SFmag

A függetlenség napja első részének megjelenésekor én épp kettő múltam, és bocsi, de ahogy anya olvasta esténként az Oroszlánkirályt, az érdekesebbnek tűnt akkor. Ennek az olykor áldásos, olykor hátrányos zöldfülűségnek az eredménye lehet az, hogy ez a már-már kultfilm és én ennyi éven keresztül annyira elkerültük egymást, hogy csak néhány hónappal a második rész premierje előtt sikerült egymásba futnunk. Nem is néztem volna meg, de amikor már velem egykorúak, katasztrófafilmekhez fintorogva közelítők mondták, hogy csak érdemes rápillantani, megtettem.

Az ízlésemnek Amerika (értsd: USA) kicsit túlságosan előre nyomakodott benne, nem érzékeltem sem a veszély nagyságát, sem a szétszakított, megcsonkított családok drámáját, mert Amerika lefolyt a képernyőről és követelte, hogy szeressem, de minimum ismerjem el, milyen csodás is ő, és soha egy percre nem tudtam komolyan venni semmit sem, mert ha az USA áll a világ megmentésének élére, ugyan mi baj történhet. Ezzel együtt nem volt rossz, itt-ott kifejezetten élveztem is, tehát összességében jó filmélménynek mondanám.

A második rész trailerét ízlelgetve reményt és az érdeklődést éreztem. Modern, esetleg előremutató látványvilággal, divatosan sötét tónusú, izgalmas forgatókönyvvel és epikus csatákkal még akár azt is elérheti, hogy szeressem, hogy egy új generáció tagjaként magaménak tudhassam. Apáé lesz a ma már kicsit porosnak és egyszerűnek ható első rész, az enyém meg a második, a nagy, a zajos, az izgalmas. Talán ledönti a korlátaimat, amiket a katasztrófafilm és magam közé emeltem. Ha egy olyan filmóriás második része, mint A függetlenség napja nem sikerül jól, hát… olyan talán nincs is, azt nem tehetik meg, gondoltam. Hiszen túl nagy cím, túl szimbolikus, túl évfordulós a buktához, nem?

Nem. A „csalódás” szó nem elég kifejező erre az élményre, mert a csalódásban lenne egy árnyalatnyi szomorúság. A „röhej” már közelít, abban található egy pont ide passzoló mennyiségű hisztéria is, és azt határozottan érzem is magamban.

Afelől nem voltak kétségeim, hogy gyakorlatilag az első részt fogom újranézni, csak mindenre rátesznek majd még egy lapáttal, és ez most olyan ritka alkalom volt, amikor ezt nem éreztem olyan nagy bajnak. És így is lett. A technikai rész, azt hiszem, rendben volt. 2016-ot írunk: legyen az az űrhajó kontinensnyi vagy nagyobb, legyen a légicsata villámgyors és merész. Van bőven ennél sokkal, de sokkal emlékezetesebb látványvilágú film, de amit kellett, azt megadta. A 3D-nek viszont – mint a legtöbb film esetében – itt sem igazán volt relevanciája. (Őszintén, ha itthon nem találtam volna meg a táskámban az árulkodó bizonyítékot, a szemüveget, isten bizony elfelejtettem volna, hogy 3D-ben néztem, bár ez rólam legalább annyit elmond, mint a filmről.)

Az igazi problémák viszont emlékezetesek maradnak. Az a rossz értelemben vett hollywoodiság, az a giccs, aminek a generálásban minden egyes karakter – de persze főleg a forgatókönyvíró – bűnös, élvezhetetlenné, sőt, gagyivá tette számomra az egész filmet. Látvány ide vagy oda, amikor arra szorul a forgatókönyv, hogy a „cuki kiskutya ugatja a nagy szörnyet, mentsük már meg szerencsétlent egy iskolabusznyi gyerek élete árán is, de csak viccesen” címkéjű, burleszk jelenetet bevegye, mindezt másfél órányi pojácáskodó humor után, akkor én már nem szórakozom jól.

Amikor a haldokló legfontosabb mondata a párjához az, hogy a saját maga kötötte pulcsi nem is pulcsinak indult, és ez, tényleg ez az, amiről a halál küszöbén beszélgetnek sok más hasonló szintű baromsággal együtt, akkor is kicsit úgy érzem, engem itt valaki nagyon hülyének néz. Amikor az apokalipszis közepén apa és fia merő véletlenből összeakad – mik vannak! –, akkor az apa nem normális személyként viselkedik, hanem egy idiótaként, aki csak nyomatja a fiának, hogy ej, miért csak ilyenkor tudunk találkozni… de közben kajak ott állnak az apokalipszis közepén… akkor már szavaim sincsenek. Egy ilyenen mosolyogsz, kettőn már hümmögsz, három-négy-öt-hatnál már le akarod szaggatni a vásznat.

A színészek munkáját nem tudom megítélni, mert ilyen karakterekkel egyiküknek sem lehetett könnyű dolga, így nem nagyon akarom őket szidni. Jó, talán az, hogy itt, úgy tűnik, csak úgy lehet értetlenkedést és érdeklődést játszani, mint rajzfilm figurák lennének, az elég gyermeteg, de most már ki tudja, lehet, hogy ez a humor egyik formája, csak én nem érzékelem. Volt itt egy Trónok harcányi kapcsolati háló, és egy Paula és Paulinányi dráma – nem viccelek, mindenki a rokona/szerelme miatt tesz mindent, mindenkinek jut minimum egy családi tragédia, mindenkinek olyan elképesztően fontos a családi összetartás, hogy azt egy pont után már nem lehet komolyan venni. Mindenesetre a színészek ezeket eljátszották, nem volt köztük se kirívóan jó, se kirívóan rossz. Még Jeff Goldblumot volt a legüdítőbb látni, de az ő szerepéből is mintha kiölték volna azt, amitől az első részben még egy többiektől markánsan elkülönülő, valódi karakter volt. Szeretett például növényeket locsolni és természetet védeni. A megannyi utalás és átemelés közül pont a főszereplő fő flúgját felejtették ki? Nem fáj, de kár.

A nézőtéren magam körül olyan reakciókat láttam és hallottam, amikből arra következtetek, sokan vagyunk még ilyen zsémbesek most. Ha tényleg megtámadnának minket a földönkívüliek, tuti, hogy mi halnánk meg először, hiszen bennünk nem elég erős a hit. Sem az emberiségben, sem az erőnkben, sem az összefogásban. Mi csak azt tudjuk, hogy megnéztünk valamit, aminek sokkal jobb minőségűnek kellett volna lennie húszéves elődjénél, és nem jött össze, ami döbbenet. Egy grandiózus, értelmes folytatást szerettünk volna, ehelyett kaptunk egy kis híján paródiába átforduló, látványos, de helyenként sértően bugyuta filmet, és most rettegünk tovább, mert belengették egy harmadik rész lehetőségét. Ha harmadjára is július 4-re esik majd a világvége, szerintem töröljük a naptárból az a napot.

Hozzászólások

hozzászólás