„Állandóan történik valami szörnyűség” – jegyzi meg egy ponton a Soft Apocalypse főhős-narrátora, ahogy társaival a híreket nézi a tévében. Ez a mondat tökéletesen leírja azt a világot, amely Will Mcintosh első, idén megjelent regényében ránk vár.
Tulajdonképpen nagyon apró dolog választja el az átlagos science fiction történetet a kimagaslótól. Elég egy érdekes csavar, és máris egy friss, eredeti regényt olvashatunk. Ha ehhez fegyelmezett írói teljesítmény párosul (vagyis a forma, a stílus összhangban van a tartalommal), akkor fantasztikus könyvélményben lehet részünk.
A Soft Apocalypse ötlete voltaképpen egyszerű. Már megszokhattuk, hogy a poszt-apokaliptikus sztorik mindig egy-egy hatalmas katasztrófa után játszódnak. A vírus / meteorit / világháború után megmaradt túlélők reményvesztve kóborolnak a kihalt tájon, miközben madmaxes bandák keserítik mindennapjaikat, mutánsok és elvadult állatok társaságában.
Rendben, eddig a sablon. Will Mcintosh felteszi a kérdést: mi van akkor, ha a világvége nem egy egyszeri esemény, hanem egy folyamat? Mi történne akkor, ha benne élnénk egy hosszan tartó agóniában, miközben minden a szemünk előtt megy tönkre?
A válasz: Soft Apocalypse.
2023-ban kezdődik a történet. Semmi különös nem történt, csak éppen az amerikai és a világgazdaság került hihetetlen mély gödörbe. Az USA-ban negyven százalék fölé nő a munkanélküliek aránya, szakmák és végzettségek sora lesz piacképtelen, hajléktalanok seregei lepik el a városokat, ahonnan kiűzik őket, állandó vándorlásra kényszerítve az önhibájukon kívül lehetetlen helyzetbe került szerencsétleneket. A világ legnagyobb fogyasztói társadalma olyanná válik, mint némely dél-amerikai ország: vagy luxusban él valaki, vagy nyomorban.
A középosztály, és az azzal együtt járó lét eltűnését a főhős Jasper saját „törzsével”, közösségével együtt éli meg. Tűrniük kell, hogy lecigányozzák őket, hogy nemkívánatos személyek, akik egyre inkább beletörődnek abba, hogy a dolgok nem fognak jobbra fordulni. Ez nem egy W alakú válság, ez a végromlás. Ebben a világban igyekszik megkapaszkodni a főhős, aki összetett, érzelmektől fűtött karakter. Fő problémája az, hogy nincs társa, nem él kapcsolatban. Bár tudja, hogy nem lesz olyan hosszú életű, mint nagyszülei, mindent megtesz, hogy valahogy a felszínen tartsa magát. Hogy fenntartsa annak látszatát, hogy ő még ember, az egykor olyannyira meghatározó humán értelmiség tagja, akinek méltósága és életcélja van. Megható jelenet, hogy mit jelent például randevúra vinni egy nőt: mikrohullámú burritót esznek a helyi boltban, a desszertet pedig néhány ócska cukorka jelenti.
A regény mégsem szentimentális; sőt, erejét a realizmusa adja. Folyamatosan Émile Zola regénye, A Patkányfogó jutott eszembe, ahogy lapozgattam. Annyira erősek itt is a képek, a történések, a rossz dolgok végeláthatatlan folyama, hogy jobb, ha az ember utána mondjuk Rejtőt olvas. Az emberi társadalom leépülésében nagy szerepet játszanak egy új mozgalom agresszív követői, veszélyes vírusok tűnnek fel, az amerikai katonaságot pedig hazarendelik külföldről, hogy valahogyan megfékezzék a folyamatot.
De minden hiába. A Wal-Mart mellett a helyi könyvesbolt is bezár, mert senkinek nincs ideje olvasni, a PEPSI pedig nem szállít többet a távoli kisboltba. Az ember, akár a természet, elvadul. A regény több pontján is a főszereplők a rendőrök segítségét kérik, de a kormányzat, a szervezett közigazgatás is egyre kevésbé képes gátat vetni a széthullásnak. Nagyon érdekesen – és találóan – akkor tudjuk meg, hogy az anarchia visszafordíthatatlan, amikor a kormány mellett a multicégek hatalma és befolyása is megrendül.
A Soft Apocalypse kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal mutatja be a főhős tíz évet felölelő kalandjait, az egyes fejezetek külön novellaként is olvashatók. A keserédes vég elgondolkodtató és merész. Igen, a végére van kiút – de az ár, amit Jaspernek meg kell érte hozni, nagyon drágának tűnik.
Will McIntosh kiváló munkát végzett. A szokványos „lepusztult külsejű emberek baktatnak az országúton”-féle történet helyett egy sokkolóan életszagú, realista, ötletektől duzzadó első regényt tett le az asztalra, amelyet minden komorsága ellenére szinte fal az ember. Nem győzöm hangsúlyozni a regény erejét, és ez pedig a hihetősége (olvasta valaki a jövő évi USA-munkanélküliségről szóló becsléseket?); jobban elképzelhető ez a szcenárió, mint hogy arctalan lények lerombolják LA-t.
Amikor befejezzük a regényt, együtt emlékezünk meg a főhős egyik mondatáról. Ebben vágyakozva gondol vissza arra az időre, amikor még „mindenkinek lehetett a birtokában egy X-Box, és tiszta víz folyt a csőből”. Ebben, a világvége előtti aranykorban élünk.
A szerzőről
Will McIntosh a Georgia Southern University professzora, ahol pszichológiai kurzusokat vezet. Egyik szakterülete például az online randevú, amely a regény alapját jelentő, azonos című novellában is helyet kapott (a 2005-ös Interzone-ban megjelenő novella mind a British Science Fiction Award, mind a British Fantasy Award finalistái közé bekerült). McIntosh 2003-ban végezte el a Clariont, és azóta számos elbeszélése jelent meg. Legnagyobb sikerét tavaly, a Bridesicle című írásával érte el, amellyel Hugo-t nyert és Nebula-döntős volt. Ez a novellája magyarul is olvasható a Galaktika 2010-es augusztusi számában „Házasság a halál után” címmel.
A Soft Apocalypse idén jelent meg, időközben pedig elkészült második regénye, a bizarr szinopszisú Deadland is, amelyet várhatóan jövőre ad ki a Night Shade Books.
Kapcsolódó link:
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
„Annyira erősek itt is a képek, a történések, a rossz dolgok végeláthatatlan folyama, hogy jobb, ha az ember utána mondjuk Rejtőt olvas.”
Mondjuk a Csontbrigádot nem ajánlom. 🙂
Amúgy kompaktul, informatívan megírt ismertető. A könyv inkább azok számára lehet érdekes, akik nálam intimebb viszonyt ápolnak a fogyasztói társadalommal: attól nekem csöppet sem támad apokaliptikus hangulatom, ha nem jutok hozzá a betevő pepszikólához meg az x-boxhoz meg a WalMarthoz (én már most is vagyok ennyire elvadult :)), olyan ostobaság pedig soha életemben nem fordult meg a fejemben, hogy ha valami gáz van, a rendőrséghez forduljak segítségért. Ennek ellenére, ha úgy hozza a sor, szívesen belelapoznék – csak nálam olvasás közben aligha a borús lehangoltság lenne a domináns érzelem, inkább a kaján káröröm.
Nem ez van most? Ha megjelenik addig amíg be nem fejezem a kozépfolde historiáit akkor megveszem. De csak ha jó regény.
Jó ismertető, de nem tudok egyetérteni vele. A regény ötlete tényleg klassz, azonban én annyira ingerszegénynek éreztem a megvalósítást, hogy az egyharmadánál letettem. Szerintem egy ilyen sztorit sokkal izgalmasabban is meg lehetett volna írni.