Boldogság. Az emberek a legkülönfélébb módokon próbálják meg elérni, de nekünk geekeknek* sokszor elég sajátos elképzeléseink vannak a dologról. Mert persze jó dolog az a kiegyensúlyozott párkapcsolat, saját lakás és kocsi, de az ember szeretne olyan dolgokat kipróbálni, ami a valóságban nincsenek. Milyen lehet űrhajóval csatákat vívni, meglátogatni egy másik dimenziót vagy egy másik kort? Milyen lehet emberfeletti képességekkel bírni, kalandozóként megbízásokat elvállalni? Vagy – maradjunk a regény témájánál – varázslónak lenni? Az ember ilyenkor elképzeli pár percig, hogy remekül érezné magát, szabad lenne, hatalmas, sebezhetetlen. De komolyan sosem tesszük fel a kérdést: milyen lenne holnaptól az életünk, ha ez tényleg megtörténne? Lev Grossman megteszi. És a végeredmény nem egy lakodalmas menet, de az egyik legjobb regény amit az elmúlt években olvastam.

Grossman_varázslók_HUA varázslók egy sajátos fejlődésregény, melynek fókuszában egy dolog áll: a főhős, Quentin Coldwater, identitás- és boldogságkeresése, miközben Grossman nem egy, hanem két sztereotipikus (fantasy) környezetet aprít miszlikre. A mű ennek érdekében fájdalmasan tipikusan kezdődik: van egy rendkívül tehetséges, identitásválságban szenvedő főszereplőnk a XXI. századi New Yorkból, akinek vannak céljai, de ezek inkább társadalmi/szülői elvárások, vannak barátai, de ezekre is egy beteljesületlen szerelem vetíti árnyékát. Ha úgy vesszük, mindene megvan, hogy boldog legyen, de nem sikerül neki. Viszont mindez talán végre megváltozik, amikor Quentinről kiderül, hogy vérében van a varázserő.  Ezt követően a szerző alaposan és módszeresen szedi szét “A Varázslóiskola” toposzát. A módszer pofonegyszerű: kerítsd elő az összes szükséges összetevőt egy hangulatos varázslósulihoz (pár kiló tehetséges és különc fiatal, egy marék mágikus tantárgy, megbolondítva egy csipet misztikus környezettel), majd fokozatosan vond ki belőlük az eszképista fantasztikum esszenciáját: a csoda érzetét (“sense of wonder”). Mert mit ér az egész, ha az ember ugyanazt tapasztalja, mint otthon:  lehetnek egy varázslósuliban is idegőrlő hétköznapok, konfliktusok, és mindezeken felül olyan veszélyek, melyek mellett az ember szinte már visszakívánja a “mugli” létet. Így lesz a mágiatanulásból körülményes magolás, a csodák tökéletes világán pedig repedések keletkeznek – Varázskapu egyik diákja meg is hal. És még mielőtt azt hinnénk, (csak) erről szól a regény: az iskolás szál csak a könyv feléig kísér el bennünket, utána Quentin egy másik helyszínen folytatja az útkeresést és a portal fantasy kapja meg a maga arculvágását a “kiválasztott” hősökkel és “sötét” szörnyetegeivel.

Grossman_authorA szerző erőteljes realista megközelítést alkalmaz és a hangsúly sokszor nem is a történéseken van, hanem azon, hogyan is reflektál Quentin a külvilágra, hogyan is érzi magát. Míg egy tipikus fejlődésregényben rengeteg külső konfliktus van, A varázslókban többnyire nem embert próbálóak, sokkal nehezebbnek bizonyul ezek feldolgozása, elfogadása és megértése. Nem is a hatalom felelősségteljes használata a kérdés, hanem hogy mire megyünk vele, boldogabbá tesz-e – eszközzé válik cél helyett. A fő ellentét igazából a Quentin által vágyott tökéletes menedék és a tapasztalatok különbségéből fakad. Ezt talán mindenki átélte már, aki csalódott  abban, amire mindig is vágyott. Senki se értse félre: Varázskapu nagyszerű hely, élmény volt olvasni, de a szerző ügyesen megmutatja, hogy nem tökéletes álomvilág, amire fokozatosan Quentin is ráébred. A regény második felében pedig emelkednek a tétek, hisz a XXI. századi Egyesült Államokba visszaengedett varázslóknak meg kell találniuk a helyüket “felnőttként”. Legnagyobb sajnálatomra ez sosem kerül kifejtésre, mivel néhány céltalan hónap után a karakterek élete egy másik “helyszínen” folytatódik (íme az említett portal fantasy). Az eddigi  érzelmi konfliktusokat újabbak követik (rettegés, megcsalás) és a szereplőknek már az életükért is harcolniuk kell.

Grossman_varázslók_ENSzólnék pár szót a negatívumokról is: először is, nekem különös volt az egész “varázsvilág” hozzáállása. Kapunk pár infót arról, mit is csinálnak a varázstudók a modern világban és hogy léteznek titkos bíróságok az esetleges szabálysértések ellen, de egyfajta laissez faire attitűd jellemzi Varázskaput (“tessék évekig tanítunk benneteket varázsolni, ingyen és utána csináljatok, amit akartok, dolgoznotok sem nagyon kell”). Ez egy fontos  írói eszköz – Grossman kerülte az olyan helyzeteket, ami megoldotta volna Quentin válságát és be akarta mutatni, hogy a varázslók egyik legnagyobb ellensége a céltalan lét – viszont csorba a realizmuson. Ilyet egy éppkézláb intézmény nem csinál. Quentin moralitását is kifogásolnám, mert részben sajnáltam őt és drukkoltam neki útkeresése közepette, de igazából elég gyorsan túlvan rajta, hogy meghal miatta valaki. És az sem veri földhöz, hogy a “biztonságuk” érdekében jópár ember memóriáját kell befolyásolni. Nagy feketepont jár viszont a “főcsata” kivitelezéséért (Hát hiába tanították ezt a bagázst évekig, csak egy tökös csaj van közöttetek???) és az azt követő néhány teljesen felesleges fejezetért.

Sok kritikát olvastam, melyek szerint a karakterek unalmasok és érdektelenek. Szerintem nem, pusztán nem az volt a cél, hogy legyen féltucat szerethető szereplőnk, akivel minél többen tudunk majd azonosulni. Grossman karakterei szimplán csak emberiek, ha úgy tetszik “átlagdiákok” is lehetnének (néhány sajátossággal). Akadnak köztük sablonok (például Alice, a tipikus “támogató” mellékszereplő), de ez abból is fakadhat, hogy Quentin az egyetlen nézőpontkarakterünk, a többiek érzelmei rejtve maradnak. Quentint is kritizálhatjuk, hogy – gondolati szinten – elég nyavalygós. Aki azt szereti, ha egy főhős célratörő és tesztoszteront izzad, nem fogja kedvelni. Aki viszont valaha is érezte magát különcnek, kilógónak, elveszettnek és/vagy boldogtalannak hosszabb ideig, meg fogja érteni.

Összességében én nagyon élveztem a regényt. A fent felsorolt hibái ellenére ügyesen lerántja a leplet az eszképista fantasztikumról pusztán azáltal, hogy végiggondolja a lehetséges következményeket. A könyv – noha egy trilógia első kötete – kerek egészet alkot, és az utolsó jelenet felvillant pár dolgot a következő kötet témaválasztásából. Türelmetlenül várom és állítólag idén ősszel már olvasható is magyarul. A netes kritikák szerint pedig jobb, mint A varázslók. A végére egy személyes megjegyzés: talán nem véletlen, hogy ezt a könyvet pont most, ebben az életszakaszban olvastam. Egy élmény volt.

P.S.: A magyar borító sokkal királyabb, mint az eredeti.

*annak alapján, hogy a Tisztelt Olvasó ezt a honlapot böngészi, élnék a feltevéssel, hogy  legalább egy kis geek vénával rendelkezik és maga is átélte és/vagy megérti, ha valaki életében legalább egyszer szeretett volna mágus, szuperhős vagy épp a Serenity pilótája lenni

Linkek & érdekességek:

 

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 2 hozzászólás.

  1. damoqles szerint:

    “A végére egy személyes megjegyzés: talán nem véletlen, hogy ezt a könyvet pont most, ebben az életszakaszban olvastam.”

    Ez mit is szeretne jelenteni?

  2. Belánszky István szerint:

    “*annak alapján, hogy a Tisztelt Olvasó ezt a honlapot böngészi, élnék a feltevéssel, hogy legalább egy kis geek vénával rendelkezik és maga is átélte és/vagy megérti, ha valaki életében legalább egyszer szeretett volna mágus, szuperhős vagy épp a Serenity pilótája lenni”

    Embernek lenni, úgy mint megtestesíteni a klasszikus embereszményt (testi, értelmi, érzelmi, és erkölcsi nagyság), vagy legalábbis törekedni arra és közelíteni ahhoz — ez talán nem elég kiemelkedő cél? A transzhumanisták is ezt felejtik el amikor a “létforma okozta korlátaik” miatt nyüsszögnek — mielőtt túl akarnának lépni az emberi léten először illene tán betölteniük az emberideált, és ha az valóban oly nagyon szűkösnek bizonyul a számukra s korlátozza lényegi nagyságukat, akkor talán elfogadható lesz, hogy többre törekedjenek.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon