Az előző részben kiveséztük hőseinket, rá is térhetünk, hogy mennyire akarják megváltani a világot. Nos, voltaképpen őszintén hisznek abban, hogy egy szebb jövőt építenek – a helyes kérdés inkább az, hogy képesek is rá? Erre a válasz már egyértelműen nem. A Fennhatóság problémamegoldó képesség és fantázia terén nem haladja meg egy mezei szélsőséges csoportét – verjük halálra az összes szarházi rohadékot, aztán azzal tulajdonképpen el is van intézve a dolog. Bár Jenny rendre egy jobb világra hivatkozik, a Fennhatóság nem tesz mást hihetetlen léptékű pusztításnál. Míg a Rising Stars (Éledő csillagok) esetében valóban tanúi lehetünk, amint a szuperemberek elhatározzák, hogy – harc helyett! – ki-ki a maga képességének megfelelően jobbá teszi a világot, addig a The Authority hőseinél ennek a szikráját sem látjuk. Ugyan segítenek eltakarítani a romokat – és kimenteni a túlélőket -, ami jó pont, hiszen ilyesmit ritkán látunk a képregények világában (mintha a romok csak úgy eltakarítanák magukat egy nagyobb csata után), de ennyiben ki is merül a Fennhatóság humanitása. Ha tényleg jobbá akarnák tenni a világot, akkor ezt tehetnék békésebben és lehetnének egy kicsit proaktívabbak.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Warren Ellis a saját bevallása szerint egy gonosz csapatot akart írni, akik véletlenül náluk nagyobb gonoszokkal veszik fel a harcot. Ilyen fronton a The Authority jobban teljesít, mint Tom Strong. Korábban írtam, hogy ha Alan Moore célja az utóbbi művel az volt, hogy csapdába húzza az olvasót, mi szerint, ha nagy Tom Strong fan, akkor a fasiszta propaganda kiváló célpontja lett volna, akkor ezt csúfosan aláássa az, hogy a címszereplő a világ egyik leghumanistább szuperhőse. Ezzel szemben a The Authorityre ez tökéletesen helytálló – egyetlen épeszű ember sem hiheti őket világmegváltóknak.

Miért is? Swift már a harmadik számban azt ecseteli, hogy a világ nem változik meg, ha nem csapunk oda kemény kézzel (amitől az egyszeri olvasóban felmerül, hogy miért, úgy igen?), és ezt később a gyakorlatban is látjuk. Persze, ahhoz, hogy mit-miért tesz a Fennhatóság, talán jobb, ha először az ellenfeleiket ismerjük.

A The Authority Warren Ellis által írt 12 részét három történetre lehet osztani, amik során a Fennhatóság mind nagyobb és nagyobb veszélyekkel kerül szembe. A The Circle (A kör) című történetben egy keleti gonosz, bizonyos Kaizen Gamorra akarja otthagyni a jelét a világon, lerombolt városokon keresztül. A Shiftshipsben (Csúszóhajókban) egy alternatív Föld akarja lerohanni a Fennhatóság világát. Az Outer Dark (Külső sötétség) pedig arról szól, hogy évmilliók után a világűrből visszatér a Földet megalkotó hatalom, hogy lesöpörje a parazitaként nyüzsgő emberiséget – a cím egyben utalás egy bibliai parafázisra (Máté 25:30 – “És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.“), ami ironikus, tekintve, hogy ez a külső sötétség arra a valamire utal, amit a bibliai Istennek is tekinthetünk.

A három ellenfél közül tagadhatatlanul ez utóbbi sikerült a legjobbra – nincsenek ismerhető motivációi, mert egy teljesen idegen dolog, így nem is kell nagyokat nyelnünk. Ugyanis a The Authority gonoszai akár a kabátjukra varrhatnák azt, hogy “rohadék”, és azok is, mégpedig nagyon látványosan. Ennek köszönhetően még véletlenül sem jut eszünkbe nekik szorítani, azonban néhol Ellis túllő a célon. Vegyük például az első gonoszt, Kaizen Gamorrát. Ő a sárga veszedelem, amivel semmi baj nem lenne, hagyományból történt… viszont hamár hagyomány, akkor eszünkbe jut Fu Manchu és rajta keresztül Alan Moore League of Extraordinary Gentlemenjének titokzatos Doktora. A két karaktert lehetetlen nem összehasonlítani, és ebben Moore Fu Manchuja köröket ver Gamorrára. Az a Doktor ugyanis egy visszafogott, ám mégis markáns és félelmetes jelenlét – nem, már nem is tekinthető embernek -, aki egyszer sem szólal meg a történet folyamán, de már attól kiveri a szereplőket a víz, ahogy hátranéz. Emellett savval ír haikut emberekre. Kaizen Gamorra ezzel szemben egy hosszú monológgal mutatkozik be, amiben elmondja, mekkora  genya ő, miközben nagyokat kacag – csak így nekünk, olvasóknak. Akaratlanul is a ’80-as évek rajzfilmjeinek gonoszai jutnak róla az eszembe, akik kényeskedő orrhangon szólaltak meg. Saját magától hallhatjuk, hogy mindenkit gyűlöl és merő unalomból végez ártatlanokkal.

A második történet Regise hozzá képest visszafogottabb, a belépője elegáns, mégha hamar ki is derül róla, hogy hobbijai közé az emberevés és a nagyipari nemi erőszak tartozik. Regis egy földönkívüli, aki teret akar a fajtájának (még a mára hírhedté vált Lebensraum kifejezést is használja), és ezért lerohanna egy párhuzamos dimenziót, miután a saját Földjét kizsigerelte. Az ember-földönkívüli hibridek azonban nem túl termékenyek, amit elszánt vezérük úgy old meg, hogy rendre kiirtja valamelyik kontinens teljes férfilakosságát, az asszonyokat pedig tenyésztáborokba deportálja – gondolom, egyértelmű, hogy ezt a tevékenységet csak roppant behatárolt ideig lehet folytatni. Ami a kinézetét illeti, földönkívüli létére Regis egy ördögre emlékeztet a szarvaival, és egy vikingbe oltott nácinak öltözik – bárki láthatja rajta, hogy mekkora jóarc lehet. A földönkívüli-ördög párhuzam (új folklór vs. régi folklór) az egyik vesszőparipám, és itt is az lenne, ha ez nem Regis démonizálása miatt lenne. Az ipse emberbőrrel törli meg magát, így lépjünk is tovább.

Ami Istent illeti, ő inkább egy chtuluid borzalom, aki egy teljesen más Földet teremtett meg nyaralónak (egy olyat, ami később egy kataklizma során ketté vált napjaink Földjére és a Holdra), csakhogy utána kiruccanjon egyet a világűrbe. Egy dolog, amivel esély sincs tárgyalni, de a fentiek tekintetében a személyiség hiánya inkább előny.

Azonban! Ez nem feltétlen negatívum, ugyanis pont ezekben a gonoszokban látszik az a koncepció, ami a Tom Strongban nem működik. Tom Strong mindenkiben meg akarja látni a jót, mindig a kompromisszumra törekszik, és rajta keresztül mi is azt tesszük. A The Authority gonoszai már nem is lehetnének elvetemültebbek. Emellett kikkel is harcolnak hőseink? Génkezelt klónkatonákkal, alternatív világbeli idegenekkel, lovecrafti rémekkel. Olyan ellenfelekkel, akiket még véletlenül sem tekintünk embereknek – őket megölni nem számít valódi gyilkosságnak. Warren Ellis egyszer sem ad emberi méltóságot a Fennhatóság ellenfeleinek, és éppen ezzel a lépéssel teszi tökéletessé azt a csapdát, ami a Tom Strongban nincs meg.

Ugyanakkor hiába állítom be ezt hibának, nem tagadom, hogy Tom Strong humanizmusát sokkal szimpatikusabbnak tartom, mint a Fennhatóság embertelen cinizmusát. A Fennhatóság esetében nincsenek kompromisszumok, nincsenek közös érdekek – az első rész végén Midnighter végigtarolja Gamorra szigetét a Hajóval, miközben vigyorogva jegyzi meg, mennyire szereti az életét. Egyszer sem mutatják, hány ártatlannal végez, de el tudjuk képzelni. Úgy, hogy korábban belopakodik a gonosz főhadiszállására, és szemtől szembe találja magát vele. Lehetősége lenne akkor végezni vele, de nem teszi. Ugyan ezt azzal magyarázza, hogy úgy nem tudta volna leállítani a rendszert, ám ettől még a rombolásnál nagyon is jól érzi magát.

A második történetet azzal zárják, hogy az alternatív valóság Itáliáját letörlik a Föld színéről. Szó szerint. És ezt nem azért teszik, mert különben nem nyernék meg a háborút – hiszen nem sokkal korábban már megtették, Regisszel is végeztek -, hanem hogy megfélemlítsék a hódítókat. Emiatt milliók találják magukat hirtelen a világűrben, nemcsak a nemesek, hanem szolgáik, karon ülő kisdedektől nagypapákig – gyakorlatilag Hiroshimáról beszélünk, a tizedik hatványra emelve (és nem, őket sem mutatják). A Fennhatóság pedig nem igazán érez többet pillanatnyi, enyhe lelki furdalásnál, mert végül is azt tették, amit tenniük kellett. Amennyiben pedig a csaták során számtalan ártatlan veszíti az életét, úgy arra gondolnak, hogy nélkülük biztos többen haltak volna meg. Ez tekinthető gyakorlatiasságnak is, ám ettől függetlenül mégis túl könnyen teszik túl magukat az ilyen semmiségeken. De ezekből is látszik, mennyire alkalmatlan a Fennhatóság arra a feladatra, hogy egy szebb hellyé tegyék a világot – már csak azért is, mert az általuk hangoztatott utópiában nekik semmi keresnivalójuk nincs.

Ez nem hiányosság, semmint tudatos koncepció – Ellis mondanivalója ugyanaz, mint Moore-nak a Watchmennel. Az más kérdés, hogy míg Moore műve egy mély, lassú történetvezetésű, többrétegű alkotás, addig a The Authority egy akcióképregény szintjén mozog, és, tegyük hozzá, azon a szinten is akar mozogni. Egy egyszeri olvasó ezért még kiszolgáltatottabb a benne rejlő csapdára. Persze történetmesélés terén is két különböző világ a két képregény: a Watchmen tele van kilencpaneles oldalakkal és szövegdobozokkal, amelyek a képregény melankolikusságát és gondolatiságát domborítják ki. A The Authority tele van szöveg nélküli, sokszor kétoldalas panelekkel, melyek kinetikussá teszik a történetet.

Éppen emiatt az oldala miatt lett problémás képregény a The Authority Ellis távozásával. Mikor Mark Millar vette át a stafétát, ő bölcsen egy másik koordináta tengely mentén tette egyre veszélyesebbé a csapat ellenfeleit: nem minél nagyobbak, hanem minél személyesebbek lettek. Ezenkívül plusz pont volt az is, hogy a Fennhatóság menekülteket fogad be a Hajóba, illetve keresik a rák gyógymódját, etc. Emellett diktátorokat buktatnak meg, és beszólnak Clintonnak is, hogy ők bizony nem a status quo érdekeit nézik. Sőt, beszólnak mindenkinek, ugyanis a csapat Millar alatt jóval arrogánsabbá és ellenszenvesebbé vált. Részegen vonulnak harcba, és rendre végeznek a magukat megadó ellenfelekkel. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy az eredeti, cenzúrázatlan verzió ennél sokkal durvább lett volna, és emiatt veszett össze Millar istenesen a DC fejeseivel. Pedig a képregényben olyanok is megtalálhatóak voltak, minthogy Midnighter tarkón vizeli az egyik gonoszt, vagy hogy ütvefúróval erőszakol meg egy katonát Apolló miatt (még épp, hogy nem premierplán). A történetszál főgonosza pedig George W. Bush lett volna, akit olyan gerinctelen féregnek ábrázolt volna Millar a cenzorok közbelépése nélkül, mint még senki (és ironikus, hogy mennyire nagy a kontraszt az itteni elnök és Millar későbbi művének, A különítménynek George W. Busha között, ahol már szimpatikusan ábrázolja).

Miután Millar távozott, a DC fejesei már teljesen elrettentek mindenféle polémiától, amire rásegített 2001. szeptember 11., aminek emlegetése ma már közhely számba megy, de akkoriban emiatt sokan kezdtek undorral tekinteni a korábban menőnek hitt robbantgatásokra és pusztításokra (többek között erről ír Gaiman is az 1602 előszavában). Éppen ezért végül nem Brian Azzarello kapta meg a címet (pedig, egy időben a DC fontolóra vette, hogy az is megoldás, ha a képregényre rárak egy 18-as karikát, aztán hadd szóljon, de kizárólag felnőtt olvasóknak), hanem Robbie Morrison. Morrison történetfonalát minden elkötelezett, igazzy rajongó megvetette, pedig nem voltak rosszak, sőt… csupán a Fennhatóság már alig volt durvább egy átlag-szupercsapatnál.

A Morrison utáni történetben a Fennhatóság puccsot hajt végre, és elfoglalja a Fehér Házat. Ezt a vonulatot megint sokan nem zárták a szívükbe, megkérdőjelezve, hogy miért pont az USÁ-t foglalnák el Hawksmoorék, mikor annyi más problémásabb országnál ülne inkább (pl. Kína). Ezt a történetet nem olvastam, ám ismerve Ed Brubakert, el tudom képzelni, hogy igazak azok a vádak, mi szerint hamar kifogyott a szusz a 12 részes sztoriból. Brubaker ugyanis otthonosabban mozog az emberközeli karakterek között (pl. a gothami rendőrség), mint a szuperlények világában.

Folytathatnám még az ismertetőt a The Authority zűrös történetéről, ám ehelyett inkább ennek egy részét emelném ki, amit személy szerint fájlalok: szó volt arról, hogy a csapatot Grant Morrison viszi tovább, ám ez a projekt sem élt meg kettő számnál többet.

Ami a jelent illeti, az is kérdéses, lesz-e egyáltalán még a The Authority? Még elválik, de ironikus módon pont az, a The Authoritynak a magját jelentő cinizmus az, ami miatt kevesen tudnak jól hozzányúlni a csapathoz, és már rég nincs iránta akkora érdeklődés, mint a sokadik X-men vagy JLA cím után – sőt, amikor a sokszor cikinek számító Superman az egyik számában beszólt a Fennhatóság egy másolatának, szinte mindenki elismerően csettintett.

Mert sokan tényleg szeretnék hinni, hogy maradtak olyanok, akik jobbá akarják tenni a világot.

Az előző részben történt

Forrás

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon