makitra: Amikor megláttam a jelölt filmek listáját, majdnem lefordultam a székről. Bocs, hogy ennyire gyorsan a közepébe vágok a dolgoknak, de nincs értelme köntörfalazni. Van itt mese, ami ugyan a spekulatív fikció előszobája, de mégsem science fiction; egy képregényfilm; egy filmadaptáció, ráadásul egy népszerű, bár szerintem borzadályos young adult regényből; egy tankos-romantikus, izé, szörnyes-mechás akciófilm; és végül, de legutolsó sorban egy fantasztikus látványvilágú, űrhajós történet. Szűk értelemben véve szerintem egyik sem sci-fi, így csak azt tudtam felhozni mentségére, hogy közönségdíj, a nézőknek pedig általában nem az egzakt kategóriák számítanak, hanem az, hogy élvezzék, amit látnak, és nagyjából megfeleljenek a tematikáról alkotott elképzeléseiknek. Mondjuk, ha rám bízták volna a dolgot, akkor sem biztos, hogy tudtam volna jobbakat találni, mert egyrészt nem sok filmet néztem tavaly, és abból is nekem az Into the Darkness volt a kedvencem, amiért a legtöbben inkább eltemetnének.

 Mégis vállalkozok arra, hogy ejtsek egy pár szót a jelölt filmekről, ami több esetben nem lesz azonos az SFmag korábban közölt véleményével. Segítségemre lesz archnihil kolléga is, akivel egyfajta párbeszédet próbálunk kialakítani. Remélem, nagyobb szeretettel olvastok bennünket, mint amekkorával én a jelölt filmeket néztem.

archnihil: Szerintem nem olyan kirívó az év tematikailag. Elég, ha csak a közelmúltba tekintünk – 2009-ben az öt jelöltből három képregényfilm volt, a nyertes pedig a Pixar Wall-E-ja lett, míg egy évvel korábban négy fantasy film és egy szuperhősös sorozat első évada szerepelt a listán, szigorú értelemben véve science fiction viszont egy sem. A több évtizednyi jelölteket elnézve a Hugo díj mindig is tág értelemben vette a science fictiont és fantasy-t, és nem különösebben zavartatta magát, ha nem került a listára tudományos fantasztikus film az évi termésből. Ami a meséket illeti, a Szépség és a Szörnyetegtől az Aladdinon át az olyan új rajzfilmek, mint az Így neveld a sárkányodat és a Fel is jelölve lettek az évek során. Így nem lepne meg, ha a következő év listáján helyet kapna az Így neveld a sárkányodat 2, valamint egy, vagy több képregényfilm – persze, talán még korai listázni, mert idén még várható néhány ígéretes science fiction film.

 Ami visszavezet minket a listán szereplő filmekhez. Ha csak az idén eddig kijött filmeket nézzük, már erősebb évet zártunk, mint tavaly. Akárhogy is alakul a jövő évi lista, jobb filmek maradnak ki, mint amik most felkerültek. Így ha tematikailag nem is vagyok elégedetlen a felsorolt filmekkel, minőség terén azért már van némi hiányérzetem, és nálam ezt a problémát a legújabb Star Trek film sem orvosolta volna.

makitra: Igen, te más szemszögből nézel a jelöltekre, nálam hiányzik ez a fajta távlat, mert még új vagyok a Hugo-bizniszben. De nézzük is a jelölt filmeket!

Chris Buck & Jennifer Lee – Frozen (Jégvarázs)

makitra: „És addig Disney-t kell néznünk?” – jutott eszembe az örökérvényű mondat az Addams Family második részéből a film megtekintése előtt. Pedig a Jégvarázs végül egy meglepően ötletes és friss animációs filmnek bizonyult, még ha nem is hibátlannak. Ugyan a megszokott „szeretet mindent legyőz”-receptre épít, de legalább volt mersze kicsit megkérdőjelezni azokat a sémákat, amiket az egeres cég már évtizedek óta követ a filmkészítés során – emlékezzünk csak vissza az „Ismered 5 perce és már hozzá akarsz menni?” kérdésre az egyik szereplő torkából. Persze, nagy vonalakban kiszámítható a dramaturgia, mégis voltak benne üdítő változások – gondolok itt a meglepően energikus főszereplőre, a jóképű herceg karakterének változására -, bár a dalok túl sokszor szakították félbe az eseményeket, hiába volt fülbemászó a Let it go. Összességében kellemes élmény, de nem az a film, aminek díjakat osztogatnék.

