SFmag

Arthur király (engedjük el, hogy királyneveket illik fordítani, a film így használja, én is így fogom) történetét előszedni nem valami bombasztikus újszerűség. Gyors guglizással az ember kb. húsz-huszonöt címet talál a témában úgy, hogy nem is kellett igazán mélyre ásnia. Ezért ez a film kicsit kakukktojás az idei premierek között. A történelmi alapokon nyugvó mozik, még akkor is, ha fel vannak turbózva fantasy-elemekkel, nem most élik aranykorukat, az elmúlt években több csúfos bukást láttunk, mint sikert. Ha pedig az epikus fantasy hiányára adott válasz ez a film, akkor furcsa döntés egy kismilliószor feldolgozott legendára rábökni.

Nekem mindenesetre Guy Ritchie neve élénkséget ígért, amikor még csak egy címet láttunk az egész produkcióból, az első trailer óta pedig számomra az egyik legjobban várt idei filmmé vált az Arthur király. A stílus alapján mindenki a rendező korábbi munkái, a Sherlock Holmes-filmekre asszociált, és teljesen jogosan. Amit a bemutatókban látni, az nem csalás, nem ámítás – az van. Úgyhogy arra a kérdésre, hogy ajánlom-e ezt a filmet, egy egyszerű kérdéssel válaszolnék. Tetszett az, ahogy Guy Ritchie a Sherlock Holmes-t vászonra vitte? Ha „igen” a válasz, rögtön lehet ülni közép középre, ha nem, akkor majdnem biztos, hogy nem leszel elégedett az Arthur királlyal sem. Mert Ritchie hajszálpontosan ugyanazokat a fogásokat, stílust és Jude Lawt használja most, mint a két Holmes-filmben, csak még felfokozottabban. A dialógusok alatti villámgyors ide-oda vágásokkal, az ebből kovácsolt ravaszkodós humorral, az időben előre-hátra tekeréssel, a belassított közelikkel, effektekkel teli látvány azonnal felismerhető, bár nem mindenki által szerethető stílust és gyors tempót ad a filmnek. Van CGI is, persze, hogyne lenne, az manapság kötelező eszköz, ami a mágia megmutatásához kell, de az igazi formát az operatőri munka és vágás ad neki.

Nagyon szépek még a harci jelenetek, jó a koreográfia, bár így visszagondolva, furcsa, milyen kevés akad belőle. Amúgy sem a grandiózus csaták és óriási CGI-seregek filmje ez, inkább ökölharcokat és a párbajokat látunk, de minél tovább gondolkodom, annál furcsább, hogy még azokból sem akadt olyan sok, csak ami mégis benne van, annyira megkapó, hogy hajlamos az ember úgy emlékezni, hogy sokkal többet látott volna, mint valójában.

Ha a színészi játékról kell beszélni, Jude Lawt emelném ki. Nem azért csak őt, mert a többiek pocsékak lettek volna, hanem mert egyszerűen nem kaptak akkora feladatot, hogy brillírozzanak, pedig volt néhány olyan színész, például a Trónok harcából ismert Aidan Gillen, akiket jó lett volna több ideig látni a vásznon, de a karakterükre nem volt akkora szükség. Nincs ezzel nagy baj, egyedül Arthur miatt kár. Ő a fehér köpenyes hősök szindrómájában szenved: szimpatikus ugyan, de annyira sosem izgalmas, hogy őt kiáltsuk ki kedvenc karakterünknek vagy rajta gondolkodjunk hazafelé a villamoson. Nem rossz az, amit Charlie Hunnam csinál vele, de Arthurban az út érdekes, nem a személy, ami jó ellenpontja Vortigernnek, a Law alakításában különösen pitiáner és szánni való gonosznak, akinél meg minden fordítva van: leköti az embert, de a motivációját láttuk már ezerszer.

A történet egyszerű, óriási fordulatok nem is akadnak benne, de amit bevállal, azt legalább szépen végigvezeti, és be tudja vonni azt, aki hagyja. A tempója átka azért megvan: egyes jelenetek súlytalanok, a „csapat” sem áll össze úgy igazán. Pozitív viszont az, hogy mit akartak kihozni, mit akartam elmondani igazán Arthur történetéből: nem annyira a gonosz legyőzésének fontosságára és a vezető felelősségvállalására helyezték a hangsúlyt (bár nyilván ezek is érintve vannak), hanem a gyerekkori traumákkal való szembenézéssel, a múlt elfogadásával és az önismerettel hozták összefüggésbe Arthur királlyá válását, ami egy teljesen korrekt és újszerű megközelítés.

Alap szinten tud történetet mesélni, de ha igazak a pletykák, és valóban kap folytatásokat, hosszú távon a látvány nem lesz elég. Tény, hogy minden egyes pillanatban van mit nézni a vásznon, hallgatni is jó az eltalált zenei aláfestés miatt, csak előbb-utóbb el kell majd döntenie, hogy mi akar lenni: látványfranchise vagy több részt indoklóan rétegelt, korszerű legenda-feldolgozás. De most egyelőre az első rész ítélete: korszakalkotó lesz? Meglepődnék. Megéri megnézni? Meg.

Hozzászólások

hozzászólás