Amikor először hallottam Alfonso Cuarón új alkotásáról, a Gravitációról, egyáltalán nem hozott lázba. A néző könnyen megcsömörlik attól, hogy folyamatosan nagyszerűnek tűnő filmekkel bombázzák, amelyek aztán nem hoznak mást, csak csalódást. Azonban folyamatosan jöttek az izgalmas előzetesek, hírek a fesztiváli bemutatókról, lelkendező kritikák és szépen lassan azon kaptam magam, hogy ott zizeg a fejemben egy hang, hogy ezt meg kell néznem. Végül talán egy kicsivel kevesebbet kaptam, mint vártam, de gazdagabb lettem egy gyönyörködtető, mégis intelligens filmmel.

Mert azt már a kezdet kezdetén le kell szögezni: ez nem az a mozi, amit otthon, kisképernyőn élvezni lehet. Az alkotóknak sikerült végre igazán kreatív módon kihasználniuk a 3D előnyeit, a magam részéről pedig Emmanuel Lubezki operatőrnek már most Oscar-díjat adnék. A fényképezés elsőrangú, itt a látvány az egyik úr: a felhőkkel borított óceánok, a Nílus kivilágított partja, az gravity-comic-con-2013éjszakai fény vibrálása teszik igazi élménnyé, amikor képes vagy azt tátott szájjal bámulni, ahogy a pörgő főhősnő sisakján tükröződik a Föld látképe.

Ezek a képek rögtön berántanak a történet középpontjába, ami rögvest egy bravúros snittel nyit: közel negyed órányi, vágás nélküli jelenet, ami lazán bemutatja nem csak az űrhajósok küldetését, de magukat a karaktereket is. A békés világűr, majd a pusztítás okozta káosz éles ellentétben áll egymással, és elindít bennünket azon a hullámvasúton, amely nem ereszt egészen a végkifejletig.

Van itt történés a javából, néha már kicsit túlpörgetve, ugyanis hajlamos voltam belefáradni abba, hogy soha nincs egy esemény sem komplikáció nélkül – ezt tudom talán egyetlen negatívumnak felhozni az alkotással szemben. Feszes a tempó, egyik impozáns robbanás követi a másikat úgy, hogy a fizikai ismeretekben középiskolás koromban megrekedt énem is hitelesnek érezte. A helyszínek apró részleteinek kidolgozására is ügyeltek, élvezettel böngésztem a Szojuz orosz feliratait, hátha felismerek valamit. Ugyanakkor hosszú idő után végre olyan filmet kaptunk, ami mer többet mutatni, mint az elképesztő tempójú akcióorgiát és hihetetlen vizuális effekteket.

A látvány ugyanis sosem válik öncélúvá, mindig a történetet szolgálja; és milyen öröm azt leírni, hogy egy nagy mozinak Gravity-2013-Movie-Postermondanivalója is van. A magára maradt ember története, harca a magánnyal, őrülettel, csüggedéssel, saját magával, okosan felépített keretek között. Sikerült a szereplők sorsát átélhetővé tenni, klisék nélkül, igazi szív dobog a képek mögött. A néző hamar azon kapja magát, hogy szurkol, megérinti őt a küzdelem, és ebben komoly szerepe van a szereplőgárdának.

Sandra Bullock neve láttán sokan azt hihették, itt bizony tévedésről van szó, de a színésznő rácáfol sztereotípiáinkra és csaknem hibátlan alakítást nyújt. Azt a képet, ahogy az ISS-re bejutva átmenetileg békét találó túlélőt bemutatja, sokáig nem fogom elfelejteni. Mellette George Clooney egyrészt hozza a saját lazán sztorizó énjét, de megvan benne a felelősséget vállaló parancsnok is. Bátor döntés volt a forgalmazótól, hogy feliratos formában mutatta be a filmet, de megéri: a hangok minden apró rezdülését hallhatjuk és talán így még jobban átérezhető az univerzum felséges csöndjébe beleharsanó zihálás.

A Gravitáció óda az emberiségről, a túlélésről, az űr magányáról és ugyanakkor himnuszt a Földhöz, de arról is mesél, hogy mennyire parányok is vagyunk a természet és a világegyetem végtelen nagysága mellett. Teszi mindezt szerényen, elkerülve a pátoszt (bár néha-néha megcsusszan a giccset elválasztó vékony határon), nagyszerű képekben és zenével, sokszor felejthetetlen módon. Az év egyik, ha nem legjobb filmje.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: film

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon