A Metropolis Médiának hála, az egyik legjobb kanadai író science fiction regényei sorra jelennek meg magyarul is. Most a Prix Aurora-díjat nyert és a Hugo-díjra jelölt Blind Lake került sorra.
Robert Charles Wilson az a szerző, akitől én – az unalmas Bioszféra kivételével – nem olvastam még rossz regényt. Stilisztikailag és ötlet szinten az átlag feletti könyveket alkot. Mégis, igazán kiemelkedően jó regényének (a magyarul megjelentek közül) csak a feszes tempójú, ötletekben tobzódó, nagy ívű Pörgést tartom.
A Bázis – Blind Lake-rejtély ráérősen indul. Megismerünk egy zárt közösséget, a minnesotai Blind Lake Szövetségi Kutatóintézetet, ahová hősünk, az újságíró Chris Camody is megérkezik. Riportot készül írni két másik, hasonlóan nem egyszerű alak, egy áltudományos blabla-sikerkönyvet szerző íróval és egy zsémbes kolléganővel együtt.
Van is miről írni. A közeljövőben játszódó történetben a kutatóintézeti szakemberek úgy használnak egy technológiát, hogy nem is értik pontosan a működését. A lényeg annyi: egy 51 fényévnyire lévő bolygón élő idegen lény életét nézik a monitorokon. Az Alany névre keresztelt egyed egy magas, vörösesbarna kültakarójú, kopoltyúlemezes, ízelt karú és lábú lény. (A magyar borító ebből a szempontból nem jó, az eredeti közelebb áll a regényhez.) A tudósok figyelik, ahogy kel-fekszik, ürít, ahogy egy gyárban dolgozik – szemmel tartják unalmas, ismétlődő életének pillanatait és közben elméleteket gyártanak evolúciójáról és magatartásának mozgatórugóiról.
Már az első fejezet végén megtudjuk: a főszereplő mögött becsukódó ajtó az egész közösséget elzárja a külvilágtól. Míg Wilson a Pörgésben az egész emberiséget, itt csak egy kutatókkal és kisegítő személyzetekkel teli kommunát vág el a kommunikáció lehetőségétől. A se ki, se be állapot természetesen jó ürügy arra, hogy a hús-vér szereplők megalkotásában az átlag sci-fi íróknál sokkal jobb Wilson lassan felépíthesse az ellenoldalakat, feszültséget keltsen, megmutassa az emberi téteket. A jó oldalon áll Chris, az újságíró, akit egy szörnyű múltbeli cselekedete terhel: úgy érzi, egy leleplező riportkönyvével hajszolt halálba egy másik embert. Itt találjuk Marguerite Hausert, aki a távoli bolygót és annak lakosát figyeli, feljegyzéseket vezet róla. Még érdekesebb nála lánya, az Asperger-szindrómás jegyeket mutató Tess, akinek egy váratlan alteregója támad, a Tükörlány, de persze csak ő látja a kellemetlen nőalakot.
A rosszat a regényben a nő exférje, kislánya apja, Ray Scutter, az adminisztrációban magas rangban lévő kutatója testesíti meg. Ő nemcsak egy vadbarom, akivel egyetlen nő sem tudna együttélni, de tipikus megalomániás fazon, talán az egyetlen sztereotip figura a regényben. Scutter igazából ellene van a lény megfigyelésének, nem is hiszi, hogy a Szemnek nevezett, szerves alapú processzorokkal megtámogatott kvantumszámítógép valódi képet ad.
Az események gyújtópontja a már említett, előzmények nélküli karantén. Az automatikusan lezáródó ajtó, és a kerítésen kívüli, mindenre tüzelő drónok nem adnak magyarázatot a miértre. Nincsenek hírek, kósza értesülések, csak egy darab újságrészlet, ami szörnyűséget sejtet a kinti világot illetően. Tesst apja elrabolja, a kislány eltűnik, thrillerszerű jelenetek következnek, néha pedig egy robot-csapatszállító élelmiszer-utánpótlást szállít a közösségbe. Közben a megfigyelt Alannyal is történik valami egészen új: szürke élete egycsapásra megváltozik, amikor hirtelen, minden előzetes jel nélkül útra kel egy távoli, mesterséges objektum felé.
Robert Charles Wilson tényleg nem tud rossz regényt írni. Végig érdekes, szinte letehetetlen a Bázis. Csak a regény vége hagy kételyeket, kérdőjeleket az olvasóban.
Pedig itt nem követi el ugyanazt a hibát, mint a Kronolitoknál: abban olyan erős volt a regény ötlete, hogy a csattanó nem tudott lépést tartani vele, úgy érezhettük, hogy mismásolás a megoldás. A Bázisban nagyon szellemes a lezárás, jócskán kitágítja a regény világát. Csak éppen az vele a kis gond – már akinek ez gond – hogy nem következik szervesen a regény narrációjából. Az ilyen befejezések kicsit becsapásnak tűnnek, mégpedig azért, mert olyan elemekre épülnek, amelyek nem voltak benne a szövegben.
De attól még a regény eredeti és izgalmas.
Furcsa ilyet állítani, de a kanadai író – aki egy helyszínnel barátjának, Robert J. Sawyernek is emléket állít a Bázisban – a Pörgéssel olyan csúcsokba jutott, amelyből visszatekintve minden más műve hétköznapibbnak tűnik.
Pedig regényei, így a Bázis is, nagyszerű, jól megírt, elgondolkodtató eszmefuttatások technológia és ember, világ és világkép viszonyáról.
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
Szívesen viszontlátnám filmként, lehetőleg Forráskód stílusban, kis költségvetéssel, minél messzebb a mai mainstream filmkészítő-slamposító-klisésítő-kiherélő-sztenderdizáló iparosoktól.
Örültem a sejtetettől eltérő lezárásnak.
Összevetettem ezt a pozitívba hajló recit és magát az írást az ungarische írók főbűneivel:
1. Unalom: nincs mit ragozni, borzasztóan untam ezt a regényt.
2. Ötlettelenség: 2003-as az írás. Én nem éreztem benne azt a nagy trúvájt (A Pörgésen kívül a többi könyvében sem)
3. Barkácsolás: itt a főbűnnel nem értek egyet: Barkácsoljon az a Mekk mester és mi történhet? Legfeljebb nem olvassák el. Ettől a kreatív műfajok sablonizálásától ugyanolyan minden könyv, film és újság. Mint a Blind Lake is.
4. Lustaság: A Bázis echte lusta, ne is tagadd! Nincs rendes ötlet, nincs eredeti világ, nincs felejthetetlen karakter.
5. A nagy kérdés fel nem tevése: Feltette. Nem nekem írta. Szomorúan nyitottam ki a bukszámat.
6. (angolszász szerzőnél irreleváns)
7. Lelketlenség: Pedig eregeti a konzumfilozófiákat, szó se róla, de tényleg nem akart semmit mondani, csak fecseg.
Kedves moszat…
Ezt (mármint, amit kritikai szempontból megvizsgáltál) úgy nevezik, hogy „tisztes iparos munka”… 🙂
DBL: Inkább átlagos szakmunka. Amivel semmi gond nincs a zöldségtermelőnél, a villanyszerelőnél és az asztalosnál.
moszat:
Mint a két írás elkövetője, egy-két megjegyzést fűznék a megjegyzéseidhez, amit ezúttal is köszönök.
1. Én nem untam. Földobott egy rejtélyt, a feszültség mindvégig fent volt tartva, igaz, talán egy picit dinamikusabb is lehetett volna. De az, hogy van benne egy titokzatos lény meg egy furcsa idegen lény meg egy titokzatos karantén, semmiképpen nem nevezném unalmasnak. Nyilván az „unalom” szubjektív kategória.
