt a hőstípus miatt szokták sokan megvetni. Persze, a dologhoz az is hozzátartozik, hogy a legtöbb ilyen képregénykarakter csupán hihetetlenül eltorzult anatómiával rendelkező férfiú és hölgy volt, akik brutális fegyverekkel bírtak, ám eredeti, érdekfeszítő vagy következetes személyiséggel és képességekkel nem. A The Authoritytől ezzel szemben nem lehet megtagadni, hogy kiforrott koncepcióval rendelkezik a szereplők terén. Már maga a csapat is úgy van összeállítva, hogy:
a) párhuzamokat lehessen vonni köztük és már meglévő, ismert hősök között,
b) az emberiség bizonyos aspektusait képviseljék.

Ennek a két pontnak megfelelően hadd mutassam be, kikből áll a Fennhatóság:

Jenny Sparks, a Huszadik Század Szelleme: Haladás. Jenny Sparks 1900 Január elsején született, és húszas éveit elérve megszűnt öregedni, emellett ekkor nyilvánult meg természetfeletti képessége – uralom az elektromosság felett. Jenny ugyanis egy olyan entitás, amely évszázadonként reinkarnálódik, és mindig a század szellemének megfelelő hatalommal bír: előző inkarnációja Jenny Steam volt, a XXI. században pedig Jenny Quantumként születik újjá (mielőtt leszedné valaki a fejem, ez egy apró, és a karakterből következő spoiler). Jenny a csapat vezetője, egy láncdohányos, whiskey-t vedelő brit nő, aki minden alkalmat megragad, hogy a társait oltsa, és csak a legjobbat fogadja el tőlük – magyarán tipikus menedzseralkat. Egyúttal ő a legeredetibb karakter is, és ez alatt azt értem, hogy míg a többiek esetén könnyen találunk korábbi megfelelőket, addig Jennynél csak néhány közös vonást fedezhetünk fel már meglévő hősökkel. Bár a képessége Elektrót juttatja eszünkbe, a reinkarnálódásai a Marvel Főnixére jellemzőek – azonban egy-az-egyben megfeleltetni konkrét szuperhősökkel már erőltetett lenne.

Jack Hawksmoor, a Városok IsteneVárosJack egy öltönyös – és emellett mezítlábas – úriember, aki a titulusához méltó képességekkel bír: képes telepatikus kapcsolatot létesíteni magukkal a városokkal, utazni közöttük és emberfeletti erőt nyerni belőlük. Jack szuperhős-párhuzamok terén már hálásabb alany, mint Jenny. A telepatikus hatalma, az, hogy képes beolvadni az épületekbe, illetve (árnyak között) vörösen világító szeme Marsbéli Fejvadászt idézi, emellett gyakran gubbaszt a falakon úgy, mint Pókember, illetve ugrik és üt akkorákat, mint Hulk. Ezenkívül a neve utalás Nicholas Hawksmoor építészre és Rugóláb Jack városi legendájára. A karakter dizájnjában érdekesség, hogy talpa rovátkolt, akár egy tornacipő.

A Doktor, a Sámán: Spiritualizmus. Egy holland hippi, aki egykor egy drogos milliomos zseni volt. Azonban mindig kell, hogy legyen egy Doktor, és mikor elődje megtért társaihoz, ráesett a választás. A Doktor képes társalogni elődeivel egy Álomidőszerű síkban – és a képzése is ennek keretében zajlik -, emellett hihetetlen varázserővel rendelkezik. Szerencsére azonban nem kezd el kántálni kvázi-latin nyelven, hogy aztán egy teljesen bagatell fénycsóva repüljön ki a kezéből – nem, ő, sokszor random asszociációk segítségével képes átváltoztatni a dolgokat. Ezáltal pedig sokkal ötletesebben használja a képességét, mint metaelődei, Dr. Fate és Dr. Strange. A neve emellett utalás Doctor Who-ra is, aki halála után szintén új alakban született újjá.

Engineer, az AlkotóTechnika. Eredeti nevén Angela Spicca, és már csak ezért sem venné ki magát jól, ha nevét Gépészre vagy Mérnökre fordítanánk – ugyanis az Angie mind a polgári, mind a szuperhős nevének a becézett alakja. Akárcsak a Doktor, ő is egy elődtől örökölte hatalmát – ami esetében a vérét helyettesítő nanotechnológia. Ő Vasember még technokratább női megfelelője, aki Zöld Lámpáshoz hasonlóan képes létrehozni bármit a nanorobotok – és a környezetében található apró részecskék – segítségével, amit csak el tud képzelni. Ezenkívül szuperhős formájában nem visel mást egy testhez simuló csatapáncélnál.

