A kanadai íróra a 2000-es évek első felében figyeltem fel, és ez volt az egyik első regénye, amit tőle olvastam. Most, hogy a Metropolis Kiadó sorban jelenteti meg a regényeit, ez az 1998-as műve is elért hozzánk magyarul.
Ez itt a kulcsadat: meggyőződésem, hogy ha egy évvel korábban kijön, sokkal nagyobb sikere lehetett volna. Így viszont jött 1999 márciusában a Mátrix, és mindenki a filmről beszélt, ahelyett, hogy a hasonló ötletű, de sokkal grandiózusabb regény lett volna beszédtéma. Persze így is finalista volt a Hugo- és a Locus-díjnál, valamint elnyerte Kanada legrangosabb sci-fi díját, az Aurórát is.
Robert Charles Wilson regénye 1912-ben játszódik, de a Wilson-regények receptje szerint egy világraszóló nagy változás történik: eltűnik Európa – és a Brit-szigetek – teljes lakossága, építményei, flórája és faunája, hogy átadja a helyét valami idegen környezetnek, amit Darwiniának neveznek el. Az első világháború így nem is történhet meg. Az egyszerre titokzatos kontinensre viszont bejelentkeznek a nagyhatalmak, a nem kontinentális Európában élő, megsemmisült európai országok népei és egy sereg kalandor, akik a nagy felfedezések idejét akarják újra átélni.
Főszereplőnk a fotográfus Guilford Law, aki sokadmagával nekivág a félelmetes, ezernyi veszélyt jelentő új földrésznek. Házassága nem éppen a legjobban alakul, hiszen felesége ugyancsak elvesztette szüleit a Csodának nevezett eseményben, és mély, csendes depresszióba süllyedt. Ennek ellenére követi férjét kislányával együtt az újjáépülő, hídfőt jelentő Londonba. Guilford Law úgy okoskodik, hogy exkluzív fotóival megalapozza családja gazdagodását, és emiatt megéri a kockázat, mégha útjukat veszélyes növények, rémisztő állatok és barátságtalan betelepülők is kísérik. Csak az a furcsa hősünk számára, hogy visszatérő álmában egy hozzá megszólalásig hasonló katonáról álmodik egy olyan háborúban, amelyben sohasem volt része.
A regény másik szálán Elias Vale vár minket, aki egyfajta médium: néha egy általa istenségnek nevezett belső hang segíti hozzá, hogy halottakkal társalogjon vagy elveszett, gazdáik számára becses holmikat találjon meg. Mindezzel az a célja, hogy egyre feljebb jusson a társadalmi ranglétrán, és élete szilárd anyagi alapokon állhasson.
Körülbelül a regény felénél, pontosabban a 14. fejezet után lenyeljük a vörös tablettát, és egy közjátéknak nevezett rész elmondja nekünk a szörnyű titkot. Mátrixos, mégis, sokkal science fictionösebb és durvább leleplezésről van szó.
Mivel nem akarom elspoilerezni, még utalást sem teszek rá, mert megéri elolvasni.
A regény innentől kezdve az egekbe emelt tétekkel folyik tovább, és a hatalmas kozmikus játszmában a főbb szereplők elfoglalják a helyüket a jók és rosszak számára kijelölt sakktáblán.
A Darwinia tipikus Robert Charles Wilson-regény. Se több, se kevesebb, mint amit a jó tollú kanadai szerzőtől megszokhattunk. Tulajdonképpen a recept könnyen leírható: családi gondokkal küzdő főhős, mindenkire kiható esemény, nagy rejtély, a kissé megőrült világban új felekezetek megjelenése, a hit és a tudomány, a racionális és a természetfeletti ütköztetése.
Wilson azzal emelkedik az átlag sci-fi írók fölé, hogy átlagnál jobbak az ötletei, nem érezni azt a bizonyos “ezt-már-százszor-olvastam-csak-jobb-változatban” érzést. Mondatai szépen csiszoltak, megismerjük a szereplők motivációit, és regényei kellemes eszképizmussal ajándékoznak meg minket. Itt például nagyon érdekes Darwinia leírása, kézzelfogható a hajmeresztően egzotikus környezet, és nagyon szép a lezárás. Ami a Misztériumhoz hasonlóan hiányos, az megint csak annyi, hogy sokkal többet is elbírt volna a mű. A kozmikus háborúról, a regény világának hátteréről jóval többet lehetett volna olvasni. Nagy kérdés továbbá, hogy mi van akkor, ha a Bázishoz hasonlóan ezúttal is inkább a vége felé tudjuk meg az igazságot, és addig alternatív történelembe oltott Verne-féle kalandokon át haladt volna olvasói utazásunk. Így van benne valami ritmustörés, amit talán el lehetett volna kerülni egy másféle szerkesztéssel.
Robert Charles Wilson, ha lehet ilyet mondani, a klasszikus sci-fi írók egyike. Szinte minden regénye a tudományba vetett hitről szól. Azt hangsúlyozza, hogy a megismerés idővel minden csodát kézzelfogható ténnyé alakít. Éppen ezért kicsit kilóg az a magyarázat, amit a földi utazók vallásos és nem vallásos hősei kapnak a valóságról: istenek és démonok váltogatják egymást a nagyon is hard SF-koncepcióban.
Pedig a Darwinia középpontjában a klasszikus sci-fi embertípus áll: esendő, olyan, aki el tud bukni, aki nem képes elsőre felfogni az értelmét meghaladó tényeket – de aki még az idők végén is ember szeretne maradni, nem pedig poszthumán, nullákból és egyesekből álló szuperlény.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