2. Ez miért számít, hogy 2003-as? A Diaszpóra a kilencvenes évek terméke, a Tigris! Tigris! az elmúlt évszázad ötvenes éveiben született, és mégsem mondanám ötlettelennek egyiket sem. Nem érezted a Bázisban a truvájt, írod. Kérlek, sorolj fel az elmúlt három évtizedből legalább 5 olyan regényt, amelyben földiek különleges távcsővel figyelnek idegeneket, és ennek következménye is lesz! (Bevallom, nekem csak az a régi Metagalaktika-kisregény, Az idő peremén jut eszembe, de az is teljesen másra futott ki.)
3. Nem értünk egyet. A regényírás – jó lenne ezt megérteni, különösen az íróknak – jól körülírható technikákból áll. Az ötlettől a végső szerkezetig. Ha nem így lenne, kérlek, mutass egy olyan aspektustust, amely nem technika!
Írót és írót valójában csak a munkához való hozzáállása különböztet meg; az, hogy mennyit hajlandó magából és az idejéből, energiájából belerakni a regényírásba. Szerintem.
4. Ld. 2-es pont, a kvantumtávcső majd a megoldás, a Tükörlány összekötése eredetinek tűnik, legalábbis én még nem olvastam így. Javíts ki, ha tévedek, mutass nagyon hasonló regényeket!
5. Elmondta. Oké, nem vetted, és se veszek minden üzenetet, ez már ember- és személyiségfüggő. De azért maradjunk abban, hogy jó erősen benne van a mondanivaló, ahogy szinte minden RCW-regényben.
7. Tényleg elolvastad? Végig? És nem esett le semmi arról, hogy itt széthulló emberi közösségek erőfeszítéseiről, a világ megismerhetőségéről, a tudományos világképről, módszereiről állít? Hogy bármelyik pillanatban végetérhet minden: egy sors, egy nézet, egy kommuna, egy emberiség? Vagy csak én gondoltam így, hogy valamit nagyon is (néha túl erősen) mondani akar?
Két utolsó megjegyzés a végére:
A, Ahogy írtam is az ismertetőben, Wilson a Pörgést egyelőre nem tudta megismételni, legalábbis a magyarul megjelent regényeiben semmiképpen. De a Bázis olvasmányos, eredeti, érdekes mű.
B, A főbűnökről szóló listámmal nem szerettem volna azt a látszatot kelteni, hogy a külföldi (angolszász) írók minden dolga aranyként fénylik. Dehogyis, sőt. Csak a kinti legjobb írások mérföldekre vannak a legjobb magyaroktól, és ami még szomorúbb: ott az átlagos, tisztességesen összerakott regények sokkal jobbak, mint az itthoni közepesek.
Bárcsak sokkal több átlagos magyar regényt olvashatnék! Kimagaslóról most egyelőre ne is essék szó. Ha tudsz írni hazai ellenpéldákat, örömmel várom!
Kedves moszat!
Túl sfinsider hozzászólásán (amely kettőtök ügye, és nagyon megérdemelted), közölném, hogy nem átlagos szakmunkáról beszéltem. Olyan is van, de én NEM ezt a kifejezést használtam. Azért, mert tetszik, nem tetszik, de MINDEN emberi tevékenységben létezik ez a minőségi kategória. Nem beszélve arról, hogy ezt a kifejezést PONTOSAN a művészi alkotó világban használják egyfajta, de arra jellemző minősítésként.
Javaslom még egyszer átgondolni sfinsider alábbi mondatát:
„Furcsa ilyet állítani, de a kanadai író – aki egy helyszínnel barátjának, Robert J. Sawyernek is emléket állít a Bázisban – a Pörgéssel olyan csúcsokba jutott, amelyből visszatekintve minden más műve hétköznapibbnak tűnik.”
Erről van szó, és a többi már könnyebb… 🙂