Nem hittem volna, hogy a Csillagközi invázió, az Örök háború meg a Végjáték után még meg tud lepni egy háborús sci-fi regény. Az amerikai Will McIntosh negyedik regénye azonban ennél sokkal többet adott: felemelő és tragikus pillanatokat, akciót, izgalmat, csavarokat és olvasnivalót. Igen, ez utóbbi a legnagyobb erénye: a Defenders igazi letehetetlen regény. Tudni akarjuk, hogyan végződik a háború, kíváncsiak vagyunk, hogy a végén a megkedvelt szereplőgárda él-e vagy hal-e.

defendersA május 13-án az USA-ban megjelent regény a közeljövőben játszódik. 2026-ban óriási, tengeri csillagra hasonlító lények hullanak le az égből. Tipikus gerillaharcot folytatnak az emberiség ellen: az elhagyatott területeken csapnak le, villámszerű fegyverükkel megölik az embereket (csak a gyerekeket hagyják néha életben), és szép lassan felőrlik az emberiség ellenállását: megsemmisítik az utakat, az elektromos vezetékeket, az energiaellátást, vagyis minden olyan infrastruktúrát, amely a civilizáció fennmaradásához szükséges. 2029-re az emberiség lélekszáma hétmilliárdról négymilliárd alá csökken, a maradék népesség a városokba zsúfolódik.

Tehetetlenek vagyunk a Luyten (így nevezik el a titokzatos támadóinkat) csapásaival szemben: az idegenek ugyanis nyolc mérföldes körzetben minden emberi gondolatot megértenek, egymással is telepatikus, tehát számunkra kifürkészhetetlen módon kommunikálnak. Ezzel az előnyükkel szinte lehetetlen csatát nyerni ellenük, hiszen még azt is tudják, hogy a katonák hová akarnak lőni. A hivatásos sereg amúgy is már a múlté, gyerekeket soroznak be, hogy valahogy lelassítsák az inváziót. És amikor már a megadás, az összeomlás szélére került a homo sapiens, megcsillan a remény.

Egy Luytentől mentes vulkáni sziget földalatti barlangjaiban, szigorú elzártságban egy utolsó, kétségbeesett terv körvonalazódik. Az orvosi szakértők úgy vélik, hogy az idegenek az emberi idegrendszerben termelődő szerotonin jelenléte miatt képesek a gondolatolvasásra. A tudósok ezért titokban egy új biológiai agyat hoznak létre, amelyben nem található meg ez a neurotranszmitter. De itt nem állnak meg: ahelyett, hogy viszonylag buta mesterséges intelligenciára bíznák az emberiség sorsát, új lényt terveznek.

Ők a címbeli Védelmezők: öt méteresre nőtt, háromlábú, háromujjú lények. Az emberiség végnapjaiban epigenetikusan úgy alkották meg őket, hogy rettentő erősek, gyorsak legyenek, és gyorsan tanuljanak. Életelemük a harc, a háború, taktikával és hadászattal „etették” őket. Nem félnek, nem alszanak, és bár enniük kell, de eleven gyilkológépeknek tervezték. Milliókat gyártanak belőlük, hogy minél nagyobb számban bevethetők legyenek. Még a kezeiken és a lábaikon végigfutó pengék is ezt a célt szolgálják. Ami a legfontosabb, hogy az emberi egységektől függetlenül harcolnak, ütközet közben is folyamatosan tanulnak, improvizálnak az emberi átlagnál jóval magasabb intelligenciájuknak köszönhetően. Talán nem tudja az ellenség kitalálni a gondolatukat. Ez minden, amit az emberiség összefogásával sikerült létrehozni.

Amikor az első Védelmezőket bevetik, és a kezdeti sikereket elérik, a Luyten eszeveszett vérengzést hajt végre mindenütt, ez már egy ki-ki meccs lesz, mindenki érzi.

És hála az általunk megalkotott lényeknek, nyerünk.

Amikor az inváziós erők megadják magukat, a Védelmezőknek van egy kérésük: Ausztrália. Oda húzódnak vissza, hogy saját életüket éljék, hogy kialakíthassák a Védelmezők civilizációját. Van még egy, szokatlannak tűnő kívánságuk is: az életben maradt Luyteneket kérik maguknak, hogy kivégezhessék őket.

Tizenöt év telik el a háború óta. Az emberiség a sebeit nyalogatja, miközben a Védelmezők teljes elzártságban és titokban élik életüket. Egyszer csak azonban az emberiség képviselőit meghívják Ausztráliába, hogy újra felvegyék velünk a kapcsolatot. Amit ott mondanak nekünk, nos, az nem éppen szívderítő.

Amit eddig a sztoriból leírtam, az még csak a regény negyede. Rengeteg sok mindent belepakolt az író ebbe a könyvébe.

Hogy miket is pontosan? Lássuk csak: négy szereplő sorsán keresztül láttatja írója az eseményeket. (Ezt a mozaikszerű szerkesztést már az első regényében is alkalmazta.) Ezek mind nagyon szépen felépített, motivációkkal, valódi vágyakkal és célokkal, valódi veszítenivalóval rendelkező szereplők, akikért izgulhatunk. A másik pozitívum: szinte sohasem olvastam még olyan katonai sci-fit, amely a háború mögötti mindennapi életet ilyen realistán ábrázolta volna. McIntosh itt is megcsillantja az apokaliptikus időszakkal kapcsolatos írástudását, egy-egy gesztussal, beszéddel ragyogóan elmeséli, hogy milyen az élet az invázió és a megszállás idején. Konkrétan például volt egy olyan jelenet, amely egy nyolcvanas évekbeli, magyarországi szovjet laktanyával kapcsolatos sztorit juttatott az eszembe. (Kérdés: miért nem mi, magyarok és kelet-európaiak írunk ilyen jeleneteket, akiknek igazi tapasztalatunk van a megszállásról?)

A regény negyedénél jön az első csavar, utána a vége felé még egyszer megmutatja, hogy milyen is az, amikor egy jó regény kibillent a gondosan felépített nézőpontunkból. Ettől az egész élettel teli lesz, szinte lüktet a szöveg, nem enged el.

Negatívumként talán azt lehet elmondani – ha ez annak számít – hogy ez egy ízig-vérig akcióregény, viszonylag kevés benne a töprengés. De ha jobban belegondolunk, olyan események játszódnak le villámgyorsan, hogy nincs is erre igazán ideje senkinek. A háború itt nem a beszélő fejek ideje.

Will-McIntoshA szerző profi abban is, ahogy érzelmeket kelt az olvasóban: dühöt, félelmet, aggódást, szomorúságot, és katarzist. Mindezt pedig nem közhelyekkel és olcsó megoldásokkal éri el, hanem egy gyorsvonatként robogó, kiszámíthatatlan és meghökkentő sztorival és szereplőkkel, akiknek piócaként tapadunk a hátára, hogy cipeljenek minket jelenetről jelenetre.

A Defenders a túlélésről, a továbblépésről szól, legyen szó akár egy emberről vagy magáról a fajunkról. A virginiai egykori pszichológiaprofesszor jól tette, hogy 49 (!) évesen megírta első regényét, majd a sikerek (egy Hugo-díj és egy lejárt filmopció) után főállású lett. Érdekesség, hogy a Defenders – hasonlóan az első és a harmadik regényéhez – elbeszélésként jelent meg először, ezt növesztette regénnyé. Az eredeti novellát olvasva nagyon jól csinálta. Ezt gondolhatta a Warner Brothers is, amikor még a regény megjelenése előtt leopciózta a regényt.

Nálam – eddig – ez az év sci-fi regénye.

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 3 hozzászólás érkezett.

  1. niof szerint:

    Szívesen elolvasnám magyarul! Lehet tudni, mikor jelenik meg?

  2. damoqles szerint:

    nioffal vagyok!

  3. niof szerint:

    :)

    Nagyon szeretem a Military Sci-Fi műfajt, de ez a leírás alapján jóval több lehet ennél. Sajnos annyira képtelen voltam angolul megtanulni, hogy eredetiben olvashassam, ezért nagyon bírnám, ha még a Warner Brothers film verziója előtt magyarul el tudnám olvasni!

    Remélem van olyan kiadó, akik ezt szintén így gondolják!

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon