SFmag

Egy kreatív emberrel az egyik legnagyobb tragédia, ami megtörténhet, ha világraszóló sikert ér el. Innen már nagyon nehéz még egyet felfelé lépni, még a következő művét sem könnyű a hozsannázást kiváltó előző alkotásának szintjén tartani. Úgy érzem, ez történt az egyébként még mindig kimagaslóan jó történetmesélő Charlie Brookerrel.

A december 29-én leadott Black Mirror negyedik szériájának hat része ugyanis nem olyan ütős, mint a megelőző darabok. Továbbra is a digitális technológia árnyoldalát mutatják be, de a történetek kevésbé eredetiek, nem igazán váltják ki az „aha!”-érzést. Egyszer Hackettel beszélgettem, és ahogy az SFmagon, úgy szóban is erősen méltattam a sorozatot, különösen a San Junipero és a Nosedive részeket. Ő csak annyit tett hozzá, hogy igen, ezek tényleg jó sztorik, viszont a sci-fi irodalomban azért nem újszerű ötletek. Igaza volt. Most ez még inkább előkerült: a blackmirroros esztétika, vagyis a legtöbbször esztétizált, modern dizájnelemeken keresztül felvillantott közeljövő történetei eddig épp a megfilmesítés dramaturgiájától, feszültségétől, történetmesélésétől lényegültek át egy újszerű látásmódot jelentő tévésorozattá. A színészek továbbra is jók – pontosabban: a casting kitűnő – a zenék hangulatosak (Hang the DJ!), de a negyedik széria már veszített az előző három frissességéből és lendületéből. A Black Mirror eredeti hangulata megszelídült. Illusztrációként, spoilermentesen az egyes részekről:

USS Callister. A Star Trek-jelenségre (kultikus sci-fi tévésorozat elvakult rajongótáborral) reflektáló rész az eddigi legszínesebb a Nosedive óta. A problematika, vagyis a digitális személymásolatok kérdése a sci-fi irodalomban már a hatvanas évek óta velünk van, de Greg Egan a Permutation Cityben egész konkrétan elképzelte, mit jelenthet Copyként élni a digitális mennyországban. Ebben a részben a humor, az optimizmus elnyomja a lassan kifejlődő blackmirroros érzést, és így számomra a legvége is hiányérzettel tölt el.

Arkangel. A Jodie Foster által rendezett epizód egész ígéretesnek indult, hiszen a családi Nagy Testvér megvalósulását járja körül. Ebben az ötletben, vagyis a csupa jó szándékból felépülő megfigyelésből sokkal többet ki lehetett volna hozni, itt is suta a vége. Megint csak Greg Egan, ha már irodalmi példa: a Hogy önmagam lehessek című elbeszélésével mutat hasonlóságot.

Crocodile. Ez a kakukktojás, és teljesen negatív szempontból mondom. A készülék, amellyel visszajátszhatjuk az emlékeinket, ígéretes felvetés, de természetesen egyáltalán nem újdonság. Ez a rész a gyönyörű izlandi táj ellenére inkább krimi, mint a jövő technológiai veszélyeinek katalógusa, a vége, a csattanó pedig épp a saját logikáját erőszakolja meg.

Hang the DJ. Ez a kedvencem, mert az elmagányosodó, az információözönben a társválasztást tekintve döntésképtelen, határozatlan, és épp ezért randiappokra szoruló nyugati emberiség illusztrációja. Egy falakkal körölvett társadalomban egy készülék hozza össze az embereket, és rögtön meg is lehet nézni, hogy a kapcsolat mennyi ideig fog tartani. Gyönyörű metafora, és a vége nagyon cseles – ez filmen még elmegy, azonban írásban ezt minden jó érzésű szerkesztő visszadobná. Az ötlet nekem két Charlie Jane Anders-elbeszélést juttatott az eszembe: a Six Months, Three Days, és a Wiredben megjelent Stochastic Fancy címűeket.

Metalhead. Ez talán az egész Black Mirror mélypontja, egy sehova sem vezető poszt-apokaliptikus történet. A fekete-fehérben forgatott kép sem menti meg, ahogy a hatásosnak szánt utolsó jelenet is csak sima giccs.

Black Museum. Némileg rendhagyó, a kriminisztikailag különleges gyűjteményt bemutató rész. Három történet kapcsolódik egybe, melynek technológiai középpontjában az ember tudatának más emberbe, illetve tárgyba való áttöltése áll. Sajnos a lélekbemarkoló sztori helyett egy könnyen kitalálható, és prédikálós hangvételű történetet kapunk, amelynek főszereplője túl teátrálisan adja elő magát.

Ezúttal a sorozat kreátora és írója, Charlie Brooker sokkal kisebb merítést vállalt. Míg az előző epizódokban szó volt például a közösségi médiában elkövetett gyűlöletbeszédről (Hated in the Nation), a mindentudás párkapcsolati veszélyéről (The Entire History of You), az internetes tetszésekre épített társadalmi normákról (Nosedive), addig most a tudattal foglalkozik leginkább a sorozat. De ettől kevésbé lesz kortárs, átcsúszik a tisztán sci-fik birodalmába, ahol viszont már nehézsúlyú versenytársai vannak, az olvasók pedig csavarosabb, meghatóbb történeteket is ismerhetnek. Hol van már a San Junipero lenyűgöző panorámája vagy a Nosedive ötletessége? Az egyik leggyakoribb jelenet a hat részben, hogy valakinek a halántékára egy kis kütyüt illesztenek – ez már-már közhely.

Nagyon nagy az elvárás a Black Mirrorral szemben, mert ez egy kultikus sorozat. Nem lehet csak kicsit más, mint a többi. Élesnek és fanyarnak és szomorúnak és ütősnek kell maradnia. Reménykedjünk, hogy a következő részek némelyike ilyen lesz.

Hozzászólások

hozzászólás