A Gigantomakhia, avagy Dan Simmons: Ilium és Olympos 1. rész cikksorozat második, befejező része.
Az irodalom különös szerepe
Mint már a Hyperion Cantosnál tapasztalhatták az olvasók, Simmons előszeretettel von be szövegeibe más irodalmi műveket, legyen szó akár a regény szerkezetéről (Chaucer Canterbury meséinek felépítése a Hyperionban), karakterekről (John Keats szintén a Hyperionban, vagy a homéroszi hősök az Iliumban), vagy ennél magasabb szintekről; az Iliumban és az Olymposban a hivatkozott irodalmi művek cselekményformáló megjelenésén túl az irodalom különböző funkciókat tölt be.
Természetesen a homéroszi eposzok képezik a trójai szál alapját, és az ebből kölcsönzött hősök, mint Achilles vagy Odüsszeusz kilépnek saját irodalmi világukból, és Simmonsnál új értelmezést nyernek; Achilles érzelmi okok miatt részt vállal az istenek elleni küzdelemben, Odüsszeuszt pedig egészen sajátos, új oldaláról ismerhetjük meg. Igen fontos szerepet játszik a cselekményben még A vihar szereplőinek egy része is; az Iliumban és az Olymposban a shakespeare-i szféra beszivárog a nem-irodalmi világba, és történelemalakító tényezővé válik.
Viszont az Ilium és az Olympos nem egyszerű irodalmi fikció scifibe oltva; az irodalom egyrészt az humanitás jelképe (ismerni és olvasni őket az „embernek lenni” gondolat része), másrészt felülírhatják az adott szereplő hagyományos értelmezését (pl. Odüsszeusz vagy Prospero esetében), harmadrészt pedig értelmező funkciója lesz; részben az önértelmezésé az irodalmi művek horizontján keresztül, részben pedig a cselekmény különböző felfejtendő elemeinek értelmezéséhez járulnak hozzá. Ilyen elem például Setebos kiléte. Shakespeare-nél csak annyit tudunk meg róla, hogy Kalibán istene, kegyetlen és gonosz. Abban, hogy egyáltalán felismerjék őt, Robert Browning költeménye (Caliban upon Setebos, Or, Natural Theology on the Island) ad segítséget. Kalibán egyébként a regények több pontján is önmagát idézi Browningtól, így a költemény a karakter alakján keresztül folyamatos párbeszédben marad a regényszöveggel, igazolva ezzel a regény „valóságának” és az irodalmi valóságnak az összemosódását, amely a kor technológiájával megfejelve tulajdonképpen a gondot okozta.
Ez leginkább a moraveceknél fedezhető fel; Mahnmut éveket szentelt Shakespeare szonettjeinek, és azon belül is a lírai én meghatározásának, Orphu pedig Proust regényein keresztül közelíti meg egyrészt a humanitás kérdését, másrészt az idő és tér problematikáját. Orphu lesz az, aki kimondja majd, hogy James Joyce és Marcel Proust géniusza segítette világra a 20. és 21. századot:
„Joyce and Proust together for me as two facets of a single consciousness. A singularity of human genius and insight.”
Másrészt szerinte Joyce és Proust foglalkozott úgy az idő és tér, a tudat és észlelés kérdéseivel, hogy lerakták az alapjait a poszthumán lét felé haladó emberiség dimenziók közti utazásainak, amely először az irodalmi terekben tűnt megvalósíthatónak, hiszen az ábrázoló művész zsenijének köszönhető az új irodalmi világok létrejötte – azaz az emberi tudat lehet a legegyszerűbben elérhető kapu. Proust Renoir-t hozza fel példának, és Simmons többször is idézi ezt a bekezdést (magyarul Az eltűnt idő nyomában regényciklusának a Guermantes-ék című kötetében olvasható):
„When it is at an end the practitioner says to us: ‘Now look!’ And, lo and behold, the world around us (which was not created once and for all, but is created afresh as often as an original artist is born) appears to us entirely different from the old world, but perfectly clear. Women pass in the street, different from those we formerly saw, because they are Renoirs, those Renoirs we persistently refused to see as women. The carriages, too, are Renoirs, and the water, and the sky; we feel tempted to go for a walk in the forest which is identical with the one which when we first saw it looked like anything in the world except a forest, like for instance a tapestry of innumerable hues but lacking precisely the hues peculiar to forests. Such is the new and perishable universe which has just been created.”
Proust azt is kiemeli ugyanitt, Orphu pedig hangsúlyozza, hogy az efféle teremtés végeredménye nem mindig kellemes. Ebben a jelenetben a moravec kapitány metafizikai szemétnek nevezi az okfejtést, ugyanakkor beismerik, hogy az általuk nonszensznek minősített eseményekre ez lehet az egyetlen ésszerű magyarázat; a legnagyobb gondot ugyanis a világok kvantumszintű anomáliája jelenti, az egésznek a hátterében pedig részben a homéroszosdit játszó poszthumánok, részben a felbukkanó Setebos áll.
Az olümposziak életét élő „irodalom utáni” poszthumánok, akik nem ismerik az irodalmi mű, az Iliász cselekményét, „irodalmi” humánokat, mint például Hockenberryt, alkalmaznak megfigyelésre, de távolabbi céljuk tulajdonképpen a lejegyzés; gyakorlatilag nem csak újra akarják játszani, hanem újra is akarják írni, íratni az Iliászt. Az maguk hatalmától eltelt istenek nem véletlenül választhatták a héroszok korát, ám maguk is hübriszt (az istenek ellen elkövetett bűn, legtöbbször az istenek hatalmának és szabályainak semmibe vétele) követnek el elbizakodottságukban, ugyanis megtagadják azoknak a nagyobb erőknek az uralmát, amelyeknek a csúcsán A Csendes (The Quiet) nevű titokzatos istenség áll. Ilyen módon az eposzi világ szabályrendszere és valószínűsége kifordul önmagából, és tragédiához vezet.
Kritikai megjegyzések
Visszatérve a megoldásokra, a spoilerveszély miatt konkrétumok nélkül; a regényekről szóló recenziók és kritikák egy része az első kötetet az egekig magasztalja – én is ezt tartom kidolgozottabbnak – a második kötetet azonban komolyabb kritikával illeti, elsősorban a lezárás miatt. Az Olympos szerintem túl sokat akart, és a sok kisebb, zseniális fordulat mellett a 900 oldalasra duzzadó kötet mellett nem akart egy harmadik is lenni. Épp ezért úgy tűnhet, hogy sok szálat hirtelen varr el. Bár a végére kerek lesz a történet, maradhat némi hiányérzetünk; ennél valami monumentálisabbat vártunk, gigantomakhiát, ha már az első kötetben Simmons bizonyította, ilyet is tud. Az Ilium színvonalában és okosságában versenyezhet a Hyperionokkal.
A másik probléma, hogy bizonyos szereplők motivációja és létének célja nem világos. Az Iliumban is jelen lévők közül van, aki bizonytalanná és motiválatlanná válik, vagy szerepet téveszt, kicsit kevésbé szerethető lesz. Ez még akár magyarázható is lehet, hiszen más válik hangsúlyossá, kell a tér másnak és másoknak, viszont az Olymposban behozott új karakterek közül kevesebb is elég lett volna, kevesebb hűhóval és zavarba ejtő megoldással körülöttük.
Ami a hibái mellett abszolút szerethetővé és kötelezővé teszi az Iliumot és Olympost, az a végig jelen lévő önirónia és humor. Látszik, hogy a szereplők nem veszik halálosan komolyan magukat, megjegyzéseik, tévedéseik, önkritikájuk élővé és emberivé teszi őket – vicces módon a moravecekre ez különösen igaz. Simmons humora néhol kissé vaskos, sőt, akadnak olyan részek is, amelyek egészen kínosak, de ezzel együtt válik kerekké a kép: ez itt nem egy hőseposz.
Reméljük, az ősszel megjelenő Endymion felemelkedése után az Agave kiadó fontolóra veszi az Ilium és Olympos magyar nyelvű kiadását; Dan Simmons, a literary fiction és a science fiction rajongói számára egyaránt méltó és érdekes olvasmány lehet.
Nyerw/Kelenik Éva
Hozzászólások
[cikkbot további írásai]
Én meg remélem hogy scizofreniával való regényt is ki fognak adni. ami sf.
Csak jönne már magyarul nagyon várom remélem az agave rá csap 🙂 Légyszi 🙂