SFmag

Volt már olyan, hogy egy furcsa helyen jártál, valami teljesen irracionális dolog történt veled, olyanokkal találkoztál, akikkel képtelenség, hogy összefuss? Józan ésszel tudod, hogy ez lehetetlen, de akkor és ott úgy tűnik, hogy ez a valóság. Teszed a dolgod, haladsz együtt ezekkel az eseményekkel, de hirtelen egyszer csak felébredsz. Eltart egy ideig, míg felfogod, hol is vagy. És mi történt veled. Álmodtál. Minden, ami korábban volt, csak álom. Nem a valóság. De ki biztosít arról, hogy akkor és ott, az nem egy valóság volt?

Neil Gaiman folytatja az Álomúr történetét, pontosabban az első Sandman képregénnyel megkezdett sorozat történéseit. Ezúttal nem kapunk olyan nagy és átfogó történetet, mint A babaházban, sőt, ezeknek a történeteknek még csak nem is Morpheusz a főhőse. Gaiman az Álomország történeteiben bevallottan szeretett volna pár olyan történetet megírni, amelyek korábban jutottak az eszébe, de nem tudta sehogyan sem beleilleszteni a Sandman fő cselekményvonalába. Másrészt pedig ezzel is erőt gyűjthetett a Végtelenek történetének folytatásához.

A kötetben szereplő négy sztori közül az első Kalliopéról, a kilenc múzsa egyikéről, és egy íróról, Richard Madocról szól. Madoc közkedvelt szerző, aki első regényével hatalmas kritikai és közönségsikert aratott. Azonban ezt követően már képtelen új könyvet írni, semmilyen ihlet nem szállja meg. Így jut el végül egy öreg íróhoz, aki már fiatalon elfogta Kalliópét. Madoc, hogy ihlethez jusson, minden éjjel megerőszakolja a fiatal lány képében megjelenő múzsát, így hamarosan a hírnév és a siker egyre magasabb fokára hág. Gaiman története van annyira kegyetlen, mint a korábbiak közül a durvábbak (24 óra; A gyűjtők), de nem annyira naturalista. Ezt kifejezetten előnyére írhatjuk, hisz míg egyik oldalt Kalliopé törékeny alakja és a rajta elkövetett erőszak, addig a másik oldalon a folyamatosan bevillanó jelenetek, partik, produceri irodák, tévés beszélgetések, Madoc írói karrierjének különböző állomásai állnak. Gaiman remekül megragadja a siker jellegzetes pillanatait, és azt, mire nem képes az ember, hogy érvényesülhessen.

A második történet sem kevésbé sötét és komor, mint az előző Kalliopé, sőt, itt is történik erőszak, csak itt nem embereken: macskákon. Az Ezer macska álma talán a kötet legzseniálisabb írása. Lényege, hogy a macskák egy közeli temetőbe gyűlnek, ahol egy fajtársuk osztja meg velük az Álomországban tett utazásának és felfedezésének történetét. Akinek volt már valaha macskája, az elismerheti, hogy Gaiman megfogta azt, ami ezeket az állatokat jellemzi: macskaszemmel szemléli a világot, mi is egyek leszünk a temetőben csöndben hallgató szőrös teremtmények közül. Miközben olvassuk a próféta macska szavait, felelevenedik bennünk, mennyi szenvedést viselnek el ezek az állatok az ember miatt – és Gaiman erre a kiszolgáltatott helyzetre ad magyarázatot, amikor az Álmok Macskája egy varázslatos történetet oszt meg velünk, miért alakult is ez így.

A kötet következő darabja, a Szentivánéji álom már csak azért is megérdemli a figyelmet, mert mindezidáig ez az egyetlen képregény-történet, ami World Fantasy-díjat nyert (novella kategóriában). William Shakespeare társulatával éppen turnézik, és az egyik állomáson, valahol egy dél-angliai mezőn találkoznak az Álomúrral. Shakespeare itt adja elő az egyiket a két darab közül, melyet az Álmok Fejedelmének írt, amiért az halhatatlanná tette a nevét. Ám a Szentivánéji álom előadása nem mindennapi, a színészek előtt ugyanis megnyílik a Tündérvilág kapuja, és Oberon, Titania, Pukk, koboldok, tündérek, trollok és más furcsa szerzetek lépnek át a halandók síkjára, hogy megcsodálhassák az emberek színjátékát.

A kötet utolsó epizódja, az „Álarc” hősnője Urania Blackwell, egy régi DC-s alak, Elemlány, aki képes a periódusos rendszer bármelyik elemévé átalakítani a teste molekuláit – így gyakorlatilag halhatatlanná válik. Az idős és elgyötört Urania egyedül, összeaszott arcával él félelemben a külvilágtól. Egyetlen vágya, hogy meghaljon, de erre sehogyan sem képes. Ekkor azonban szerencsére összefut a Halállal.

A négy történet között nagyon kevés az összekötő elem. Maga az Álmok Ura is nagyrészt csak mellékes szerepet játszik. Ennek ellenére Gaiman remek ötleteket dolgozott ki. A rab múzsa történetében az írói kényszer és az ebből fakadó blokk furcsa és természetfeletti feloldása sokkal jobban megmutatja ezt a jelenséget, mint gondolnánk. A mozaikos ábrázolásmód, Madoc írói útja érdekes bemutatója annak a világnak, amit az átlagember, az átlagolvasó csak kívülről, elmondásokból ismer. A macskák története ennél kicsit egyszerűbb, az előadott legenda nem olyan erős, nincs benne az a zsigeriség, mint az író más történeteiben. Ami azonban emlékezetessé teszi a részt, az a macskalét megjelenítése. A rajzok és a szöveg tökéletesnek mondható összhangja teszi kellemessé a képregénynek ezt a fejezetét. Hasonló a helyzet a Szentivánéji álommal is. Érdekes ötlet, itt-ott kellemes kikacsintások, de a szép rajzoláson kívül és a háttérben fel-felsejlő személyes tragédiák nélkül a történet esetlen. Bár éppen ez a díjnyertes, mégis ezt érzem a leggyengébbnek a négy fejezet közül. Az egyszeri olvasóban megfordul a kérdés, miért is kapott ez a történet díjat? Szerencsére az utolsó sztori a halálra vágyó szuperhősről visszaemeli a kötet szintjét. Urania története, még ha nem is zseniális, de mindenképpen a nyolcvanas években bekövetkezett „szuperhős deheroizálás” öröksége (lásd Alan Moore munkásságát). Az emberi jellemű hősnő magánya és szomorúsága átélhető, még ha nem is katartikus, és a megváltása sem rendít meg bennünket annyira.

Természetesen érdemes elolvasni ezeket a történeteket, mert itt-ott hozzátesznek az Álomúr életútjához, és fel-felcsillantják Gaiman zsenijét (és megmutatják, hogy igenis művészi szinten is lehet képregényt rajzolni, festeni), de ne várjon senki olyan megrázó élményt, mint az előző köteteknél. Az Álomország végére beillesztett „képregény-forgatókönyv” pedig csak fanatikusoknak ajánlott. Itt-ott érdekes csemege, pár kellemes anekdotát tartalmaz, de annyira nem köti le az embert.

És bár nem vagyok teljesen megelégedve ezzel a kötettel, bátran ajánlom bárkinek, mert még így is színvonalas kiadvánnyal van dolgunk. Ki tudja, lehet, valakiben örökre mély nyomot hagy a macskák temetőbeli gyűlése, a színi előadás a domboldalnál, az író büntetése vagy a szuperhős megváltása. Vagy talán majd csak álmaiban emlékszik majd rájuk…

Hasznos információk:

• A Sandman köteteket idehaza a Carthaphilus Kiadó jelenteti meg.
• A kötet négy története 1990-ben jelent meg először külön füzetekben.
• A Szentivánéji álom 1991-ben többek közt Terry Bisson magyarul is olvasható, A medvék felfedezik a tüzet (Bears Discover Fire in: Galaktika 168) című írását utasította maga mögé. Ezt követően létrehoztak a World Fantasy Awardon belül egy „Special Award” kategóriát az ehhez hasonló alkotások számára.

Hasznos linkek:

Neil Gaiman

A Sandman kötetek rövid tartalma

A képregény wikis oldala (angol)

Hozzászólások

hozzászólás