Black Mirror

Közzétette: sfinsider 1 hozzászólás

BlackMirrorTitleCardA Black Mirror angol tévésorozat éppen következő epizódját nem pont azzal a várakozással nézi az ember, ahogy más sorozatokét. Szó sincs a de jó kis szórakozás vár rám élményről. Úgyis valami dermesztőt, valami disztópikusat kapunk, egy csipetnyi közeljövőt, amelyből kiderül, hogy nekünk, az emberiségnek lőttek. Ez a hangvétel, az ellenünk, de a mi közreműködésünkkel szőtt összeesküvés baljós érzete lengi be a legjobb epizódokat.

A Black Mirrort még nem ismerőknek szokták mondani – nekem is hangsúlyozták előtte – hogy ne tántorítson el a legelső rész, a Himnusz* tartalma, miszerint: Suzanne-t, a brit királyi család közkedvelt, közösségi médiában is rajongásig szeretett tagját elrabolja egy ismeretlen. Csak egy, de annál különösebb követelése van: a miniszterelnök élő adásban tegyen magáévá egy disznót. Filmtrükk, dublőr kizárva. Ha nem teljesítik a követelését, akkor a hercegnő meghal. Ha a megadott időben a miniszterelnök és a disznó gyomorforgató kettőse nem indul el, a hercegnő meghal. A részt természetesen a vége, az utolsó tíz perc teszi felejthetetlenné, illetve a kitűnő lecke az internet, a népszerűség és a moralitás összefüggéséről.

Black-Mirror-Season-2

Nem szokványos a sorozat abból a szempontból sem, hogy minden rész külön, önálló történet mindig új színészekkel. Az író a brit Charlie Brooker, aki elismert brit tévés személyiség, kreatívigazgató, producer és író. Az ő eszét kell megdicsérnünk, és persze a BBC bátorságát, hogy az első két évadot – amely csak hat részt jelent – felvállalta, finanszírozta. (2016-ban az amerikai Netflixé a Black Mirror, és további 12 részt rendeltek be, ebből tavaly október 21-én egyszerre elérhetővé tettek hatot.)

A sorozat kegyetlen leckéjét a címe hordozza. Black Mirror, vagyis a képernyő mögött zajlik igazi életünk, mi csak hústestek vagyunk, amelybe álmokat, emlékeket töltünk fel különféle technikai eszközök segítségével – mint például Az emlékchipben, az első évad harmadik részében, amikor mindent, amit látunk, felveszünk és eltárolunk. Egy ilyen világban semmi sem maradhat titokban, az átélt eseményeket folyton visszanézzük és analizáljuk; és ahogy ebből a részből kiderül, a házastársi hűtlenség nyomai sem eltüntethetők.

BlackMirror1x02_1203

A sorozat másik nagy témája – és szerintem ebben áll a nagyszerűsége – ahogy az előttünk álló technodisztópiát bemutatja. A világ minden bizonnyal nem az éhezők vidala vagy Az út-szerű kataklizma felé rohan. Szó sincs róla. A jövő a színes ruháké és minimáldizájnos cuccoké, gépeinké és algoritmusainké, a velük kapcsolatos viszonyunké, az e köré épített kultúránké. Ugyancsak az első évadból, a második részből (Az egyetlen kiút) megismerhetjük a jövő energiahordozóit, a fitneszteremben áramot összesportoló kisembereket, akik előtt egyetlen út áll a kitörésre: egy Megasztár-szerű tehetségkutató műsorban való sikeres szereplésre. A háromtagú zsűri kegyetlen és cinikusan igazmondó, a főhős befut – de az ár, amit fizet érte, keserű, és a siker sem ugyanolyan, mint amelyre gondolhat a néző.

7cebddec-0cba-4762-80e4-394177070eb4Az okostelefonjába meredő emberiség a témája a harmadik évad Nosedive című részének: itt mindenki mindenkit állandóan pontoz egy 1-től 5-ig tartó skálán a mobilján. A gond csak az, hogy bizonyos szolgáltatások a nagyobb pontátlagokhoz kötődnek. Főhősünk ezért mindenkivel mesterséges kedvességben él, elvárva, hogy kedvességéért minél nagyobb pontszámot kapjon, és végül átlagpontszáma lehetővé tegye álma megvalósítását. Ennek a résznek a vége gyönyörűen az arcunkba kiabálja (szó szerint!) a lájkokon alapuló társadalmi érintkezés és karrier hazugságát.

A Black Mirrornak persze vannak gyengébb részei is, például pont az eddigi utolsó, a Hated in the Nation, amelyben robotméhek meghekkeléséről szól: ugyan a fricska, ami a közösségi médiában manapság is általános gyűlölködésről és annak következményeiről szól, pontos, de mégis, túl hosszú ez a rész és nem érezni azt a jeges borzongást, ami a legjobb részek sajátja.

Legnagyobb kedvencem a San Junipero. Ebben a részben a virtuális és az igazi valóság közötti határ már sokszor megénekelt elmosódásáról kapunk egy megindító mesét, de a vége… amikor az utolsó előtti jelenetben a boldogsághormonokat beindító 1987-es slágert, Belinda Carlisle Heaven Is a Place on Earth-jét halljuk, és mosolyogni kezdünk, akkor halálpontosan jön az utolsó snitt. És csak nézünk magunk elé a stáblista alatt, hogy ez milyen irtózatosan pontos vég volt.

SJP9

Disztópiát csak így érdemes bemutatni: tiszta és rendezett minden, látszólag minden oké, a technológia minket szolgál, legyőzzük a halált, megjegyzünk mindent, azonnal megoldhatjuk a problémákat, kattintásra miénk a világ összes csodája. Csak közben mi, emberek maradunk ki valahogy a képletből, a mi félelemre, kétségre, ellentmondásokra és végtelen önzésünkre épülő viselkedésünk realitása. Úgyhogy a színes, csillogó felszín alatti rothadás bűze a legvégén mégiscsak előtör. Ez az a pillanat, amely igazi, blackmirroros érzést nyújt.

Egyszerre bólogatunk, hogy de igaza van az írónak, és csóváljuk a fejünket, hogy nincs remény.

blackmirror_charlie_brooker_00249r

Charlie Brooker

Utóirat: Charlie Brooker előre megmondta, hogy ki nyeri meg az amerikai elnökválasztást. Hogy honnan tudta? A második évad harmadik epizódjában, a Waldóban ott a válasz.

*A sorozat első két évada itthon a HBO-n volt látható magyar szinkronnal, innen a magyar címek.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: tévésorozat

Eddig egy hozzászólás érkezett.

  1. Dominik szerint:

    “és csóváljuk a fejünket, hogy nincs remény”
    Nekem a harmadik évadban azért néha feltűnt, és nagyon örülök neki (néha azért szükség van rá :) ). Főként a San Juniperóra gondolok egyébként, nálam is kedvenc az az epizód, részben ennek köszönhetően.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon