SFmag

Aliette de Bodard francia–vietnami származású fantasy és sci-fi író. Korábban megnyerte a BSFA és a Writers of the Future díját novella kategóriában, jelölték Hugo-, Nebula- és Campbell-díjakra. Azték fantasy történeteit (Servant of the Underworld, Harbinger of the Storm és Master of the House of Darts) az Angry Robot kiadó jelentette meg. Novellái számos magazinban megjelentek, mint amilyen az Interzone, a Realms of Fantasy és az Asimov’s.

SFmag: Mindkét regényed és számos novellád egy azték és kínai kultúrától áthatott Földön játszódik. Honnan fakad érdeklődésed e két kultúra iránt? Tudnál mesélni egy kicsit ennek az alternatív Földnek a koncepciójáról?

Aliette de Bodard: Mindig is lenyűgöztek a nem nyugati kultúrák – részben az örökségem miatt, részben természetes kíváncsiságom következtében, amely hamar rávezetett, hogy ami az egyik kultúrában abszolút tabu, az a másikban nemhogy természetes, de még támogatott magatartás is lehet. Gyermekként az ősi Kína, Egyiptom és az inka világ meséin nőttem fel… felnőtt íróként pedig megpróbáltam a csodálatnak és felfedezésnek azt az érzését feltámasztani, amit én éreztem ezek olvasása közben: a mindennapitól eltérő, ám tapasztalatainkhoz köthető világ kitárulását.

Az ősi Kína azért foglalkoztat, mert ez az ősi Vietnamhoz legközelebb álló, jól dokumentált analógia (utóbbiról nem vietnami nyelven sajnos kevés adat található, a nyelvet pedig sajnos nem ismerem eléggé, hogy elolvashassam a forrásanyagokat); rengeteg mindent felismerek a hozzám közel álló kultúrából; és nagyon kedves emlékeim vannak a kínai mesékről és Robert Van Gulik kínai detektívtörténeteiről (noha szigorúan véve Vietnam és Kína mindig is nagyon kínos kapcsolatban állt, lévén, hogy Kína lényegében elfoglalta és kolonizálta Vietnamot).

Az aztékok… Az azték kultúrával a spanyolóráimon ismerkedtem meg, és foglalkoztatott a mindenütt meglévő elfogultság: mindig primitív és vérszomjas népként ábrázolták őket, és úgy tűnt, összetettségük is ebben merül ki. Azt gondoltam, egy olyan birodalom, amelynek sikerült uralkodnia Mexikó nagyobb részén, bizonyára jó oldallal is rendelkezett; így aztán elkezdtem a saját szakállamra kutakodni – és sosem bántam meg.

Azt szeretem ebben a két kultúrában (és bizonyos mértékben az inkákban), hogy adva van két hatalmas, az európaitól és a Római Birodalomtól gyökeresen eltérő szemléletű politikai entitás – teljesen más a nézetük a társadalomról, a politikáról, a vallásról, az életről általában. Nem tetszik, ahogy ezt a szemléletet elsimította a világ fokozatosan növekvő nyugati befolyása, és hogy erkölcsileg alsóbbrendűnek bélyegezték meg a konkvisztádorok felvilágosult kultúrájánál (akik a kapzsiságtól hajtva vígan kínoztak, fosztogattak, és rabszolgasorba taszítottak és megerőszakoltak másokat).

Az alternatív Föld, amelyet kidolgoztam – a Xuya kontinuitás – alapja az az ötlet, hogy a kínai hajók (mint például Cseng Ho flottája) száz évvel azelőtt elérték Amerika nyugati partját, hogy Kolumbusz eljutott volna Hispaniolára. Ez megadja a kellő lökést a kínai udvarnak, hogy nyisson a világra, és elveszítsen valamennyit a neo-konfuciánus szemléletből, amely a Ming-dinasztia végén az összeomlását előidézte. A flotta évtizedekkel a megismert események előtt megismerteti a bennszülött amerikaiakat a puskaporral és az idegen nézetekkel (valamint a himlővel): mire a felfordulásnak vége, a közép-amerikai birodalmak már jobban fel vannak szerelkezve, hogy ellenálljanak a spanyolok második eljövetelének. Eközben Amerika északi felének kolonizációja ugyanúgy végbemegy, ahogyan a valóságban, és ez három részre osztott Észak-Amerikához vezet: nyugaton a kínaiak, délen az aztékok, és a jelentősen kisebb és elszegényedett Egyesült Államok. Ez a XXI. században játszódó történetek háttere; aztán mindenkit fogtam és elküldtem az űrbe, ami egy rakás újabb történethez vezetett, ahol a mesterséges intelligenciákat, az Elméket emberi méhben nevelik, és vagy űrhajókba, vagy űrállomásokba zárják.

SFmag: Mennyire befolyásolt, hogy francia–vietnami származású íróként egy másik, nem megszokott kultúráról írsz? Mostanában több vita is folyik arról, hogy például a fehér, férfi SF íróknak, mint Mike Resnick, Ian McDonald vagy Paolo Bacigalupi, illik-e „egzotikus” kultúrákról írniuk, ráadásul te erős szálakkal kötődsz egy keleti kultúrához, mégis egy másikról írsz. Találkoztál már olyan nyomással, hogy francia/vietnami hátterű SF-et írj, csak azért, mert francia–vietnami vagy?

Aliette de Bodard: Hm, az első kérdésről fogalmam sincs. Persze faltam az ősi Kínába helyezett regényeket, mert ezek álltak legközelebb a múltam egyik feléhez (a másikat többé-kevésbé lefedték a francia történelemórák); de azt nem tudnám megmondani, azért helyezek-e történeteket megszokottól eltérő környezetbe, mert az vagyok, aki, vagy mert szeretek szembemenni a trenddel. Számomra mindig természetesnek érződött, hogy a történetekben (és a világban többféle kultúra és értékrend szerepeljen, és így kerültek bele a saját írásaimba is.

Kissé zavarba ejt néhány extrém nézőpont a más kultúrákról írással kapcsolatban – vagyis hogy mi, írók, maradjunk meg a domináns kultúránknál, és abba helyezzük a történeteinket most ne törődjünk azzal, hogy a hozzám hasonlók számára gondot jelent meghatározni, mégis mi a domináns kultúránk). Ugyanakkor roppantul bosszant, amikor egyesek (különösen a hollywoodi forgatókönyvírók) úgy gondolják, hogy a kutatás az egy másik univerzumban történik, és teljesen helyén való a cselekmény kedvéért egy egész kultúrát feltrancsírozni. Nem gondolom, hogy tiltani kéne, hogy az ember a sajátjától eltérő kultúrákról írjon; de azt hiszem, hogy az írónak tisztelettel kell közelítenie hozzájuk, és el kell végeznie az alapkutatást. És amikor alapokról beszélek, ara gondolok, hogy legyenek helyesek a nevek/ételek/általános hitek, ami teljesen más, mint a száz százalékos pontosság (ami különben sem hiszem, hogy elérhető). El se hinnéd, hány történet bukik meg ezen az egyszerű teszten! (A nevek különösen rosszak. Én mindig felhúzom magam azokon a sztorikon, amik „tipikus” francia keresztnevek segítségével akarnak kreatívnak tűnni.)

Lábjegyzetként megjegyzem, hogy nem szeretnék ítélkezni, de úgy érzem, erős különbség van aközött, amikor egy fehér férfi író ír egy, mondjuk, Indonéziába helyezett történetet és amikor egy nem nyugati személy teszi ugyanezt. Inkább a szemlélet és az alapvető meggyőződések miatt (és talán amiatt is, hogy személy szerint mit gondolnak jó történetnek). Ez kiterjesztése annak a ténynek, hogy íráskor mindenki hozzáteszi a saját kulturális koncepcióját a műhöz: ha veszel két embert, akik másként állnak hozzá az élethez és merőben eltérő mindennapi életet élnek, a történeteik és azok megírásának módja is meglehetősen különböző lesz. A nők vagy az élet más területeiről származó emberek által írt történetek valami mást hoznak, és azt gondolom, nagyon fontos a zsáner számára, hogy minél nagyobb változatosságra törekedjünk.

SFmag: Hogyan találtatok egymásra az Angry Robot kiadóval? És mivel hamarosan befejeződik a trilógiád: mik a további terveid? Maradsz ebben a világban, vagy vannak új ötleteid?

Aliette de Bodard: Találkozásunkat olyan véletlennek köszönhetjük, ami általában csak a filmekben szokott működni… 2008-ban Calgaryban részt vettem a World Fantasy találkozón (az első conom az óceán túlpartján), és tessék-lássék ajánlgattam a Servant of the Underworld-öt, azt a regényt, ami éppen kész volt. Az egészből talán nem lett volna semmi, ha a Londonba hazatérő járatomat nem törli a British Airways – így én, John Berlyne (akivel előző nap egy közös ismerős révén találkoztam a bárban) és Marc Gascoigne (akiről nem tudtam, kicsoda-micsoda) egy hotel lepukkant társalgójában unatkoztunk. Szóba elegyedtünk, és rábeszéltek, hogy meséljek a könyvről nekik – ez sosem könnyű, pláne nem akkor, ha az ember fáradt és rosszkedvű. Nagyon meglepett, amikor Marc és John mindketten érdeklődni kezdtek, és elkérték a kéziratot – amit később elküldtem nekik. A többi, mint mondják, történelem.

Ami a további könyveket illeti… Be kell vallanom, még mindig a harmadik kötetet javítgatom, és még nem tudom, mit szeretnék írni. Vannak más ötleteim is erre a világra, amiket szívesen kidolgoznék – de majd meglátjuk…

SFmag: Meglehetősen ritka, hogy olyan írót jelöljenek mind a Hugo-, mind a Nebula-díjra, aki nem amerikai, brit vagy kanadai. Mit gondolsz, mit jelent ez a világ-SF számára? Lehet-e jelként értelmezni, hogy egyre nagyobb a nyitottság a más országokból származó SF felé?

Aliette de Bodard: Igazság szerint kicsit csalónak érzem magam. Aligha vagyok tipikus eset, mivel először is az a mérheteten nagy szerencsém, hogy rögtön angolul írok, és olyasmit, amiről kiderült, hogy vonzó az US/UK közönség számára… (talán mert már egy ideje az Egyesült Királyságban lakom, és nagyrészt angolul olvasok). Sok barátom van, akinek nem volt ekkora szerencséje. Tehát, bár határozottan büszke vagyok és örülök a jelölésemnek, nem tudom, hogy ez csoda vagy aberráció…

Emellett úgy vélem, egyre jobban a köztudatba kerül a világ-SF az Egyesült Államokban is (az olyan emberek erőfeszítéseinek hála, mint Jeff és Ann Vandermeer, Lavie Tidhar és Charles Tan), de az ajtók nagyon lassan nyílnak, ha egyáltalán. A fordítások még mindig csak kis hányadát teszik ki az SF-nek (ha jól emlékszem, kevesebb, mint 0,2 %-ot), és egy kezemen meg tudom számolni azokat az írókat, akik olyan szerencsések, hogy lefordítják vagy megjelentetik őket az USÁ-ban, az Egyesült Királyságban vagy Kanadában. Nem tudom, hogy a növekvő figyelem milyen mértékben jelentkezik majd az eladásokban és a kiadásokban, és abban sem vagyok biztos, hogy az angolszász országok mindig tudatában vannak-e az eladható zsáner néha rendkívül szűk definíciójának, és hogy valójában mi számít zsánerbe tartozónak. De van haladás, és remélem, elég lendület gyűlik össze a helyzet megváltoztatásához.

SFmag: Nagyon köszönjük a válaszokat!

Hozzászólások

hozzászólás