archnihil: A Jégvarázs kellemes, kedves, aranyos kikapcsolódás, semmi több. Amivel csak az az egy gond van, hogy az utóbbi időben nem egy olyan animációs filmmel találkozhattunk, amik bizony jóval többek voltak ennél. Kimondottan szimpatikus volt a film üzenete, tetszett, hogy a történet két nővérre koncentrál, és Olafot, a hóembert is sokkal jobban bírtam, mint azt hittem volna. De az utóbbi idők rajzfilmes termelésének fényében kicsit értetlenül állok a rengeteg hozsánna előtt.FROZN_014M_G_ENG-GB_70x100.indd

 Azt hiszem, a gondom azzal van, amit a Disney is hirdetett a reklámkampánya alatt – hogy ez a film visszahozza a kilencvenes évek Disney-reneszánszát. Már A hercegnő és a béka, illetve az Aranyhaj is ezt a célt tűzték ki maguk elé, és mindhárom film elmereng a múltban, ahelyett, hogy új utakat keresne. Ugyanis bár a Disney-reneszánsz az ezredforduló előtt lecsengett, ez nem jelenti azt, hogy híján lettünk volna jó rajzfilmeknek – az új évezred első évtizedére a Pixar dominanciája figyelhető meg, olyan alkotásokkal, mint a Szörny Rt., a Némó nyomában, a Hihetetlen Család vagy a Fel. Ezeknek a filmeknek nemhogy szégyenkezniük nem kell a korábbi Disney alkotások mellett, de talán még magasabbra is rakták a mércét.

 Az meg már csak személyes vélemény, hogy én kimondottan kedveltem a Disney olyan helykereséseit, mint a Bolondos Dallamokat idéző Eszeveszett Birodalom, a bájos Lilo & Stitch, vagy az önmaga elé görbe varázstükröt tartó Bűbáj. A Jégvarázs jópofa szórakozás kicsiknek és nagyoknak egyaránt, és ha a Tarzant követte volna a sorban, nem a Rontó Ralphot, egy rossz szavam sem lenne. Emellett kimondottan zavart itt a markáns ellenfél hiánya, holott ez pl. a Voltban nem zavart.

 A Let it go viszont telitalálat minden szempontból.

makitra: Kicsit szomorú belegondolni, de a Disney a ’90-es évek óta útkeresésben van, ami kezd kicsit hosszúra nyúlni. Az új évezredben a Pixarnak hála a felszínen tudta tartani magát, de az új animációs stúdiók által gyártott filmek minősége azért nekik is feladta a leckét. Most már viszont már éppen itt lenne az ideje kirukkolniuk valamivel, ami valóban nem ennyire múltidéző. Látom az apró lépéseket, csak nem ártana belehúzni.

 makitra: 10/6

archnihil: 10/6

Guillermo del Toro – Pacific Rim (Tűzgyűrű)

archnihil: Guillermo del Toro szörnyfilmje olyan, mint a mesebeli parasztgyerek – egyszerű, de helyén van a szíve. A – többek között Wayne Barlowe által is designolt – kaijuk ötletesek, az első Vasembert is jegyző Ramin Djawadi filmzenéje telitalálat, és egyáltalán a nagy kozmopolita világkép is szeretetre méltó, amiben az amerikai férfi és a japán női pilóta együtt száll szembe a Földet fenyegető rémekkel egy fekete parancsnok irányítása alatt, az összes nemzet képviselőinek segedelmével.

De, mint mondtam, egyszerű, és néha túlságosan is az. A film hosszabb két óránál, és ez alatt gyakorlatilag egyetlen egy fordulatot sem kapunk (nem, a tudósok által szerzett információ nem az, mert nincs kihatással a stratégiára). Az első akciójelenet és a hong kongi akciójelenet között pedig eltelik egy óra, ahol, karakterábrázolás ide vagy oda, nem érezzük azt, hogy sok minden történik.

Pacific_rim_posterEz persze lehet azért is, mert a hősöket már mind láttuk valahol: találkozunk a Kiégett Őstehetséggel, hozzá nem sokára csatlakozik a Feltörekvő Újonc, de megfordul itt Kemény És Emberséges Vezető, Kakaskodó (Vetély)Társ és Vicces Tudósfigura is. A diverzitáson kívül azonban az különbözteti meg őket a többi kasszasiker hőseitől, hogy del Toro szeretettel és tisztelettel bánik velük.

makitra: Hát, szerintem meg csak annyi különbözteti meg del Toro hőseit az átlagtól, hogy ez legalább egy „eredeti” történet, nem adaptáció, mint ahogy mostanában megszokhattuk. Ugyan, ahogy olvashattuk, ez is ezer helyről van összeollózva, hiszen eredeti történetet már nem nagyon találunk, mégis legalább ennyi örömünk legyen. A történet kiszámítható, de legalább a karakterek legalább kettő tulajdonsággal bírnak. Az egész film rendben van, de ennél több jót nem tudok elmondani róla. Eleve nem hoznak lázba sem az óriás szörnyek, sem az óriás robotok, így nincs meg bennem a szükséges plussz, a film pedig így semmi többet nem váltott ki belőlem. Tisztes iparosmunka, amiben azért több szív van, mint egy átlagos blockbusterben, ennyi.

archnihil: Azt hiszem, del Toro számára az a Tűzgyűrű, mint ami a King Kong volt Jackson számára. Egy régóta dédelgetett projekt, amiben folyton saját magára licitál. A gyermeki lelkesedés és szív pedig talán leginkább abban a jelenetben látható, amikor Gipsy Danger véletlenül mozgásba hoz egy Newton Bölcsőt a nagy harc közepette.

makitra: Igen, látszik, hogy te jobban is figyeltél ezekre az apróságokra, mert nekem fel sem tűntek. A Charlie Day-Burn Goman tudósduón és Ron Perlman orgazdáján kívül más említésre méltót nem kaptam.

 makitra: 10/5

archnihil: 10/5.5

Alfonso Cuarón – Gravity (Gravitáció)

makitra: Itt kivételesen a saját szavaimra tudok támaszkodni, mert erről én írtam annak idején. A Gravitáció ugyanis nagyszerű film, csodás látványvilággal, remek színészi alakításokkal, mondanivalóval, amely megérdemelten kapott Oscart 7 kategóriában, különösen fényképezés terén, mert amit Emmanuel Lubeczki a kamerával művelt, az valami mesteri. Bár ahogy beszélgettünk róla, igazából ez csak annyiban sci-fi, hogy a nemzetközi űrállomást még nem találta el komolyabban űrszemét, de mégis ebben az gravity posteralkotásban érzem leginkább azt, hogy a tudományos háttér legalább olyan fontos (sőt, egyáltalán van komolyan vehető tudományos háttér!), mint a történet, és nem csak kiszolgálja azt, hanem lényegi eleme. Most kivételes filmnek tűnik, hogy kiállja-e az idő próbáját, az más kérdés.

archnihil: Egyértelműen a lista legerősebb filmje minden szempontból. Talán azért is, mert a többi filmmel szemben nincs rajta semmi felesleg. A történet összefoglalható a következő tőmondatban: Sandra Bullock karaktere megpróbálja túlélni a világűrt. De Cuarón tökön ragadja ezt a koncepciót, és mindent kihoz belőle. Ennek köszönhetően átéljük a főhős összes félelmét, kiszolgáltatottságát, kétségét, és vele együtt szurkolunk. Mind Bullock, mind George Clooney kiválóan hozzák az űrben ragadt asztronauták szerepét (mondhatnánk, hogy ők viszik el a hátukon a filmet, ha nem csak őket látnánk gyakorlatilag), és egy rövid párbeszédben több karakterábrázolást kapunk, mint máshol egész játékidő alatt.

 Stephen Price zenéje jól visszaadja a világűr idegen ridegségét, amihez azért nem kevés szépség is társul – és gondolok itt a napfelkeltére. A látvány csillagos ötös, emellett erős az atmoszféra – nem szándékos szójáték –, az utolsó jelenet pedig egyszerűségében szívbemarkoló. Azt hiszem, röviden, tömören, a Gravitáció varázsa abban rejlik, hogy a lényegre tör.

makitra: 10/9

archnihil: 10/9

Shane Black – Iron Man 3 (Vasember 3)

archnihil: Én imádtam az első Vasembert, és a másodikat is kimondottan kedveltem. Talán azért is, mert szuperhős adaptációk helyett inkább emlékeztettek azokra a sci-fi/kaland/vígjáték hibridekre, amelyek őszintén hittek magukban, és amelyeknek az ezredforduló óta mintha leáldozott volna.

 A harmadik filmen azonban alaposan rajta hagyta bélyegét a rendezőváltás, ráadásul legalább annyira próbál Bosszúállók-levezető film lenni, mint a trilógia lezáró darabja, és hát két szék között nehéz nem a pad alá esni.

 Az első két filmnél láthattuk egy új technika fejlődését – az arkreaktorért, amit az első filmben Tony ellenségei megpróbálnak kisajátítani, majd kifejlesztik maguk is, ráadásul egyre sokrétűbb és kifinomultabb lesz. Itt ezt felváltja egy gyógymód, amit az alkotók sem tudnak hova tenni. Az első két film bemutatott egy fegyverkezési versenyt, hogyan érinti ez a találmány az Amerikán túli világot, mint a Közel-Kelet vagy az oroszok. A harmadik film kizárólag Amerikára koncentrál, és nem érdekli, mi zajlik a határain túl. Ami pedig a nagy csavart illeti a főgonosszal kapcsolatban, arról már morogtam (és nem, egy másik film DVD-jén található tíz perces extra ezen semmit nem változtat).

iron-man-3-international-postermakitra: Hogy már rögtön az ördög ügyvédjét játsszam, már az első Vasembert se szerettem. Isten látja lelkem, a Chaplin óta imádom Robert Downey, Jr.-t, és bedobozolt főhősünk esetében adja talán leginkább azt a laza, szerethető önmagát, amilyennek az interjúiból megismerhettük (talán ez már annyira nem is színészet, hanem jelenlét, amit ezekben a mozikban művelt), de egyáltalán nem tudott érdekelni a karakter. Illetve Tony Stark igen, de Vasember legkevésbé. Az első mozi még csak el-el döcögött, a második viszont kátyúba esett, amin a harmadik egyáltalán nem tudott segíteni. Nem vagyok a képregények nagy ismerője, így nem tudom osztani aggodalmaidat, mert ezt a filmet csak és kizárólag Ben Kingsley, alias Mandarin mentette meg számomra.

 Pedig ez a sztori aztán Tony Starkra koncentrált, Vasembert nem sokat láthattuk, mégsem működik semmi. A főgonosz egy ripacs (szinte látom, ahogy Guy Pearce az itt összeszedett pénzből megy és bevállal valami kis független remeket, amiben tényleg játszik), Pepper Potts akkor sem hatna meg, ha nem Gwyneth Paltrow játszaná és az egész filmen annyira lóg a koncepciótlanság, mint rajtam egy XXL-es ballonkabát. Különösen annak fényében fájdalmas a Marveltől, hogy a Bosszúállók minden hibájával együtt egy nagyszerű kis film volt, ahol látszódott, hogy Tonyban ennél több lenne (mint ahogy a film végi jelenet ezt ki is aknázza); az azt követő folytatások, Thor és Amerika Kapitány kalandjai bemutatták, hogy lehet jól is csinálni (még ha az előbbi film csak Lokitól működött).

archnihil: Robert Downey Jr. Tony Starkként azért érdekes, mert a producerek eredetileg nem akarták alkalmazni problémái miatt, Jon Favreau – az első két film rendezője – viszont azzal érvelt, hogy pont ezek miatt a legmegfelelőbb színész erre a szerepre, elvégre Stark is egy szenvedélybeteg, különc zseni. Ráadásul híres apával, de ezt már csak én teszem hozzá.

 A legnagyobb baj az, hogy a Vasembert nem lehet trilógiának tekinteni, mert a második szinte egyedül tartotta el a hátán az egész Bosszúállókat – ezért is volt Fury megnövelt szerepe –, többek között azért is, mert 2010-ben már a láthatáron volt a csapatfilm úgy, hogy Hulk elhasalt, Thor és Amerika Kapitány meg még sehol nem volt. 2013-ban pedig a harmadik volt az első Marvel film a Bosszúállók után, ráadásul Tony tüzérségi sokkja ez utóbbiból ered – több visszautalás volt itt rá, mint az előző kettő Vasember filmre.

makitra: 10/4

archnihil: 10/5

Francis Lawrence – The Hunger Games: Catching Fire (Az éhezők viadala: Futótűz)

makitra: Kezdjük azzal, hogy az alapul szolgáló könyvet nem szerettem és nem is értékeltem túl sokra. Persze, értem én, hogy disztópia és harc az elnyomással, de mindezt egy rettentően antipatikus és idegesítő főhős szemszögéből?! Nem mondanám, hogy szerethető. Ezzel együtt be kell vallanom, hogy Az éhezők viadala moziváltozata messze jobb, mint a regény.

 Már az első részben sikerült jórészt megszabadítani a sztorit azoktól a felesleges elemektől, amik a könyvet majdnem élvezhetetlenné tették, kezdve a főhősnő belső monológjaival. A Futótűz pedig egy feszes dramaturgiájú, izgalmas mozi lett, ami ugyan hűen követi a történetet, mégsem lett unalmas, holott a második kötet messze a legrosszabb része a könyvsorozatnak. Ugyan továbbra is azt mondom, hogy Jennifer Lawrence ennél sokkal többet tud, de nagyon megbízhatóak a mellékszereplők, így azt mondom, inkább így adaptáljunk YA-t, mint hogy az Alkonyatot vegyük példának.hunger_games_catching_fire_poster_embed

archnihil: Töredelmesen bevallom, én még nem pótoltam be a regényeket, pedig az aktív női főhős jelenléte kimondottan szimpatikus volt számomra – és ez olyasmi, amivel mostanság nem kimondottan kényeztet el minket Hollywood. Ennek ellenére Az éhezők viadala moziváltozatát inkább kedveltem, mint szerettem, és én is úgy éreztem, hogy Jennifer Lawrence jóval tehetségesebb annál, mint amit Katniss megkövetel tőle.

 A Futótűz azonban levett a lábamról. Utálom a trilógiák második részét A birodalom visszavághoz hasonlítani, mert roppant elcsépeltnek és sokszor meg nem érdemeltnek tartom ezt a párhuzamot, a Futótűzre azonban tökéletesen áll. Ugyan az előző rész happy enddel zárult, hőseink csak egy kisebb csatát nyertek meg a háború helyett egy olyan ellenféllel szemben, amelyik meglehetősen pitiáner módon ezért az apró győzelemért is a háromszorosát követeli vissza. Donald Sutherland Snow elnöke kimondottan eltalált gonosz, tetszik, ahogy a maga javára akarja felhasználni Katnisst, emellett hitelesre sikerültek hősünk tüzérségi sokkjának tünetei, ahogy azt is kedveltem, hogy a rengeteg csavar közül legalább annyi visszaadja az emberiségbe vetett hitünket, mint amennyi elveszi.

 Ja, és kimondottan kedveltem a korábbi mérkőzések veteránjait, ahogy a néhai Philip Seymour Hoffman által megformált új játékmestert is. Egyedül a záróképet érzem ügyetlennek, de már az első résznél hasonlóképpen vélekedtem ezen a fronton.

 makitra: 10/7

archnihil: 10/7

makitra: Kicsit meglepődtem, hogy végül ugyanazt a filmet hoztuk ki legjobbnak, de a Gravitáció valóban megérdemli, hogy az év legjobbjaként emlegessük. Most már csak meg kell várnunk a hétvégét, hogy kiderüljön, a szavazók ki tartottak a legjobbnak. Nektek, kedves olvasók, pedig köszönöm, hogy velünk tartottak cikk-kísérletünk során és a kommentekben várjuk a ti véleményeteket!

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon