Mai cikkünk témája ismét egy Kitschies jelölt mű, Adam Roberts tollából. A Kitschies egy újkeletű díj, melyet 2009 óta kaphatnak meg az Egyesült Királyságban megjelent regények. Az elismerés fő kritériuma a tartalmi és/vagy formai frissesség az SF zsáner területén. Miért érdemes odafigyelnünk erre a díjra? Olyan írók műveire irányítja figyelmünket, akik ismertségben egyelőre a „második vonalhoz” tartoznak, de műveik színvonala okán ott lenne a helyük napjaink népszerű szerzői között. A mai könyvről fbdh írt ismertetőt; a Jack Glass a legjobb regény, azaz a Vörös Csáp egyik várományosa. Emlékeztetőül a többi jelölt:
- Madeline Ashby – vN (Angry Robot)
- Jenni Fagan – The Panopticon (William Heinemann)
- Rachel Hartman – Seraphina (Doubleday)
- Karen Lord – Redemption in Indigo (Jo Fletcher Books)
- Tom Pollock’s – The City’s Son (Jo Fletcher Books)
- Jesse Bullington – The Folly of the World (Orbit)
- Frances Hardinge – A Face Like Glass (Macmillan)
- Nick Harkaway – Angelmaker (William Heinemann)
- Adam Roberts – Jack Glass (Gollancz)
- Juli Zeh – The Method (Harvill Secker)
Itt van három tény, amit tudtam Adam Robertsről, mielőtt ismertem volna a könyveit: 1. ő egy brit író, 2. írt néhány paródiát népszerűbb könyvekről, 3. komolyabb sci-fi íróként és irodalomtudósként is tevékenykedik. Nincs annyira szem előtt, ha lehet ilyet mondani, noha több díj jelöltjeként időnként felbukkan – igaz, sosem befutóként. A Kitschies lehetne az ő díja, mert mindig megpróbál valami újat, valami mást, valami radikálisan nem sci-fiset, miközben sci-fit ír: a Jack Glass ehhez képest úgy marketingeli magát, mint egy, a Golden Age szellemiségét visszaköszöntő gyilkossági rejtélypakk.
Mielőtt még valaki elhamarkodottan levonná azt a vérciki következtetést (mint én), hogy ez azt jelenti, hogy szpészhéroszok és lézerpisztolyok csengnek majd harsányan a hangot nem terjesztő űrben, erről szó sincs. Mint ahogy arról sincs, hogy egy kacifántos gyilkosságot valami pipázó inspektor és robotikus segédwatsonja göngyölíti fel. Adam Roberts közli velünk a botegyszerű tényt már a legelején, miszerint itt van három történet, s amit tudni kell róluk: Jack Glass a gyilkos, mindhárom esetben, kivétel nincs. Nem az a kérdés tehát, ki tette, hanem az, hogy hogyan tette. Mondjuk úgy, egy teljesen használhatatlan és félrevezető előszó után valóban három történetet kapunk, de annyira hú-há pillanatokra nem kell számítani.
Az első szegmens egy börtönszituáció levezetése elejétől a végéig: Jac [sic!] és hat másik rabtársa megérkeznek a Lamy306 majdhogynem-lakható aszteroidára, kapnak felszerelést, tizenegy évet, és boldoguljanak, ahogy tudnak. Van egyrészt egy érdekes szociológiai aspektusa a történetnek: az a dolguk, hogy lakhatóvá tegyék az aszteroidát, hogy később el lehessen adni, viszont ez a büntetésük is – kénytelenek megtenni, mivel az életük múlik rajta. Sokkoló és véresen komoly rész ez, nem csak kaland- és rejtélymentes, de határozottan realisztikus és lélektanilag hiteles dráma hét összeférhetetlen, többnyire tuskó kriminális között – végkimenetele kiszámítható, még ha nem is akarjuk elhinni, hogy ez lesz a vége. Meglepő annyiban, hogy pont erre a stílusra és hangnemre számít a legkevésbé az olvasó a felvezetés után, de ha ezen túljutottunk, maga a megvalósítás és a levezetés elsőosztályú, tiszta és olvasmányos.
Adam Roberts
A második rész „az FTL-gyilkosságok” történetének részleteit ígéri (faster than light – fénynél gyorsabb), jóval több és színesebb szereplőivel szinte virággá bontja azt a csúf fekete bimbót, aminek börtönében eddig szorongtunk. Bepillanthatunk a kozmikus háttérben zajló politikai játszmákba, és képet kaphatunk a társadalmi osztályokról ebben a nyelvi szempontból is eredeti Agatha Christie-típusú szituációban. A túl kevés „red herring” viszont nem ad teret túl nagy rejtvényfejtésnek, a legnagyobb csavart ki lehet találni félúton, a még nagyobb rejtélyekhez pedig még nincs elegendő információ. Nem váltja be itt sem a krimire tett nagyszerű ígéretét, viszont baromi érdekes kaland-kisregény szlenggel és teli élettel – megalapozza a végkifejletet, a harmadik szegmenst, amely közvetlenül viszi tovább a második rész hangulatát.
Itt, az utolsó harmadban vannak a legérdekesebb felfedések. Választ kapunk néhány kérdésre, és további távlatok nyílnak meg, bár a legvégén az igazi katarzis és teljességérzet valamelyest hiányzik. Furcsa végeredmény. Adam Roberts regénye az eddigi papírforma szerint esélyes lehet bármiféle díjnak legalább a jelölésére, de azon túl, hogy jól megírt, felvet néhány érdekes ötletet, még mindig nem képes akkora gólt rúgni, hogy felkapjuk a fejünket. Ami kár, mert az író intelligens, „jó helyen jár”, érdekes világot fest fel, és nagyon olvasmányos kalandregényt képes eredeti módon tálalni. A legrosszabb, hogy egyáltalán nem is lenne gond ezzel a regénnyel, ha nem kezdi el az előszóban a nagy krimizgetést, amelynek halovány vonásainál jóval erősebbek a karakterek és a világépítés elemei. Nincsenek tehát oltári meglepetések minden fejezetben, de van a nagy ígéretek mögött egy igazán remek és intellektuálisan stimuláló sci-fi, ez pedig azért mégiscsak értékelendő, sőt ajánlottan olvasandó a tavalyi felhozatalból.
Hozzászólások
[fbdbh további írásai]
