SFmag

Az alternatív történelem eléggé kedvelt téma a steampunk és hasonló világokban, többé-kevésbé automatikus velejárója egy közelebbi/távolabbi múltban játszódó történetnek. A legtöbbször csak háttérfestményként járul a cselekmény hangulatához, emiatt aztán többnyire nem is szokták szőrszálhasogatóan részletezni. Persze akadnak azért kivételek is, ahol a szerzőnek (és az elszántabb olvasóknak) komoly orgazmust okoz a társadalmi-történelmi kuszaságokban és fonadékokban való vájkálás, ekapcsán talán Jean-Christophe Valtat: Aurorarama című művét és már-már groteszkbe hajló folytatását (Luminous chaos) említeném meg.

Persze steampunk ide vagy oda, minden átlagemberben felmerülhet a „mi lett volna, ha… ez vagy az pont fordítva alakul?” kérdés egy-egy közel- vagy régmúltbeli megtörtént eseménnyel kapcsolatban. „Mi lett volna, ha valamelyik Hitler-ellenes merénylet sikerül?” stb. Az alternatív történelem könyvespolcára tartozik a mindap kezembe került két könyv, a Company of the Dead és az Elleander Morning, azonban sietve leszögezem, hogy az „igazi” steampunkkal (jó, ebbe most ne menjünk bele) való kapcsolatuk eléggé vékony szálon lóg.

David Kowalski: Company of the Dead

A szerzőről csak annyit, hogy igazából ausztráliai orvos, ginekológus, és szakmai cikkeken túlmenően ez az első komoly szépirodalmi vállalkozása.  Egyáltalán nem tűnik afféle első szárnypróbálgatásnak, sőt. Kiforrott, ragyogóan megírt mű. Nyomtatva kb. 750 oldal, így hosszú cselekmény­bonyolításra készülhetünk fel.

Minden a Titanic-kal kezdődött, 1912 április 14-én. Egy Jonathan Wells nevű titokzatos utas közbelépése megakadályozza a jégheggyel való összeütközést. Jobban mondva csak elodázza – a hajó néhány órával később egy következő jégheggyel immár végzetesen ütközik, ez a néhány óra azonban elég arra, hogy az elit utasok közül mások meneküljenek meg, és egyikőjük nem sokkal később az Egyesült Államok elnöke lesz. A megváltozott politika miatt az USA nem lép be az első világháborúba, a központi hatalmak győznek és ez végzetesen befolyásolja a világtörténelmet.

Csak nagy vonalakban: Nagy-Németország a császárral az élén foglalja el Közép-Európát (a beleolvadt valahai Osztrák-Magyar birodalommal), óriási gyarmatokkal világszerte, sőt Kanada is a befolyása alatt van. Második világháború nem volt (egy Hitler nevű pasas másodosztályú festőként éli le az életét), csak az ú.n. Európai háború, ennek során 1945-ben Németország legyőzte a Szovjetuniót, és visszaállította a cárságot. A másik uralkodó nagyhatalom a Japán Császárság, az egész Távol-Kelet, Kínával és Ausztráliával együtt hozzá tartozik. Az egykori USA szénája viszont igencsak rosszul áll, hol van már mint világvezető nagyhatalom! A második Szecesszió során ismét  ketté hasadt, a déli Konföderációra és az északi Unióra. Japán megszállva tartja a nyugati partvidéket és New York államot a Keleti Sógunátus részeként, a németeknek pedig délkeleten állomásoznak csapataik, sőt Mexikóval is lezajlott egy-két csetepaté.

Ebben az ingatag status quo-ban a Titanic 1912-es elsüllyedésének 100 éves évfordulójára, 2012-ben megépítik a régi hajó pontos mását, és az Lightoller kapitány vezetésével át is hajózik New Yorkba. A kapitány nem is sejti, hogy a majd 3000 fős legénységben és személyzetben igazából kik is rejtőznek a tengerész egyenruhákban… Sokáig az sem világos előtte, hogy érkezése után miért csapnak le rá a CBI, a Konföderáció titkosügynöksége egyik szamizdat oldalágának emberei, Joseph Kennedy őrnaggyal (John F. Kennedy unokaöccse) az élen, hogy egy nagyon titokzatos küldetésbe rángassák. Az sem világos kezdetben, hogy mi köze van mindehhez a Titanicnak és a híres-hírhedt Roswellnek (amiről kiderül, hogy mind a lezuhant UFO, mind a hivatalos kormányzati meteorológiai léggömb magyarázat csak elterelő mese a még hajmeresztőbb igazságról).

Ebből már sejthető, hogy időutazós történettel van dolgunk, és a továbbiakról nehéz spoilerek nélkül írni. A lényeg, hogy a regény elején, Wells 1912-es ténykedését Kennedy és emberei mindenáron meg akarnák akadályozni, azonban egyáltalán nem egyszerű csak úgy utána menni.

Több bel- és külföldi titkosszolgálat és egyéb szervezet próbál egymásnak és a főhősöknek keresztbe tenni, ezért a történet nincs szűkében a kémregényekben szokásos fordulatoknak. Jócskán kavar a színfalak mögött a nagypolitika is, ami abban csúcsosodik ki, hogy az első atombomba nem Hirosima, hanem Berlin fölött robban. Kennedynek és társainak egymás ellen ki kell játszani a Konföderáció és az Unió rájuk vadászó titkosszolgálatait, valamint a németeket és a japánokat, hogy eljuthassanak titkos nevadai támaszpontjukra és onnan 1912-be.

Annyit tudnak csak biztosan, hogy ha nem járnak sikerrel, a Földön egy év múlva csak ember nélküli romok lesznek. Azt viszont csak később kezdik sejteni, hogy valamiféle időhurokban vannak, és már sokszor próbálkoztak ebből kitörni és az igazi történelmet helyreállítani.  Konkrét emlékeik ugyan nincsenek korábbi önmagukról, de bizonyos déja vu érzések és tárgyak alapján rájönnek, hogy már sokszor próbálkozhattak ugyanezzel mindhiába… de vajon mi lehet az a látszólag lényegtelen apróság, amitől a siker, és így az emberiség sorsa függ?

A könyv egyáltalán nem klasszikus steampunk, bár ebbe a dobozba teszik több helyen, inkább történelmi fiction. Igaz, vannak benne a steampunkra jellemző szürreális elemek, mint a repülőgéphordozó-anyaléghajó, a fentebb említett atombomba is léghajóval jutott a Berlin fölé. A telefon, a távíró, a vasút is mintha megrekedt volna az 1920-as évek szintjén, a levelek írógéppel, indigóval készülnek. Mindezek azonban csak kellékek, és a szerző láthatólag nem is nagyon foglalkozik a külsőségekkel. Az olvasmány igazi érdekességét az akcióval dúsított konspirációk, menekülések és titkosszolgálati műveletek adják, és a hozzá tartozó politikai fejtegetések 750 oldalon. Úgy hogy van a hely a részletezésre  – szerintem néhány fősodorbeli esemény leírása túlzottan is elhúzódó, más olvasóknak pedig a túl sok oldalszál nem tetszhet,  de ezek már ízlésbeli dolgok.

Hozzászólások

hozzászólás