Megjelent a Szépirodalmi Figyelő új száma, amelyben két sci-fi vonatkozású cikk is szerepel (Paár Tamás: „Erők és utak” a jövőirodalom jelenében c. cikke az SFmagot is említi). A szám bemutatójára és egy sci-fi témájú kerekasztal-beszélgetésre szeptember 15-én kerül sor a Hadik kávéházban 6-kor (1111 Budapest, Bartók Béla út 36. ).
A Kerekasztal résztvevői: Németh Attila, Szélesi Sándor és Antal József.
***
A new wave legendás lapja e-magazinként születik újjá. A novemberben megjelenő lap Michael Moorcock neve alatt jelenik meg, és a szerkesztők tervei szerint ugyanúgy felrázza a speculative fictiont, mint papírőse fél évszázaddal ezelőtt.
***
Már magyarul is olvasható Patrick Ness nagysikerű trilógiájának előzménynovellája. És nemsokára itt a második része is a nagyszerű sorozatnak, melynek első része szinte visszhang nélkül jelent meg idehaza.
***
Bemutatták a Suzanne Collins regényéből készült, nálunk is népszerű történet filmváltozatának első előzetesét. A regényről az SFmag is közölt ismertetőt.
***
Van, amikor egy könyvből film készül, és megnézhetjük az előzetesét. És van, amikor már egy könyvelőzetes is úgy néz ki, mint egy (kisköltségvetésű) film. Ez a helyzet Brent Weeks regényével, a The Black Prismmel is.
***
John H. Stevens cikke a Hugo-díjról mint kulturális objektumról. Érdemes elolvasni, mert rávilágít a minden évben szokásos Hugo-utáni cikközön okára.
***
A Chimeras oldal interjút készített Aliette de Bodarddal, akivel a Hugo-díjátadó hetén az SFmag is közölt egy beszélgetést.
***
Interjú az idei Chesley-díjas Donato Giancolával.
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Volt valaki a Hadik kávéházban, hogy kiderítse, mit figyel meg rajtunk a szépirodalom?
Kösz a privátban kapott visszajelzéseket. Szóval a szépirodalom megtudta rólunk, hogy az angolszász SF döglődik, de ezt a szintet mi is tudjuk hozni, itt Magyarországon. Hatalmas előrelépés, grats az észosztóknak.
Nem úgy ültünk le a Hadikban, hogy úgy érezzük, bárhová is „előre” kellene lépni aznap este. Jó kis beszélgetés volt, olyan, mint a többi. A sci-firől, amit szeretünk. Senkin nem vettem észre, hogy meg akarta volna váltani a világot; meg kellene?
(Félreérthető a többes szám: én nem osztottam az eszet, csak közönségként szép csendben kussoltam, ahogy szoktam.)
Tudomásom szerint a program elmés szóviccekkel indult, a gonosz pincérrel való hadakozással folytatódott, majd általános idiotizmusban kulminált. Még az észosztók egyike is „Komolytalan banda” címmel írt róla beszámolót, nyilván az önirónia szándékával, ami szép és hasznos, hajrá, így tovább.
Zsolt, nem értelek. Neked (vagy annak, aki Téged tudósított) az ESNE JÓL, ha azt mondanánk, hogy búval baszott tekintettel ültünk ott? Különben én pincért nem is láttam. Szóviccből is jóval kevesebb volt a szokásosnál, maradt minden a jó ízlés határain belül. Általános idiotizmusra megint csak nem emlékszem, megyek is, megnézem, mit ír ez a „Komolytalan banda” c. bejegyzés.
Egyáltalán nem az volt a cél, hogy most a cifisek jóól meggyőzik a mainstreameseket, hogy micsoda hűdemagas irodalom a fantasztikum, és holnaptól a kisiskolásoknak is az lesz a kötelező olvasmány. (Csak magánvéleményem, hogy én egyik elképzelésnek sem vagyok híve.) Volt három „észosztó”, különben kimondhatjuk a nevüket is, nem vagyunk mi Lefty Ruggiero: Szélesi, Antal József meg Németh Attila. A moderátor, Paár Tamás kérdéseket intézett hozzájuk a science fictionnel kapcsolatban, amely kérdésekre ők válaszoltak. Többnyire hárman háromfélét. Szóba került aztán az e-book kezdeményezés, sőt az is, mit kellene szem előtt tartaniuk a magyar íróknak. Tanulságos lett volna egy olyan embernek, aki nem századszor rágja ezt végig. Nagyjából ugyanaz a brigád ült a közönség soraiban, mint az ilyen rendezvényeken általában, de emiatt hadd ne nekünk kelljen már szégyellnünk magunkat, akik összejárkálunk. Kellemes este volt. Utána italoztunk. Szombaton ugyanezek a faszik bográcsozni fognak a Kiscelliben. Remélem, nem baj, ha röhögünk… 🙂 A lényeg: sehol nem láttam, hogy úgy lett volna meghirdetve az est, hogy most akkor itten forradalom lesz, és éppen ezért csodálkozom a felháborodásodon.
Zsolt, ezek az emberek nem észosztók. Helyesebben: nem ezek az emberek az észosztók. Közönségként kicsit magamat is találva érzem ezzel, és igazságtalan a gúnyolódásod.
(Különben Zsolt, ha ennyire érdekel téged a szóban forgó est, ezt a 35. heti hírsalátát, úgy látom, nem nagyon kommentálja senki kettőnkön kívül, úgyhogy nyugodtan kérdezhetsz itt tőlem, én meg megpróbálok válaszolni; egyedül az a gonosz Alzheimer bácsi tud cenzúrázni. Hálás beszélgetőpartner leszek, ugyanis azon kevesek közé tartozom, akik nem írnak – sci-fit legalábbis –, úgyhogy teljesen kívülálló és elfogulatlan pali vagyok; engem nem érdekel a magyar sci-fi jelene és jövője: ha nekem tetszőt olvasok, akkor örülök, ha nekem nem tetszőt, akkor meg odavágom. Sci-fis társaságba viszont szívesen és a tőlem telhető rendszerességgel járok.)
@Chello: Háborodik a franc, én itt már csak röhögni tudok kínomban. Amúgy ugyanolyan kívülálló vagyok, mint te, SF-t soha nem írtam, nem is fogok, csak olvasok. A három kerekasztalos nagyember neve meg ott virít a Hírsaláta első bekezdésében, minek írtam volna le még egyszer?
Az általam olvasott beszámolók szerint a beszélgetésnek három visszatérő eleme volt:
1) Az angolszász SF haldoklik. Baromság.
2) A magyar SF van olyan jó, mint a magyar szépirodalom. Baromság.
3) A magyar SF hozza azt a szintet, mint az angolszász SF. Ez is baromság, az 1) számú ponttal összevetve meg kiváltképpen vicces.
Nagyjából abban is egybecsengenek a beszámolók (a tiédet kivéve), hogy irodalmi vitához képest kicsit túlzásba ment a poénkodás: mert bográcsozás mellett tényleg jó röhögni, de oda az ember nem hív Szépirodalmi Figyelőt meg sajtómoderátort.
A gonosz pincér meg állítólag nem engedte a csapatot az üres asztalokhoz leülni a teraszon, mivel csak ivás ment, evés nem. Az ilyet seggbe kell rúgni, nem polemizálni vele: fogyasztó vendég vagyok, oszt kész.
Ja, hogy AZ a pincér! Hát az ostobaság volt a részéről, mert mi ilyenkor hagyunk ott annyit italért, mint más az ételért, sőt. 🙂 Mindegy, mentünk máshová. Azt hittem, az est ALATT gonoszkodott valami pincér.
Nem ment túlzásba a poénkodás, csak jó volt a hangulat. Különben nem a sci-fisek hívták a figyelősöket, hanem fordítva. Ők (legalábbis az a három-négy figyelős, aki megjelent) a tiszteletet parancsoló név ellenére ugyanolyan vidám fickók ám, mint mi, ráadásul szerintem komolytalan dolog állandóan a sci-fit temetni, a sci-fit kiásni, a sci-fi gettót nyitogatni-csukogatni továbbá a magyar sci-fit állandóan a külföldivel hasonlítgatni összefele. Nem látom értelmét. Ilyen témához illő volt a hangulat is. 😀
„…szerintem komolytalan dolog állandóan a sci-fit temetni, a sci-fit kiásni, a sci-fi gettót nyitogatni-csukogatni továbbá a magyar sci-fit állandóan a külföldivel hasonlítgatni összefele. Nem látom értelmét.”
Na látod, csak megtaláljuk a közös nevezőt. Teljes szívemből egyetértek. 😀
Meghallgattam a beszélgetést, tényleg végig lett ez már rágva sokszor, sok helyen, talán egy kívülállónak tényleg tudtak újat mondani.
Szélesi meglepően jól (tanáros stílusban) kezelte Balfrász hülyeségeit.
Hát én nem tudom, én több létjogosultságot éreztem az ő pesszimizmusában, mint Sándor kissé szerintem eltúlzott optimizmusában.
A pesszimizmus Balfrász részéről tökéletesen érthető, csupán az úgynevezett írói munkásságát kell odatenni hozzá háttérnek, az bőven elég bárki kiábrándításához. Satya legalább képes koherens, összefüggően olvasható szövegek előállítására, bár ha őt tekintjük a hazai SF-díjtörténet hímnemű Connie Willisének, élesen kiütközik a különbség a Zsoldos és a Hugo között.
Chelloveck:
Pl.
Eltűnik a tudomány a scifiből. Miközben nehéz olyan tudományos irányt, eredményt mondani, ami ne lenne már ott a scifiben. Az általa lehülyézett (lebarmozott?) Charles Stross blogja pl. nagyon jól mutatja, hogy hogy és mennyire gondolkozik egy „átlagos” scifiíró a tudományról, a technológiáról.
Vagy ott van a Tomorrow Project, az évek óta futó Nature Futures ( http://www.nature.com/nature/focus/arts/futures/ ), vagy ott van a Technology Review scifi különszáma ( https://subscribe.technologyreview.com/pr/mit/purchase.aspx?CO=MI&PNO=MTTRSF1 ), a sort lehetne folytatni.
Haldoklik a scifi – „haldokló” antológiákat olvasva könnyű ezt hinni. (Érdemes megnézni az Asimov’s vagy az Analog olvasóinak átlagéletkorát.) De ez már megint változik.
Nincs írástechnikai megújulás – egyrészt hálistennek (ami működik, felesleges elrontani), másrészt viszont aki ezt keresi, könnyen megtalálhatja. Kenji Siratori, a new weird széle (pl. Paul Jessup, meg új általában a Chizine és környéke) Endó Tó (Endoh Toe) írásai (kezdve a Self Reference Engine-nel), Nick Mamatas művei.) Mondom ezeket úgy, hogy _direkt nem_ keresem az ilyesmit.
Szóval a passzív panaszkodás helyett elébe lehet menni a dolgoknak, és máris nem annyira sötét a jövő.
Helyesen: Endzsó Tó (Enjoe Toh), elnézést az elírásért.
Öö…
Én nem erre gondoltam. Nem az írással, a kortárs irodalommal kapcsolatos „pesszimizmusra”. Mint gépromboló monsterkid az ilyen témájú eszmecserében én okosan nem is szoktam részt venni, inkább szép csöndesen kussolok – a példáidat pedig természetesen elfogadom.
Én kimondottan arra gondoltam, amikor az olvasásról, olvasási szokásokról kezdtek el beszélgetni. Szélesi állította, hogy amíg világ a világ, az emberek olvasni fognak, Balfrász viszont jött a betűhelyettesítős, ikeáspiktogramos, videojúzermauálos elméletével – és aszerint, amit magam körül látok, tapasztalok, ezt az irányt tartom elképzelhetőbbnek a jövőben.
(És sikerült másodszorra is elírnom szerencsétlen szerző nevét. Eh, egyedi átírás.
Szóval itt egy interjú Enjoh Toh-val:
http://www.actusf.com/spip/article-7717.html )
Ami az olvasás visszaesését illeti: azért ott is teljesen más a helyyzet. Egyrészt, sohasem olvastak még ennyit az emberek (ne a fotelbeülős, „rendes” olvasásra gondoljunk, hanem hogy hány karakter csurog át a különféle képernyőkön egy nap alatt.)
Másrészt a videojúzermanuálnak is megvan a helye, az alapja. Így működött szinte minden mesterség átadása a péktől a vívómesterig. Ha jól alkalmazzák, helye van.
Harmadrészt pedig már a főniciaiak is próbálkoztak ezzel a piktogramos izével – a jelek szerint bejött nekik. :p
Mindenesetre – főleg a magyar viszonyok között – jó lenne látni, ha tényleg megjelenne egy olyan generáció, aki vizuálisan érzékenyebb, jól tudja használni a „a betűhelyettesítős, ikeáspiktogramos, videojúzermauálos ” világot. Az olvasás meg ezzel párhuzamosan fejlődhet (most még fejlődik), vagy akár felejtődhet. De az utóbbi csak a saját hibája lesz.
1) A SF-nek nem szükségképpen feladata integrálni a tudományos-technikai haladás legfrissebb eredményeit. A hard SF-nek igen, de léteznek a zsáneren belül más irányzatok is. Ellison, Zelazny, Le Guin és Martin például lenyűgöző írásokat produkált bármiféle újszerű tudományos tartalom nélkül; de még az aranykorban is akad erre példa (Simak). Egy másik hírsalátához fűzött kommentben éppen emiatt szálltam vitába a Sawyer-interjúval.
2) Az olvasási szokások megváltozását hiba lenne összezavarni az olvasás, mint tevékenység eltűnésével. SF-vonalon erre igen jó példa a nagy múltú magazinok elektronizálódása, ami valószínűleg a kulcsot fogja jelenteni számukra a túléléshez. Mondom ezt úgy, hogy nyomatékosan a hagyományos olvasás híve vagyok és nem kedvelem az e-bookokat, illetve abszolút nem értek egyet azzal a khiliasztikus hasraeséssel, amivel egyesek az e-kiadástól várják a magyar SF megújulását. (A magyar SF attól fog megújulni, ha a szerzőink jókat írnak, akár papíron, akár elektronikusan.)