SFmag

Ahogy észrevettem magamon és másokon, a kedvenc könyvsorozatainkkal általában úgy vagyunk, hogy akarjuk, de tényleg, nagyon akarjuk, hogy minden rész olyan jó legyen, mint az, amelyiktől rajongóvá váltunk (ezek leggyakrabban az első kötetek), de közben a józan eszünkkel tudjuk, hogy erre igen kicsi az esély. Kettő-három keserű tapasztalat után szomorúan eljutunk addig a megalkuvásig, hogy már azt sikerként éljük meg, ha nincs a maradék között kifejezetten elrontott kötet. Lev Grossman trilógiájának első kötete, A varázslók bennem pontosan így állította fel a mércét: csodálatos kapcsolatunk, mely a melankólia jegyében köttetett, csak úgy szárnyalt az első rész alatt és után, de később a saját érdekemben muszáj volt, egy kis szkepticizmust előhívni magamból. Mert mi van, ha a következő kettő nem jó?

Azóta, hogy Quentinnek a második könyv végén vissza kellett térnie a muglik szürke világába, eltelt jópár év, és a korábban megismert hősök immár felnőttekként kezdik meg kalandjaikat. Quentin a megannyi pofon, kudarc és gyász után egy kissé kétes küldetésben vesz részt, hogy az azért kapott jutalom segítségével rendbe hozza életét, ám a dolog kicsit összetettebb, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Eközben a Fillory-ban maradt csapat tagjai azon kezdenek el dolgozni, hogy megmentsék birodalmukat – ugyanis közeleg a vég, és erre Fillory lassú, de biztos hanyatlása a bizonyíték. Idővel természetesen kiderül, Quentin és a többiek útjai nem teljesen függetlenek egymástól.

Végül kiderült, alaptalan volt a félelmem. Persze, nem nyújtották azt, amit az első kötet, de ha nem várunk tőlük lehetetlent, szerintem nagyon kellemes élményként maradnak majd meg. A harmadik rész, A varázsló birodalma befejezése után például számomra a legélénkebben az maradt meg, hogy kicsit talán túl happy, de legalább egy normális end, egy tisztességes, kerek befejezés, amire nem lehet panasz. Illetve pontosítok: nem jut eszembe jobb megoldás azoknál, mint amik a kötet végére születettek. A helyére került minden karakter, a helyére került a világok közti elveszettség problémaköre, az elengedni tudás és nem tudás témája is szépen fel lett dolgozva. Ez egyáltalán nem kevés. És olvasóként most nem tudom, hogy ez tényleg egy ennyire epikus, mozgalmas, rétegelt történet volt-e, hogy ennyire mindent sikerült legyőzni, megoldani, összeilleszteni, vagy csak szimplán annak az allegóriáját láthattuk, hogy milyen az, amikor zavarodott kamasz/fiatal felnőtt éveink után megszerezzük azt a kellő önismeret és tapasztalatot, ami segít abban, hogy ne csak ide-oda sodródjunk a saját érzelmi viharaink között. Ezt a több síkon értelmezhetőséget nem értem annyira tetten a második részben, és örülök, hogy a harmadik visszatalált erre az útra.

Valamivel azért kevesebb kraftot érzek benne, mint az eddigi kötetekben, bár ezt ellensúlyozza, hogy a nézőpont karakterek száma igen megszaladt. Ezt a húzást (szigorúan csak ebben a részben!) tárt karokkal üdvözlöm, hiszen valahol ebben gyökeredzik az, hogy végére megélhetjük, ahogy minden összeáll. Ráadásul így láthatjuk, hogy ahány karakter, annyiféle reveláció éri őket, de a legnagyobb hangsúly persze továbbra is Quentin. Ő továbbra is egy érdekes, érthető és eleven figura, az egész trilógiában semmit sem érzek annyira rendben, mint az ő útját, ami azért jó, mert ő a főszereplő, a legfőbb kapcsolódási pontunk, aki behúzott minket a könyvbe. Sokan csak a nyafogást és búskomorságot érzékelik belőle, olyannyira, hogy nem is hajlandóak mást látni vagy keresni benne, és ők nem tudom, mit fognak szólni ehhez a Quentinhez, változni fog-e a véleményük vagy sem, de aki hozzám hasonlóan kicsit többre tartja ennél és véletlenül még meg is szerette, annak szerintem most is jó lesz róla olvasni.

A varázsló birodalmában amellett, hogy a szálak szépen elvarrásra kerültek, fantasy-hoz képest talán kicsit egyszerű, de a Grossman világához képest, amely még varázslással együtt is néha kínzóan hétköznapi és rideg, grandiózus eseményeknek lehetünk tanúi. Hogy mennyire váratlanok a fordulatok, mennyire nyilvánvaló vagy nem nyilvánvaló, mi fog történni, ez valószínűleg az olvasó elvárásaitól függ. Én egész sok dolgot meg tudtam jósolni, de az alaphangulatot és a végkifejletet nem találtam el. Azt hittem, talán kicsit keserédes lesz a végkimenetel, kicsit szívfacsaró, esetleg visszaküld abba szépen dekorált, de attól még sötét sarokba, ahova az első rész után kerültem, de ahogy mondtam, ebben tévedtem.

És természetesen mozgalmasság, akciódússág mellett megkapjuk a szokásos bookporn epizódokat is – amelyek arról szólnak, hogy maguk a szereplők is mennyire szeretnek olvasni, szeretnek könyvgerinceket simogatni és szimatolni. Ezt Grossman az első részben „a nagy hatású könyvsorozat a könyvsorozatban” kategóriáig vitte, de itt szintet lépünk: „a könyvsorozatban lévő nagy hatású könyvsorozat igaz története egy ki nem adott könyv lapjain”.

És legyen ez a zárszó: A varázsló birodalma egy elődeihez hasonlóan szépen megírt, korrekt és élvezhető lezárás, de én azt mondom, hogy szeressük inkább egyben az egész trilógiát, főleg a zászlóshajót, A varázslókat, és szurkoljunk, hogy Lev Grossman csonyolítson még nekünk pár belekményt.

Hozzászólások

hozzászólás