A Black Mirror angol tévésorozat éppen következő epizódját nem pont azzal a várakozással nézi az ember, ahogy más sorozatokét. Szó sincs a de jó kis szórakozás vár rám élményről. Úgyis valami dermesztőt, valami disztópikusat kapunk, egy csipetnyi közeljövőt, amelyből kiderül, hogy nekünk, az emberiségnek lőttek. Ez a hangvétel, az ellenünk, de a mi közreműködésünkkel szőtt összeesküvés baljós érzete lengi be a legjobb epizódokat.
A Black Mirrort még nem ismerőknek szokták mondani – nekem is hangsúlyozták előtte – hogy ne tántorítson el a legelső rész, a Himnusz* tartalma, miszerint: Suzanne-t, a brit királyi család közkedvelt, közösségi médiában is rajongásig szeretett tagját elrabolja egy ismeretlen. Csak egy, de annál különösebb követelése van: a miniszterelnök élő adásban tegyen magáévá egy disznót. Filmtrükk, dublőr kizárva. Ha nem teljesítik a követelését, akkor a hercegnő meghal. Ha a megadott időben a miniszterelnök és a disznó gyomorforgató kettőse nem indul el, a hercegnő meghal. A részt természetesen a vége, az utolsó tíz perc teszi felejthetetlenné, illetve a kitűnő lecke az internet, a népszerűség és a moralitás összefüggéséről.
Nem szokványos a sorozat abból a szempontból sem, hogy minden rész külön, önálló történet mindig új színészekkel. Az író a brit Charlie Brooker, aki elismert brit tévés személyiség, kreatívigazgató, producer és író. Az ő eszét kell megdicsérnünk, és persze a BBC bátorságát, hogy az első két évadot – amely csak hat részt jelent – felvállalta, finanszírozta. (2016-ban az amerikai Netflixé a Black Mirror, és további 12 részt rendeltek be, ebből tavaly október 21-én egyszerre elérhetővé tettek hatot.)
A sorozat kegyetlen leckéjét a címe hordozza. Black Mirror, vagyis a képernyő mögött zajlik igazi életünk, mi csak hústestek vagyunk, amelybe álmokat, emlékeket töltünk fel különféle technikai eszközök segítségével – mint például Az emlékchipben, az első évad harmadik részében, amikor mindent, amit látunk, felveszünk és eltárolunk. Egy ilyen világban semmi sem maradhat titokban, az átélt eseményeket folyton visszanézzük és analizáljuk; és ahogy ebből a részből kiderül, a házastársi hűtlenség nyomai sem eltüntethetők.
A sorozat másik nagy témája – és szerintem ebben áll a nagyszerűsége – ahogy az előttünk álló technodisztópiát bemutatja. A világ minden bizonnyal nem az éhezők vidala vagy Az út-szerű kataklizma felé rohan. Szó sincs róla. A jövő a színes ruháké és minimáldizájnos cuccoké, gépeinké és algoritmusainké, a velük kapcsolatos viszonyunké, az e köré épített kultúránké. Ugyancsak az első évadból, a második részből (Az egyetlen kiút) megismerhetjük a jövő energiahordozóit, a fitneszteremben áramot összesportoló kisembereket, akik előtt egyetlen út áll a kitörésre: egy Megasztár-szerű tehetségkutató műsorban való sikeres szereplésre. A háromtagú zsűri kegyetlen és cinikusan igazmondó, a főhős befut – de az ár, amit fizet érte, keserű, és a siker sem ugyanolyan, mint amelyre gondolhat a néző.
Az okostelefonjába meredő emberiség a témája a harmadik évad Nosedive című részének: itt mindenki mindenkit állandóan pontoz egy 1-től 5-ig tartó skálán a mobilján. A gond csak az, hogy bizonyos szolgáltatások a nagyobb pontátlagokhoz kötődnek. Főhősünk ezért mindenkivel mesterséges kedvességben él, elvárva, hogy kedvességéért minél nagyobb pontszámot kapjon, és végül átlagpontszáma lehetővé tegye álma megvalósítását. Ennek a résznek a vége gyönyörűen az arcunkba kiabálja (szó szerint!) a lájkokon alapuló társadalmi érintkezés és karrier hazugságát.
A Black Mirrornak persze vannak gyengébb részei is, például pont az eddigi utolsó, a Hated in the Nation, amelyben robotméhek meghekkeléséről szól: ugyan a fricska, ami a közösségi médiában manapság is általános gyűlölködésről és annak következményeiről szól, pontos, de mégis, túl hosszú ez a rész és nem érezni azt a jeges borzongást, ami a legjobb részek sajátja.
Legnagyobb kedvencem a San Junipero. Ebben a részben a virtuális és az igazi valóság közötti határ már sokszor megénekelt elmosódásáról kapunk egy megindító mesét, de a vége… amikor az utolsó előtti jelenetben a boldogsághormonokat beindító 1987-es slágert, Belinda Carlisle Heaven Is a Place on Earth-jét halljuk, és mosolyogni kezdünk, akkor halálpontosan jön az utolsó snitt. És csak nézünk magunk elé a stáblista alatt, hogy ez milyen irtózatosan pontos vég volt.
Disztópiát csak így érdemes bemutatni: tiszta és rendezett minden, látszólag minden oké, a technológia minket szolgál, legyőzzük a halált, megjegyzünk mindent, azonnal megoldhatjuk a problémákat, kattintásra miénk a világ összes csodája. Csak közben mi, emberek maradunk ki valahogy a képletből, a mi félelemre, kétségre, ellentmondásokra és végtelen önzésünkre épülő viselkedésünk realitása. Úgyhogy a színes, csillogó felszín alatti rothadás bűze a legvégén mégiscsak előtör. Ez az a pillanat, amely igazi, blackmirroros érzést nyújt.
Egyszerre bólogatunk, hogy de igaza van az írónak, és csóváljuk a fejünket, hogy nincs remény.
Charlie Brooker
Utóirat: Charlie Brooker előre megmondta, hogy ki nyeri meg az amerikai elnökválasztást. Hogy honnan tudta? A második évad harmadik epizódjában, a Waldóban ott a válasz.
*A sorozat első két évada itthon a HBO-n volt látható magyar szinkronnal, innen a magyar címek.)
Hozzászólások
[sfinsider további írásai]
„és csóváljuk a fejünket, hogy nincs remény”
Nekem a harmadik évadban azért néha feltűnt, és nagyon örülök neki (néha azért szükség van rá :)). Főként a San Juniperóra gondolok egyébként, nálam is kedvenc az az epizód, részben ennek köszönhetően.
Közel sem nézhető úgy, mint egy „normális” sorozat. Pl:. a Shut up and dance, és a legelső rész eléggé lélektörő. Úgyhogy ha valaki el akarja kezdeni a sorozatot, akkor ne az elsővel kezdje. Egyébként a rosszabb részek se rosszak, csak más szemszögből közelítik meg az egészet, más a célközönségük. Pont ezért nem 10/10-es sorozat, mert nem nagyon van olyan ember akinek mindegyik tetszene. Bár szerintem a Waldo nagyon kitűnik a közegből, alulról.