Apolló, a NapkirályFény. Míg Jennyt nehezen feleltethetnénk meg bárkinek, addig Apolló a csapat Supermane – méghozzá, mint kiderül, a csapat meleg Supermane. Ugyanúgy a Napból nyeri erejét, mint ihletője, sőt, ez az ő esetében sokkal nyilvánvalóbb -, ha nem tölti fel folyamatosan magát napfénnyel, a tartalékai kimerülnek, és akkor nem több egyszerű embernél. Feltöltődve viszont akár Kal-Elnek is komoly fejfájást tudna okozni. A képességeit mindenki ki tudja találni, de laikusok kedvéért: szupererő és -gyorsaság, repülés, sebezhetetlenség és perzselő tekintet.

Midnighter, a Háború Éji HírnökeSötétség. A csapat meleg Batmane, Apolló kedvese. Batarángok helyett shurikenekkel és egy bottal harcol, emellett másodpercek alatt képes fejben végiggondolni egy csata összes lehetséges kimenetelét. Érdekes, hogy bár szuperhőscsapatról van szó, a gárdából egyedül ő és Apolló visel jelmezt, a többiek öltözete civilben is elmenne (jó, Angie-t leszámítva), még akkor is, ha a Doktor egy hippire emlékeztet benne.

Swift, a Szárnyas FejvadászRepülés. Az egyetlen karakter, akinek megalkotásában Ellis nem vett részt. Aspektusa elsőre talán erőltetettnek hat, de az emberiséget mindig is foglalkoztatta a repülés. A csapat ázsiai Sólyomlánya, aki csatában madár- karmokat növeszt szárnyai mellé, emellett tájékozódó képessége a legtapasztaltabb fecskét is megszégyenítené (a neve is innen ered, a “swift” az angolban sarlósfecskét jelent). A csapat egyetlen nem-kaukázusi tagja – a Fennhatóságban nem találkozhatunk kötelező feketével, de amíg az amerikaiaknál a polgárjogi mozgalmaknak köszönhetően az afroamerikaiak lettek a “token minority”, addig Margaret Thatcher áldásos tevékenysége miatt ugyanezt a posztot a melegek töltik be az angoloknál.

Míg az Igazság Liga főhadiszállása a Föld körüli pályán keringő Őrtorony, addig a Fennhatóságnak a Hajó (Carrier) jutott, ami a valóságunkat övező síkokat szeli a dimenziók közötti hasadékon, az Eren keresztül (apropó, az Ér eredetijét, a Bleedet a panelek közötti szünetekre szokás használni).

A seregszemléhez azt is hozzá kell tennem, hogy Warren Ellis voltaképpen azt vitte tovább, amit Grant Morrison megkezdett az általa vitt Igazság Ligával. Morrison ötlete volt az, hogy a világ legnagyobb szuperhős csapata ne piti ügyeket oldjon meg, hanem világrengető eseményektől óvják a Földet. Emellett Morrison a történetfonala során az Igazság Ligát párhuzamba állította a görög mitológia panteonjával – Superman-Zeusz, Villám-Hermész, etc. – és ez által többlettartalommal ruházta fel a köpenyes igazságosztókat. Ez a többlettartalom pedig megtalálható a Fennhatóság csapatának aspektusaiban.

A cikkem folytatásában a csapat kalandjairól és ellenfeleiről lesz szó. Vagy, hogy stílszerűek legyünk: befejezése következik!

Forrás

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Eddig 4 hozzászólás.

  1. vackor szerint:

    Ez sem győzött meg arról, hogy akár egy lyukas garast adjak ilyenért. Csak én gondolom úgy, hogy ezekkel a szuperhősökkel meg szuperantihősökkel Dunát lehet rekeszteni? Pedig én becsülettel megpróbáltam elolvasni a Watchmen képregényt is (nem
    sikerült).

    Amúgy nincs a műfajjal különösebb bajom, éppen a Marsbéli krónikákból készült vadonatúj képregényt olvasom. (Mint Bradbury-fan, ezt be kellett szereznem.) Ez tetszik, ellentétben a szuperhősös izékkel. Utóbbiaknál valószínűleg nem én vagyok a célkorosztály…

  2. JuhaszViktor szerint:

    A Watchmen főleg, az Authority pedig nagyon sok szempontból azoknak szórakoztató igazán, akik nem szeretik a standard szupehősképregényeket (ilyen vagyok például én). De logikus, hogy ha valaki lábrázást kap a tapadós kosztümöktől, akkor ezeket sem fogja kedvelni.

    Mindenesetre az Authority “célkorosztálya” (ha létezik ilyen egyáltalán) nem ugyanaz, mint mondjuk egy mainstream szuperhősképregényé.

  3. solymosgyu szerint:

    ez olvasható magyarul is. c4a-n. Nagyon jó mű.

  4. Küry szerint:

    Transmetropolitan és The Invisibles mellett egyértelműen kedvenc képregényem.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon