„Sajnálatos, hogy az ellenségeinknek dolgozik. Szentül hiszem, hogy Superman és én a legjobb barátok lennénk, ha Amerikában tűnt volna fel.”

Lex Luthor

Superman – a legnagyobb, legismertebb és sokak szerint egyben a legunalmasabb szuperhős is. Hiszen hogy a rákba szorítsunk olyasvalakiért, aki egy sereg emberfeletti képesség birtokában van? Superman hihetetlenül erős, gyors, sebezhetetlen, sokszor nem ismer lehetetlent – ezt pedig híres-hírhedt Akhilleusz sarka, a kriptonit csak még inkább kiemeli. Elvégre mégis csak ciki, hogy Lex Luthorék labdába nem rúgnának, ha a kellő pillanatban elő nem kapnának egy szilánkot ebből a különös kristályból – az olvasók meg unottan konstatálhatják, hogy minden a forgatókönyv szerint halad.

Supermant emellett sok kritika éri, hogy kalandjai, egyáltalán maga a karakter túlságosan elszállt, és társai, mint Batman, Pókember vagy az X-men jóval emberközelibbek. Ezt talán legjobban a környezetükön keresztül lehet bemutatni: Pókember ellenfelei – mint Gyík, Homokember, Elektró vagy Dr. Octopus – kisemberek, akik ugyan emberfeletti erő birtokába jutottak, de, világuralmi tervek ide vagy oda, a motivációik változatlanul mindennaposak, mint elismerés, megbecsülés vagy szeretet. Batman ellenségeire ennek a fordítottja az igaz: ők szinte kivétel nélkül őrült különcök, akiket valami beteges hóbort motivál. Joker, Kétarc, Rébusz – semmilyen természetfeletti képességgel nem rendelkeznek, mégis elkülönülnek az átlagemberektől. Az X-eknek ad egy csavart, hogy egy külön kisebbségként kezelik őket, és ettől máris egyedi lesz a kapcsolatuk ellenfeleikkel és az általuk védelmezett ártatlanokkal. Amilyen a hős, olyan a világ.

És mi a helyzet Supermannel? Ő gyakran akaszt bajuszt űrbéli agresszorokkal, csillagközi zsarnokokkal, óriásszörnyekkel – ami szép, szép, de az olvasó az ilyesmit mégis távolinak érzi. Ami pedig Superman idealizmusát illeti, sokszor csak gúnyosan mosolygunk magunkban: egy ennyire tökéletes lény könnyen hihet nemes célokban, úgysem esik pofára.

Ezt a problémát kétféleképpen szokták orvosolni. Az egyik, amire jó példa a jópofa Bruce Timm rajzfilmsorozat, hogy visszafogják a képességeit, és ezáltal hősünk akkor is sebezhető, ha egy fia kriptonit nincs a közelben. A másik megoldás az, hogy a karakter emberségességét szembeállítják emberfeletti mivoltával. Elvégre, hogyan is érezhet együtt velünk egy olyan teremtmény, aki képes hegyeket porrá zúzni az erejével?

Ezt tette Grant Morrison is az All Star Superman című sorozattal, ahol egy félresikerült mentőakció következtében mindnyájunk kedvenc kriptonija még nagyobb hatalomra tesz szert, ami szép lassan kiégeti a testét, hősünknek pedig a hátralévő napjaiban számot kell vetnie életével. És ezt teszi Mark Millar is a Red Sonnal, igaz, más szemszögből.

A Red Son alapkoncepciója a maga egyszerűségében briliáns, ugyanis azt veti fel, mi lenne, ha a kis Kal-El űrhajója Kansas helyett Ukrajnában landol, és Superman felnőve a vasfüggöny másik oldalán küzdene az igazságért? A három részes történet a DC Elseworlds (Másvilágok) című sorozatában jelent meg, ahol az alkotók szabadjára engedhetik a fantáziájukat, és összeereszthetik Batmant Tarzannal, vagy eltűnődhetnek, milyen lenne, ha egy szuperhős története kicsit másképpen alakul. Ezek a történetek nem részei a fősodornak, és ennek megfelelően lehetőséget adnak, hogy teljesen újraértelmezzenek egy karaktert.

Persze ki más kobakjából pattant volna ki a kommunista Superman ötlete, mint Mark Millar? A skót képregényíró Alan Moore hatására fordult a képregények világa felé, Grant Morrison vette a szárnyai alá, és akkor robbant be a köztudatba, amikor Warren Ellis otthagyta az ellentmondásos Authority sorozatot, és Millarnak adta át a stafétát. Millar igencsak megosztja a képregény-olvasók táborát: sokan vádolják felszínességgel, ugyanakkor azt senki nem vitathatja el tőle, hogy saját, jellegzetes hangja van. Műveire sokszor jellemző a polgárpukkasztás, és kedvenc témája a szuperhősök és a politika kapcsolata. Az általa jegyzett Authority történetekben arra keresi a választ, hogy mi lenne, ha a szuperlények a változatosság kedvéért álarcos bűnözők helyett valódi diktátorokkal vennék fel a harcot, saját szakállra. Ezzel szemben a Különítményben a szuperhősök az amerikai kormány szolgálatában állnak, mint elitkatonák.

A Red Son története az ötvenes években kezdődik, amikor is az amerikaiak kénytelenek szembesülni azzal, hogy a szovjetek nem csupán az űrversenyben verték meg őket, hanem egy természetfeletti képességekkel bíró idegen is Sztálin elvtárs oldalán áll. Mivel a Fehér Ház retteg attól, hogy az Egyesült Államok rövid úton bukni fogja a hidegháborút, ezért a Föld legnagyobb lángelméjéhez, Lex Luthorhoz fordul. Ami a szovjet vezérkart illeti, őket az tölti el bosszúsággal, hogy bajnokuk inkább jelentéktelen életeket ment, semmint inkább az ő oldalukon parádézna. Superman ugyanis komolyan hisz abban, hogy minden ember egyenlő, cinikus és kegyetlen elvtársai pedig nem győznek rávilágítani arra, hogy ezt az elvet pont az ő puszta léte cáfolja meg.

A fősodorbeli megfelelőjével ellentétben a Red Son Supermanének nincs alteregója, mindenki kivétel nélkül így hivatkozik rá – persze a felvett nevek nem álltak messze a szovjet vezérkartól, elég, ha csak Leninre és Sztálinra gondolunk. Ez persze kihat a jellemére is: a fősodorbeli Superman ugyanis tudatosan választott magának kisember alteregót, hogy ezáltal kevesebb lehetősége legyen eltávolodni azoktól, akiknek a védelmére esküdött fel. Ezzel is szembe helyezi magát ellenfelével, Lex Luthorral, aki emberlétére akar isten lenni, és szemrebbenés nélkül képes átgázolni bárkin. Azonban Supermannek alteregóra nincs lehetősége, ugyanis hamar rájön, hogy a Szovjetunió a szakadék szélén áll, a népnek pedig szüksége van egy erős vezetőre Sztálin halála után.

Ahogy Superman minél jobban megszilárdítja a Szovjetunió világvezető helyzetét, úgy tesz szert egyre nagyobb befolyásra Lex Luthor is. Mark Millar Luthorja minden kíméletlensége mellett egy annyira elszállt karakter, hogy már-már önmaga karikatúrája, igaz, jó értelemben véve. Annak ellenére, hogy hihetetlen intelligenciájából fakadóan egy sereg extravagáns hóborttal rendelkezik (lenémított vetélkedőkön gyakorolja a szájról olvasást, A fejedelem olvasása közben szimultán sakkjátékokban vesz részt), és emiatt comic relief karakternek tekinthető, köszönő viszonyban nincs a filmek viccesre vett Lex Luthorával. Amíg ugyanis az utóbbi egy piti telek spekuláns, addig az előbbi egy megalomán és ellenfeléhez hasonlóan „larger than life” figura.

A kettejük harcában persze más játékosok is részt vesznek. Csodanő Superman karizmájának köszönhetően a szovjet oldal mellett kötelezi el magát. Ezzel szemben Batman mindent megtesz a kommunista rezsim megdöntéséért: ebben a világban ő nem egy gothami, hanem orosz, és a szüleivel sem egy rabló végzett, hanem az NKVD. Hamar szövetségesre is talál Lex Luthorban illetve a szovjetvezetőség megkeseredett tagjaiban, akik gyűlölik, hogy csupán másodikak az egyenlők között.

Természetesen a változás kihat a Superman címek visszatérő szereplőire. Lois Lane Lex Luthor boldogtalan felesége, míg Jimmy Olsen CIA-ügynök és a megalomán tudós bizalmasa – a Superman által hagyott űrt riválisa tölti be, úgy-ahogy. Emellett néhány mellékkarakter amerikai származását Millar szovjetre cseréli, ahogy ezt tette Batmannél. Erre példa Lana Lazarenko, aki egy ukrán Lana Langnak és Mercy Gravesnek a pikáns keveréke, valamint Pjotr Joszif Roszlov – eredeti kontinuitásban Pete Ross, Clark Kent gyerekkori barátja –, Sztálin törvénytelen fia és az NKVD vezetője, akinek rengeteg ártatlan ember vére szárad a kezén.

Bár ugyan Roszlov és Batman által betekintést nyerhetünk a Szovjetunió sötétebb oldalába, mint a gulágok és az emberi életet semmibe vevő vezetőség, ahogy nem marad ki az ételért sorban álló tömeg sem, a hangsúly nem ezen van. Millarnak nem áll szándékában, hogy a kommunizmus borzalmaira koncentráljon, ő inkább eljátszik a szereplőkkel és rajtuk keresztül az őket vezérlő eszmékkel. Igyekszik mindkét félnek hihető motivációt adni: Csodanő például undorodva meséli Supermannek, hogy Amerikában még ’78-ban is gyerekek alszanak az utcán. Ami pedig a Szovjetunió telj- és szuperhatalmú vezetőjét illeti, ő komoly kétségekkel küzd, hogy mennyire van joga beavatkozni mások életébe, ám végül a szabadsággal szemben mindig a biztonság mellett teszi le a voksát. Lex Luthort tarthatjuk őrült tudósnak, ám mégis ő tartja a lelket az amerikaiakban, és szorult belé annyi belátás, hogy előbb gatyába rázza a felbomlóban lévő Egyesült Államokat, mielőtt hadat üzenne ellenfelének.

Millar hozzáállása különösen akkor érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy hányszor ábrázolták a képregényekben negatívan, egydimenziós gonoszként a Szovjetuniót, hányszor volt Superman propagandakarakter és hányszor volt Lex Luthor egy lélektelen, önző rohadéknak beállítva. A Red Son világában nincs Jó és Rossz, csak két, egymással szemben álló fél, akik közül az egyiknek buknia kell.

Jópofa emellett az is, hogy a Superman mítosz elemei mennyire jól elegyíthetőek a szovjetvezetők személyi kultuszával. Ugyan itt következetesen Sztálint illetik az Acélember jelzővel, de hamarosan mindenünnen Superman arca tekint vissza ránk. Az amerikaiak ezzel szemben szuperhősök helyett kénytelenek Lex Luthorral beérni, ami ironikus, tekintve, hogy Superman társaival együtt az amerikai kultúra szerves része – és, legalábbis Alan Moore szerint, Amerika fölényességének a szimbóluma. A Red Sonban azonban az USA Luthor szupercsatlósaira fanyalodik, akiket normális esetben szörnyetegeknek tartanának, itt azonban szükséges óvintézkedésnek tekintik őket. A háromrészes minisorozat tele van a fősodorbeli Supermanre tett utalások garmadájával, emellett ötletesek az olyan alternatív történelmi apróságok, minthogy a megváltozott helyzet miatt Nixon nyert Kennedyvel szemben, őt lőtték le Dallasban, és ellenfele csak ezután lett az Egyesült Államok elnöke.

Márpedig a Superman: Red Son tele van ötletekkel, így ajánlom olvasásra azoknak, akik kíváncsiak, hogy mi az, ami a – történetből kihagyott – kriptonitnál is mélyebb sebet ejt hősünkön, hogy Millar miként képes egy plusz csavart rakni a karakter eredettörténetébe (ami csak a végén derül ki) vagy egyáltalán hogyan lehet jó történetet írni Supermannel.

A képregény első felét Dave Johnson rajzolta, aki valahol a második számban adta át a stafétát Kilian Plunkettnek. A váltás azonban nem feltűnő, a két rajzoló stílusa nem tér el annyira egymástól, ennek megfelelően az olvasók sem fognak kizökkenni, holott ez gyakran fordul elő rajzolócserénél. A Red Sonra emellett a szürke és a vörös árnyalatai jellemzőek, szemben a fősodorra jellemző rikító színvilágnál – ez már a Fleischer rajzfilmek hangulatát idéző borítón is látszik.

A Red Son számtalan elismerést gyűjtött be, többek között Kevin Smithtől és az első két X-men filmet jegyző Tom DeSantótól, aki a gyűjteményes kötet előszavát is írta. Egy időben ennek hatására tervbe volt véve, hogy Mark Millar fog forgatókönyvet írni az új Superman trilógiához – ám a producereknek végül ez túl nagyszabásúnak bizonyult, így Millart szélnek eresztették, és úgy tűnik, maradnak a járt úton. A magam részéről ezt sajnálatosnak tartom – a Red Sonnal ugyanis Millar megmutatta, hogy ha valaki, hát ő képes életet lehelni a karakterbe.

További információk:

– Mark Millar magyarul megjelent művei közé tartozik a Marvel Lovagok: Pókember, a Különítmény első gyűjteményes kötete, valamint a Panini által megjelentetett Újvilág X-men és Rozsomák füzetek. Szerény véleményem szerint ezek egyike sem ér fel a Red Sonnal vagy Millar elrugaszkodottabb műveivel. Ugyan az itthon megjelent Pókember története rajongóknak kötelező vétel, a Különítmény (Ultimates) nálunk félbemaradt, a teljes történetet ezért csak angolul lehet olvasni… a másik két művét ellenben kihagyhatónak tartom.

– Mind a Wanted, mind a Kick/Ass film Millar képregényeiből lett a vászonra adaptálva, kisebb-nagyobb módosításokkal.

– Millar elmondása szerint az ötletet egy kontinuitáson kívüli Superman történet adta, amelyben Superman rakétája az USA helyett semleges vizeken landol, és mindkét fél igényt tart a babára.

– A fent említett plusz csavar állítólag Grant Morrisontól származik.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: Képregény

Eddig 10 hozzászólás.

  1. solymosgyu szerint:

    Ez megtalálható a hálózsákon is. Nem kotott le.

  2. solymosgyu szerint:

    Ez megtalálható a hálózsákon. Jelzem:Nem kotott le.

  3. abdul szerint:

    Jelzem: engem meg igen. Baromi jó ötletek vannak a képregényben, amikre csak elismerően csettinteni tudtam (illetve időnként nagyokat vigyorogtam, vagy éppen vinnyogtam, jó értelemben véve). A vége mondjuk összecsapottnak tűnt, bár az eredet-kavarás aranyos volt – összességében kellemes kikapcsolódást nyújtott, amit leginkább a folytonos átértelmezések, meg az ötletsziporkák vittek el a hátukon. Na meg a Migekkel alakzatban repülő sarlókalapácsos Superman. 🙂

  4. noro szerint:

    Engem csak az ilyen köt le. A mainstream szuperhős-áradat már gyerekkoromban sem izgatott. Ez viszont jópofa, bár azért nem egy Marvel 1602 by Neil Gaiman

  5. attila szerint:

    Mark Millar kapcsán én inkább Machine Man véleményével tudok azonosulni:

    http://superherouniverse.com/wiki/images/4/43/Nextwave_issue_11.jpeg

  6. Justin szerint:

    Sosem hittem volna, hogy egy olyan végletesen elcseszett karakterből, mint Superman, lehet érdekeset is kihozni – és lám, a Red Sonnak sikerült. Millar gyakorlatilag meghagyja érintetlenül Superman jellemét, csak meggyőz arról, hogy adott szituációban ezeket a döntéseket hozná – és van olyan jól megírva a képregény, hogy el is fogadjam ezt. Remek.

  7. attila szerint:

    Elöljáróban jelezném, hogy ha már szuperhősösdi, akkor nálam Nextwave, vagy esetleg koncepcionálisan Squirrel Girl, de egészen pontosan mitől lenne Superman végletesen elcseszett? Lényegesen kevésbé röhejes, mint mondjuk a Batman gyerek…

  8. Justin szerint:

    Számomra azért elcseszett, mert nehéz érdekesnek találnom egy hőst, akit direkte úgy alkottak meg, hogy tökéletes, elpusztíthatatlan, mindenkinél okosabberősebbszebbjobb legyen, szuperképességek garmadájával felvértezve. Értem, hogy amikor megszületett a képregény, ez rendben volt, de nekem ma nehéz izgulni egy ilyen figuráért. Más szóval: unalmas ennyi tökéletesség. Batman legalább esendőbb, bár úgy en bloc nem vagyok nagy rajongója a klasszikus szuperhősöknek, így neki sem.
    Természetesen minden azon múlik, milyen történetet írnak alájuk, és a Red Son nálam bejövős. Nyilván készültek a “valódi” (nem alternatív) Superman-történetvonalban is olyan történetek, amik tetszenének, de az általam random elolvasott néhány szám nem volt az esetem, és nem rágom át magam az életművön csak azért, hogy kincsre bukkanjak (a Red Sont is ajánlásra olvastam el, vonakodva).

  9. attila szerint:

    “Számomra azért elcseszett, mert nehéz érdekesnek találnom egy hőst, akit direkte úgy alkottak meg, hogy tökéletes, elpusztíthatatlan, mindenkinél okosabberősebbszebbjobb legyen, szuperképességek garmadájával felvértezve.”

    Nem teljesen jó a következő példa, de tán határeset, elvégre családon belüli a szereplő:

    http://images2.fanpop.com/image/photos/8700000/Supergirl-49-supergirl-your-way-8721930-900-1350.jpg

    Ízlések meg pofonok, persze, de szerintem a Kent gyerekben jobb lehetőségek vannak, mint mondjuk a denevérjelmezes emo szociopata nyinnyában…

    …csak hát denevérjelmezes emo szociopata nyinnyát könnyebb írni.

    (A spamszűrő betűazonosító behelyezője meg vagy szakadjon meg, vagy tekerje már vissza level 11-ről a nehézségi szintet, mert kínlódás minden egyes hozzászólás…)

  10. Justin szerint:

    Azt hiszem, PAPÍRON mindkét szereplőre ugyanúgy rá lehet fogni, hogy “röhejes” – az egyik denevérnek öltözve ugrál a háztetőkön, a másik meg olyan, mintha kihallgatnánk, ahogy a szomszédban két kisgyerek próbál egymásra licitálni: “És az én katonámnak lézerszeme van, meg repül, meg nem fogja a golyó, meg… meg mindenkinél százszor erősebb és okosabb, meg…”
    De ahogy a konkrét történetekben életre kelnek, az írófüggő, és ahány író, annyiféle. Van, akinél Batman emo szociopata (engem ennél is jobban zavar, mikor épp nagyon Sherlock Holmes), de íródott hozzá néhány jó történet is. Ahogy persze Superman önhitt képén is néha megjáratná az ember a fűnyírót (már ha nem tenné tönkre a pengét a nyavalyás), míg más írók megtalálják az emberi momentumait (ahogy az általad belinkelt ER kép is ilyen pillanatot kap el). Ilyen módon a lehetőségeket tekintve – szerintem – nagyjából pariban vannak.
    Az más kérdés, hogy én inkább azokat a sztorikat szeretem, ahol eléggé más megvilágításba helyezik a szuperhősséget (Boys, Alias, Watchmen, ilyesmi), ez nyilván lelki alkat kérdése is (valahogy hiányzik belőlem a lelki igény, hogy egy maszkos izomkolosszus tegyen igazságot helyettem a munkahelyi frusztrációk meg egyebek miatt).

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon