Aliette de Bodard francia–vietnami származású fantasy és sci-fi író. Korábban megnyerte a BSFA és a Writers of the Future díját novella kategóriában, jelölték Hugo-, Nebula- és Campbell-díjakra. Azték fantasy történeteit (Servant of the Underworld, Harbinger of the Storm és Master of the House of Darts) az Angry Robot kiadó jelentette meg. Novellái számos magazinban megjelentek, mint amilyen az Interzone, a Realms of Fantasy és az Asimov’s.

SFmag: Mindkét regényed és számos novellád egy azték és kínai kultúrától áthatott Földön játszódik. Honnan fakad érdeklődésed e két kultúra iránt? Tudnál mesélni egy kicsit ennek az alternatív Földnek a koncepciójáról?

Aliette de Bodard: Mindig is lenyűgöztek a nem nyugati kultúrák – részben az örökségem miatt, részben természetes kíváncsiságom következtében, amely hamar rávezetett, hogy ami az egyik kultúrában abszolút tabu, az a másikban nemhogy természetes, de még támogatott magatartás is lehet. Gyermekként az ősi Kína, Egyiptom és az inka világ meséin nőttem fel… felnőtt íróként pedig megpróbáltam a csodálatnak és felfedezésnek azt az érzését feltámasztani, amit én éreztem ezek olvasása közben: a mindennapitól eltérő, ám tapasztalatainkhoz köthető világ kitárulását.

Az ősi Kína azért foglalkoztat, mert ez az ősi Vietnamhoz legközelebb álló, jól dokumentált analógia (utóbbiról nem vietnami nyelven sajnos kevés adat található, a nyelvet pedig sajnos nem ismerem eléggé, hogy elolvashassam a forrásanyagokat); rengeteg mindent felismerek a hozzám közel álló kultúrából; és nagyon kedves emlékeim vannak a kínai mesékről és Robert Van Gulik kínai detektívtörténeteiről (noha szigorúan véve Vietnam és Kína mindig is nagyon kínos kapcsolatban állt, lévén, hogy Kína lényegében elfoglalta és kolonizálta Vietnamot).

Az aztékok… Az azték kultúrával a spanyolóráimon ismerkedtem meg, és foglalkoztatott a mindenütt meglévő elfogultság: mindig primitív és vérszomjas népként ábrázolták őket, és úgy tűnt, összetettségük is ebben merül ki. Azt gondoltam, egy olyan birodalom, amelynek sikerült uralkodnia Mexikó nagyobb részén, bizonyára jó oldallal is rendelkezett; így aztán elkezdtem a saját szakállamra kutakodni – és sosem bántam meg.

Azt szeretem ebben a két kultúrában (és bizonyos mértékben az inkákban), hogy adva van két hatalmas, az európaitól és a Római Birodalomtól gyökeresen eltérő szemléletű politikai entitás – teljesen más a nézetük a társadalomról, a politikáról, a vallásról, az életről általában. Nem tetszik, ahogy ezt a szemléletet elsimította a világ fokozatosan növekvő nyugati befolyása, és hogy erkölcsileg alsóbbrendűnek bélyegezték meg a konkvisztádorok felvilágosult kultúrájánál (akik a kapzsiságtól hajtva vígan kínoztak, fosztogattak, és rabszolgasorba taszítottak és megerőszakoltak másokat).

Az alternatív Föld, amelyet kidolgoztam – a Xuya kontinuitás – alapja az az ötlet, hogy a kínai hajók (mint például Cseng Ho flottája) száz évvel azelőtt elérték Amerika nyugati partját, hogy Kolumbusz eljutott volna Hispaniolára. Ez megadja a kellő lökést a kínai udvarnak, hogy nyisson a világra, és elveszítsen valamennyit a neo-konfuciánus szemléletből, amely a Ming-dinasztia végén az összeomlását előidézte. A flotta évtizedekkel a megismert események előtt megismerteti a bennszülött amerikaiakat a puskaporral és az idegen nézetekkel (valamint a himlővel): mire a felfordulásnak vége, a közép-amerikai birodalmak már jobban fel vannak szerelkezve, hogy ellenálljanak a spanyolok második eljövetelének. Eközben Amerika északi felének kolonizációja ugyanúgy végbemegy, ahogyan a valóságban, és ez három részre osztott Észak-Amerikához vezet: nyugaton a kínaiak, délen az aztékok, és a jelentősen kisebb és elszegényedett Egyesült Államok. Ez a XXI. században játszódó történetek háttere; aztán mindenkit fogtam és elküldtem az űrbe, ami egy rakás újabb történethez vezetett, ahol a mesterséges intelligenciákat, az Elméket emberi méhben nevelik, és vagy űrhajókba, vagy űrállomásokba zárják.

SFmag: Mennyire befolyásolt, hogy francia–vietnami származású íróként egy másik, nem megszokott kultúráról írsz? Mostanában több vita is folyik arról, hogy például a fehér, férfi SF íróknak, mint Mike Resnick, Ian McDonald vagy Paolo Bacigalupi, illik-e „egzotikus” kultúrákról írniuk, ráadásul te erős szálakkal kötődsz egy keleti kultúrához, mégis egy másikról írsz. Találkoztál már olyan nyomással, hogy francia/vietnami hátterű SF-et írj, csak azért, mert francia–vietnami vagy?

Aliette de Bodard: Hm, az első kérdésről fogalmam sincs. Persze faltam az ősi Kínába helyezett regényeket, mert ezek álltak legközelebb a múltam egyik feléhez (a másikat többé-kevésbé lefedték a francia történelemórák); de azt nem tudnám megmondani, azért helyezek-e történeteket megszokottól eltérő környezetbe, mert az vagyok, aki, vagy mert szeretek szembemenni a trenddel. Számomra mindig természetesnek érződött, hogy a történetekben (és a világban többféle kultúra és értékrend szerepeljen, és így kerültek bele a saját írásaimba is.

Kissé zavarba ejt néhány extrém nézőpont a más kultúrákról írással kapcsolatban – vagyis hogy mi, írók, maradjunk meg a domináns kultúránknál, és abba helyezzük a történeteinket most ne törődjünk azzal, hogy a hozzám hasonlók számára gondot jelent meghatározni, mégis mi a domináns kultúránk). Ugyanakkor roppantul bosszant, amikor egyesek (különösen a hollywoodi forgatókönyvírók) úgy gondolják, hogy a kutatás az egy másik univerzumban történik, és teljesen helyén való a cselekmény kedvéért egy egész kultúrát feltrancsírozni. Nem gondolom, hogy tiltani kéne, hogy az ember a sajátjától eltérő kultúrákról írjon; de azt hiszem, hogy az írónak tisztelettel kell közelítenie hozzájuk, és el kell végeznie az alapkutatást. És amikor alapokról beszélek, ara gondolok, hogy legyenek helyesek a nevek/ételek/általános hitek, ami teljesen más, mint a száz százalékos pontosság (ami különben sem hiszem, hogy elérhető). El se hinnéd, hány történet bukik meg ezen az egyszerű teszten! (A nevek különösen rosszak. Én mindig felhúzom magam azokon a sztorikon, amik „tipikus” francia keresztnevek segítségével akarnak kreatívnak tűnni.)

Lábjegyzetként megjegyzem, hogy nem szeretnék ítélkezni, de úgy érzem, erős különbség van aközött, amikor egy fehér férfi író ír egy, mondjuk, Indonéziába helyezett történetet és amikor egy nem nyugati személy teszi ugyanezt. Inkább a szemlélet és az alapvető meggyőződések miatt (és talán amiatt is, hogy személy szerint mit gondolnak jó történetnek). Ez kiterjesztése annak a ténynek, hogy íráskor mindenki hozzáteszi a saját kulturális koncepcióját a műhöz: ha veszel két embert, akik másként állnak hozzá az élethez és merőben eltérő mindennapi életet élnek, a történeteik és azok megírásának módja is meglehetősen különböző lesz. A nők vagy az élet más területeiről származó emberek által írt történetek valami mást hoznak, és azt gondolom, nagyon fontos a zsáner számára, hogy minél nagyobb változatosságra törekedjünk.

SFmag: Hogyan találtatok egymásra az Angry Robot kiadóval? És mivel hamarosan befejeződik a trilógiád: mik a további terveid? Maradsz ebben a világban, vagy vannak új ötleteid?

Aliette de Bodard: Találkozásunkat olyan véletlennek köszönhetjük, ami általában csak a filmekben szokott működni… 2008-ban Calgaryban részt vettem a World Fantasy találkozón (az első conom az óceán túlpartján), és tessék-lássék ajánlgattam a Servant of the Underworld-öt, azt a regényt, ami éppen kész volt. Az egészből talán nem lett volna semmi, ha a Londonba hazatérő járatomat nem törli a British Airways – így én, John Berlyne (akivel előző nap egy közös ismerős révén találkoztam a bárban) és Marc Gascoigne (akiről nem tudtam, kicsoda-micsoda) egy hotel lepukkant társalgójában unatkoztunk. Szóba elegyedtünk, és rábeszéltek, hogy meséljek a könyvről nekik – ez sosem könnyű, pláne nem akkor, ha az ember fáradt és rosszkedvű. Nagyon meglepett, amikor Marc és John mindketten érdeklődni kezdtek, és elkérték a kéziratot – amit később elküldtem nekik. A többi, mint mondják, történelem.

Ami a további könyveket illeti… Be kell vallanom, még mindig a harmadik kötetet javítgatom, és még nem tudom, mit szeretnék írni. Vannak más ötleteim is erre a világra, amiket szívesen kidolgoznék – de majd meglátjuk…

SFmag: Meglehetősen ritka, hogy olyan írót jelöljenek mind a Hugo-, mind a Nebula-díjra, aki nem amerikai, brit vagy kanadai. Mit gondolsz, mit jelent ez a világ-SF számára? Lehet-e jelként értelmezni, hogy egyre nagyobb a nyitottság a más országokból származó SF felé?

Aliette de Bodard: Igazság szerint kicsit csalónak érzem magam. Aligha vagyok tipikus eset, mivel először is az a mérheteten nagy szerencsém, hogy rögtön angolul írok, és olyasmit, amiről kiderült, hogy vonzó az US/UK közönség számára… (talán mert már egy ideje az Egyesült Királyságban lakom, és nagyrészt angolul olvasok). Sok barátom van, akinek nem volt ekkora szerencséje. Tehát, bár határozottan büszke vagyok és örülök a jelölésemnek, nem tudom, hogy ez csoda vagy aberráció…

Emellett úgy vélem, egyre jobban a köztudatba kerül a világ-SF az Egyesült Államokban is (az olyan emberek erőfeszítéseinek hála, mint Jeff és Ann Vandermeer, Lavie Tidhar és Charles Tan), de az ajtók nagyon lassan nyílnak, ha egyáltalán. A fordítások még mindig csak kis hányadát teszik ki az SF-nek (ha jól emlékszem, kevesebb, mint 0,2 %-ot), és egy kezemen meg tudom számolni azokat az írókat, akik olyan szerencsések, hogy lefordítják vagy megjelentetik őket az USÁ-ban, az Egyesült Királyságban vagy Kanadában. Nem tudom, hogy a növekvő figyelem milyen mértékben jelentkezik majd az eladásokban és a kiadásokban, és abban sem vagyok biztos, hogy az angolszász országok mindig tudatában vannak-e az eladható zsáner néha rendkívül szűk definíciójának, és hogy valójában mi számít zsánerbe tartozónak. De van haladás, és remélem, elég lendület gyűlik össze a helyzet megváltoztatásához.

SFmag: Nagyon köszönjük a válaszokat!

 

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: interjú

Eddig 9 hozzászólás.

  1. kwindu szerint:

    Rendkívül szimpatikus hölgy kíváncsi volnék a regényeire. Sok sikert és díjat neki nekünk meg egy magyar kiadást. Köszönöm az interjút:-)

  2. Bardajszan szerint:

    “Mostanában több vita is folyik arról, hogy például a fehér, férfi SF íróknak, mint Mike Resnick, Ian McDonald vagy Paolo Bacigalupi, illik-e „egzotikus” kultúrákról írniuk”–nem értem a vita okát. Az irodalom az irodalom, ha valaki igényesen dolgoz fel egy másik kultúrát, amelyik felkelti az érdeklődését, akkor szíve-joga arról írni. Ettől még politikai vagy gazdaság-szociológiai szaktanácsadónak nem biztos, hogy elhívnánk valakit, aki ennyire kívülről néz egy másik világlátást, de olvasóként mások a prioritásaink, ott csak a figyelem lekötése számít.

  3. Caius szerint:

    Én is szívesen olvasnám ezt a bizonyos trilógiát. Reméljük nemsokára nálunk is kiadják…

  4. hanna szerint:

    @Bardajszan: Személy szerint veled értek egyet, a téma túllihegett. Abban a kontextusban viszont értelme van, hogy a SF kiadók odakint a fehér, férfi SF írók egzotikus kultúrába helyezett műveit preferálják, miközben az adott kultúrából származó SF írók műveit nem adják ki, nem fordítják le, és nem adnak nekik lehetőséget a megjelenésre. Ilyenformán ezek az írók olyan helyeket töltenek be, amiket a vitában egyik oldalról érvelők szerint másoknak kellett volna – és azért hat az egzotikus kultúrába helyezett művük újdonságnak, mert a világ-SF nagy részben láthatatlan az angolszász olvasók számára.

  5. Kornya_Zsolt szerint:

    “Mostanában több vita is folyik arról, hogy például a fehér, férfi SF íróknak, mint Mike Resnick, Ian McDonald vagy Paolo Bacigalupi, illik-e „egzotikus” kultúrákról írniuk…”

    Hát speciel Mike Resnick bárki másnál többet tett érte, hogy behozza a spekulatív irodalom látókörébe Fekete-Afrikát. A nagy botrányt kiváltó Kirinyaga-novellaciklusa, amelyben fittyet hányt mindenfajta politikai korrektségnek, gyakorlatilag újradefiniálta a lerágott csontnak tűnő utópikus-disztópikus SF-tematikát. Ezek után föltenni azt a kérdést, hogy “illik-e” neki fehér ember létére Fekete-Afrikáról írni, a legbornírtabb rasszizmus minősített esete.

  6. Komaváry szerint:

    A kérdés egy konkrét cikkre, és az abból kiinduló vitára utal:
    Kb. tavaly ilyenkor jelent egy Norman Spinrad írás az Asimov’s-ban, Third World Worlds címen, ami a nemzetközi scifit taglalta.

    Abban hangzott el az ominózus pár sor:

    “So, for now at least, and in the apparent absence of a significant body of science fiction written by born and bred Africans, this Caucasian American is probably the closest thing there is or has been to an African science fiction writer, with the exception of Octavia Butler. Who did write the same sort of thing, and did it well, and was Black to boot, but I use that politically incorrect word rather than “African American” because aside from her genetic heritage she was no more African than Mike Resnick.”

    Ezt úgy mondta, hogy ott volt már a District 9, hogy Nnedi Okorafornak akkor jelent meg a nagyszerű Who Fears Death-je, hogy Lauren Beukes is két nagyszerű, friss könyvvel jött ki.

    Szóval Resnick csak tudtán kívül belekeveredett az egészbe.

    Most egyre több “világscifis” könyv jelenik meg angolul is, és – minőségtől függetlenül – sokkal kevesebb szó esik róluk, mintha a szokásos írók külföldi kalandjairól.

    Itt egy linkösszefoglaló (sajnos sok link, köztük az eredeti cikk linkje is, halott):

    http://worldsf.wordpress.com/2010/03/12/third-world-worlds-link-compilation/

    (Az idei regények közül például a Cryoburn merít fájdalmasan a japán kultúrából, de ugyanezt tapasztaltam már magyar fantasyban is.)

  7. Kornya_Zsolt szerint:

    Komaváry: Kösz a linkeket, átnyálaztam őket, tanulságos volt. Találtam egy jó kis mondatot, ami beillene összefoglalásnak. Hevenyészett fordításban:

    “A forrás Norman Spinrad, akinek nemcsak hogy fogalma sincs arról a témáról, amiről oldalakon keresztül hetet-havat összehord, de ráadásul még rendkívül büszkének is tűnik a tudatlanságára.”

    http://booklifenow.com/2010/03/writing-and-racial-identity-versus-the-spinrave/

  8. Bardajszan szerint:

    Én hivatalból hajlamos vagyok más kultúrák irodalmát is olvasni, és néha úgy látom, nem biztos, hogy az ilyesmi megfelel a mi esztétikai igényeinknek, kivéve akkor, ha eleve európai kultúrális klisékbe öltöztetik őket (még az úgynevezett tudományos igényű filológiai fordítások is hajlamosak teljesen átszerkeszteni egy-egy egzotikusabb alkotást, ha európai izlés szerint is emészthetővé akarják tenni őket, pl. középkori arab vagy görög munkák közkedvelt európai fordításában az ember keresve sem találhat meg olyan részleteket, amiket egyetemi professzorai előszeretettel idéznek). Hogy a sci-finél maradjunk, épp a minap kerestem rá Kadhafi irodalmi munkásságára a neten, mert a sakk-világszövetség UFÓ-bolond elnökének (http://www.origo.hu/nagyvilag/20100508-sakk-foldonkivuliek-tudatalatti-kirszan-nyikolajevics-iljumzsinov-kalmuk-elnok.html; http://www.stop.hu/articles/article.php?id=889644) emlegetéséről eszembe jutott, hogy állítólag Kadhafi maga is kacérkodott a sci-fivel. Hát, a toposz nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Kadhafi sci-fi antológiaként beharangozott esszékötete (http://en.wikipedia.org/wiki/Escape_to_Hell, http://www.amazon.com/Escape-Other-Stories-Muammar-Qaddafi/dp/276040613X) a kritikák szerint inkább tűnik egy őrült elme zabolázatlan gondolatömlengésének, mint nyugati szemmel is emészthető irodalmi műnek (mondjuk, objektív kritikát csak akkor mondhatnék, ha tényleg olvashatnám a művet, nem csak a kritikák lennének fenn a neten). Persze, nem tudom, a Zöld Könyv után mit vártam… De hogy visszatérjünk az eredeti témához: az angolszász kliséken nevelkedett ember valószínűleg elvár bizonyos formai kötöttségeket, így igazándiból majdnem mindegy, hogy a világ melyik részén keletkezik a mű, ha világsikert akar befutni, be kell hódolnia bizonyos kliséknek. Itthon is vannak olyan irodalmi alkotások a sci-fi és a fantasy területén, amik kimondottan ezeknek a nyugati trendeknek akartak megfelelni, és nem mondjuk a népi írók világnézetének. Tehát nem a bőrszín, vagy a keletkezés helyszíne számít, hanem az, hogy mennyire illeszkedik bele egy szélesebb kánonba az adott alkotás.

  9. Kornya_Zsolt szerint:

    Éppen ezért fortyantam fel Mike Resnick belerángatása miatt. Ő ugyanis a Kirinyaga-novellákban nagyon durván szembement ezzel a bizonyos angolszász kánonnal, irodalmilag kifejezetten igényesen. Lett is belőle világra szóló botrány… Bardajszan: Javaslom neked ezeket az elbeszéléseket, garantáltan több örömöd lesz bennük, mint a Nagy Afrika-Egyesítő esszéit boncolgató kritikákban. 😀

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon