A Metropolis Kiadó jóvoltából egyre nagyobb területeket fedezhetünk fel Wilsonföldből. A kanadai író most magyarul megjelent, két évtizede íródott regényében ezúttal viszont nem a világűrbe utazunk, hanem csak egy alternatív Földre.

A rendkívül jó című Misztérium stephenkingesen kezdődik, folytatódik, de a hasonlóság hamar véget is ér. (Érdekesség, hogy a mainei horrorgyáros írt méltató mondatot a borítóra.)

borítóAmerikai régészek egy rémkoppintósan különös tárgyra bukkannak törökországi ásatásuk során. A szabálytalan alakú, sugárzó objektumot a Two Rivers melletti település közelébe szállítják, és gyakorlatilag egy kutatótelepet építenek köré. Azonban hiába a nagyszabású, állami védelem, valami balul sül el: vakító lobbanások adják a two riversi civilek tudtára, hogy baleset történt. Az események következtében a település kiszakad a megszokott, jól ismert földi történelemből, és egy alternatív Földre helyeződik át. A rossz hír az, hogy ez a másféle világ kimondottan ellenséges és élhetetlen a szekularizáció áldásait már megszokó közösségnek. Az új földi történelemben uralkodó vallásos rendszer hamarosan foglyaiként tekint az észak-michigeni emberekre, a kisváros csakhamar a diktatúra vasmarkában találja magát.

Ebben a nyomorúságos, bura alatti helyzetben próbál normálisan élni Dex Graham, a tanár, a tizenkét éves, kíváncsi Clifford Stockton, és a véletlenül Two Riversben ragadó tudós, Howard Poole. Ez utóbbi sejti, hogy a különös történés valahogy összefüggésben van Alan Stern, a kutatótelep tekintélyes fizikusának rögeszméjével, amely a gnosztikus kereszténységre irányul.

Nem szeretnék többet elárulni a Misztériumból. A legerősebb oldala ugyanis a megváltozott világ, amely nagyon hasonló a mienkéhez, de az a kis különbség teszi mégis torokszorítóvá hőseink és a város lakóinak életét. Robert Charles Wilson nem hazudtolja meg hírnevét: a jóval a Pörgés című remekműve előtt írt, Phillip K. Dick-díjas regénye él, a szöveg lélegzik, nem nyomja agyon az okoskodás, az oda nem illő stilisztika.

De egy picit azért lehetett volna vastagabb is.

Furcsa ezt kérni az íróktól a szövegszerkesztők miatt elszabadult szöveggyárosok korában, de a Misztériumban sokkal több volt, mint amit beteljesített. Szívesen olvastam volna még a világról, Európáról, a felfedezésekről, a megváltozott tudományról, de Wilson úgy döntött, hogy a nagy perspektíva helyett egy kisebb közösségre fókuszál.

Ezt viszont nem tette elég alapossággal.

A zárt közösségek dinamikája, a vezér kialakulása, a csoportokra osztódás, az ellenállás és a kollaborálás, az átlagember kiszolgáltatottsága és magára maradása – mind-mind olyan lehetőség, amit sokkal jobban körüljárhatott volna. Persze vannak itt is főhősök és áldozatok, bűnösök és szabadsághősök, de a terjedelem miatt nem kapnak elég teret. Sokkal több kalandot, sokkal mélyebb életeket is el tudtam volna viselni.

A kanadai író ráadásul a regényvéggel sem hazudtolta meg önmagát – itt is érzek egy kis megbicsaklást.

A Blind Lake-nél még a hirtelen előrángatott magyarázatot kárhoztattam; a Misztériumnál pedig azt, hogy a Nagy Válasz a Hogyan Történt kérdésre nincs teljesen kifejtve. A történetnek van vége, de nincs pontos, az olvasó által egyszerűen megérthető előzménye.

Most akkor lehúztam a regényt? Vegyes a kép: Robert Charles Wilson minden regénye (a Bioszféra kivételével) ötletes, eredeti, érdekes és jól olvasható. De miért van az az érzésem, ahogy a régebbi regényeit olvasom, hogy a Pörgéssel már elérte a csúcsot?

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Kocsis Ferenc szerint:

    Azért érzed így, mert valóban a Pörgés a legjobb munkája. Bár csak ötletében és gondolataiban, mert irodalmilag jelentősen túlírt, jóval hosszabb és terjedelmesebb a szükségesnél, tele fölösleges részletekkel.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon