Érdekes, Pókember a mai napig egyszerűen nem tud kikopni az életünkből, és annak ellenére, hogy csak vásznon már kismillió verzióban találkoztunk már vele, még mindig nem fáj, ha jön egy újabb. Persze feltesszük a kérdést, vajon van-e szüksége a világnak egy újabb Pókember-filmre, de úgy gondolom, hogy amíg minden kijövő projekt jobb, mint az azt megelőző, furcsa, de a válasz az, hogy igen. Jöjjön. A dicsőséges sorminta a Pókember – Irány a Pókverzummal sem tört meg, sőt.
A Pókverzum sok tekintetben megemelte a lécet a jövő animációs- és képregényfilmjei előtt. Minden jót, amit egy ilyen típusú alkotásról nagyon el szeretne mondani az ember, most szabadon lehet: tartalmilag élvezetes, összerakott és szórakoztató, megvalósításában lebilincselő és stílusos. A készítők célja az volt, hogy „olyan legyen, mintha egy képregénybe csöppennél”. Több film tűzte már zászlajára ezt a küldetést, és léteznek még ízléses kidolgozású animációs- és rajzfilmek, de nem tudnám megmondani, a mainstreamben mikor volt utoljára olyan, ami nemcsak ennek a kritériumnak felelt meg, hanem minden egyéb szempontból is jól teljesített.
A látvány kettő irányt mixel össze: a harsány neonszíneket, amik a városi jeleneteket, a felhőkarcolók között száguldozást töltik meg vibrálással és élettel, illetve konkrétan a képregényes stílust, ami inkább a kompozíciókban, főleg a harci jelenetek közben a legszembetűnőbb. Ha ez nem lenne elég, onnantól, hogy megjelenik Miles Morales mellett a többi Pók a különböző univerzumokból – ezt megmagyarázni spoileres lenne –, egy-egy percre hozzájuk is idomul a hangulat és az ábrázolásmód. Az ember szinte sajnálja, hogy pislognia kell, mert minden képkockán van olyan apróság, amit érdemes lenne jobban megfigyelni, minden mozzanat kidolgozott és izgalmas, gyakran valóban a csak képregényekre jellemző szokásokat vitték vászonra. Ha belegondolunk, ez nagy szó, mert ami jól néz ki állóképként, nem biztos, hogy szervesen tud illeszkedni egy mozgalmas jelenetbe, ami viszont mozgás közben esztétikus, nem biztos, hogy részleteiben vizsgálva is szép, a Pókverzumban viszont ebből a szempontból van egyensúly.
Nyilván ne csak a külsőségekről beszéljünk, szóljunk arról is, hogy a forgatókönyv nagyon szépen összeáll. Talán érheti az a vád, hogy ilyen tempó mellett ez nagyon sűrű és túlzsúfolt, én magam is ezt érzem. Nem tartom kizártnak, hogy ez a „minden bele”-típusú történetvezetés egy vállalt hiba a stúdió részéről, egyrészt így lett nagy játékterük (pl. a látvánnyal), másrészt meg talán a későbbiekre nézve akarták tesztelni, mit bír a közönség, mit fogad el egy Pókember-sztoritól és mit fogad el egy gyerekfilmtől. A háttérben szinte végig szól a hip-hop (ami nyilván az átlag amerikai választópolgár kedvenc műfaja, amit mindenképpen hallgattatni szeretne a gyerekével), a fekete nagybácsinak egy sikátorban „volt egyszer egy melója”, szóval csili-vili a film, de van egy olyan oldala is, amelyik tudomásul veszi, hogy a nézői bizony nem az istenek otthona Asgard ökonómiájával és a Stark Industries infrastruktúrájával rendelkeznek, hanem egy darab fülhallgatóval meg egy két hónapja a táskájukban lévő penészes szendviccsel.
Kettő meghatározó gondolatom volt, miután vége lett a filmnek. Az egyik, hogy amint lehet, meg akarom nézni még egyszer. A másik pedig az, hogy így kell kinéznie – átvitt és szó szerinti értelemben is – egy XXI. században egy fiatal közönségnek szóló animációs filmnek.
És maradjatok a fekete stáblista végéig.
Hozzászólások
[CaptainV további írásai]
