SFmag

Filmes ufóinvázió esetén általában adott a forgatókönyv. Az űrlények valamelyik amerikai nagyváros fölött jelennek meg (vágóképnek néhány európai és/vagy távol-keleti metropolisszal), esetleg egy közép-nyugati álmos kisváros lehet még a feltűnésük helyszíne. A kezdeti álmélkodást és szörnyülködést hamar követi a háború, ahol az egyedülálló családapa, a meg nem értett tudós, a keménytökű katona, vagy ezek valamilyen kombinációja száll szembe az idegenekkel – nem egyszer megtámogatva az Amerikai Egyesült Államok elnökével. Amennyiben az ufót barátságosabb fából faragták, az előbbiek helyére jószívű kisgyerekeket és becsületes átlagembereket helyezhetünk, pluszként a gonosz hadsereggel. Űrcsaták, effektek, robbanások, tankok, leomló Szabadság-szobor.

De mi a helyzet akkor, ha az ufók egy londoni lakótelepre pottyannak le, és az első, akivel találkoznak, egy csapat helyi suhanc?

Ami az ufókat illeti: szívás.

Ami minket: egy fergeteges brit sci-fivel leszünk gazdagabbak.

A banda

Az Idegen arcok (Attack the Block) öt tizenéves főhőse ugyanis nem miniatűr modellekkel bíbelődik a szobájában, és nem is a csinos szomszéd lány után epekedik, hanem munkából hazatérő nőket rabol ki. Amikor lezuhan mellettük egy űrlény… nos, az is csak egy jó balhé a sok közül, egy újabb alkalom a destrukcióra. Le is gyakják rögtön, hogy aztán véres trófeaként hordozzák körbe. Csak aztán jönnek a társai. Sebaj; mivel ez a nemzedék a videojátékokon és blockbustereken nőtt fel, az első perctől tudják, mivel állnak szemben, és a legnagyobb természetességgel veszik fel a harcot. Elvégre csak annyi a különbség, hogy most nem a zsarukat kell kicselezni. Vagyis, nem csak őket.

A film szépen kiforgatja a megszokott kliséket, és sokkal szédítőbb tempót tud diktálni, mint azok az inváziós filmek, ahol az emberek lassabb reakcióideje, az invázió fokozatos kibontása, a szereplőkben való tudatosítása veszi igénybe a történet első felvonását. Jelen esetben azonnal belecsapunk a lecsóba, és az energikusság, a lendület, ami talán az Idegen arcok legnagyobb erénye, az utolsó képkockákig kitart. A filmnek sikerül továbbá megtartani a kényes egyensúlyt humor, dráma és horror között; soha nem billen át agyatlan ökörködésbe, de csak annyira veszi magát komolyan, amennyire kell. (Az, hogy a kölykök kvázi a saját szupermozijuk hőseinek képzelik magukat, amikor a vállukra veszik szűkebb otthonuk, a lakótelep megmentését, eleve kontrasztot, halvány iróniát teremt.)

Balra főhősünk, Moses – a névválasztás nem véletlen

Az elsőfilmes Joe Cornish rendező minden szempontból költséghatékonyan járt el. Pontosan annyi játékidőt szánt a történetre (szűk másfél órát), amennyit a koncepció elbír, nincsen üresjárat, nem húzta túl, de nem is csapta össze a végét. Az alacsony költségvetésből szintén előnyt tudott kovácsolni: a képi világra, a látványra egyáltalán nem lehet panaszunk, a kamera az éjszakai felvételekkel és a koszos mellékutcákkal London kevésbé ismert oldalára fókuszál, és a limitált helyszínekből – a film nagy része egy panelházban és annak közvetlen környezetében játszódik – kihozza a maximumot, gondoljunk csak a lépcsőházas rohanás bravúros, dinamikus akciójelenetére.

Mondd szépen, hogy "á"!

Szörnyfilmről lévén szó, mondanom sem kell, lényegi elem a szörny külső megjelenítése, és Cornish itt is a „kevesebb több” elvét alkalmazza. A horrorfilmek egyik iratlan törvényét (a szörny ijesztőbb, amíg nem látjuk) és a divatos ábrázolást (rovarszerű külső, helló, District 9, helló, Super 8) egyszerre figyelmen kívül hagyva, kapunk egy aszott alient, meg egy csomó gorillaforma, szénfekete tüskeblökit uv-zölden világító, éles fogsorú szájjal, és kész. A maguk egyszerűségében kifejezetten ötletesek, egyszerre ijesztőek és komikus hatást keltők.

Az emberi szereplők, főleg a banda kiválasztása is remek, az ismeretlen arcoknak elhisszük, hogy zakkant dílerek, utcagyerekek, vagy épp magányos ápolónők. Még a legismertebb színész, a Simon Pegg-filmekből átruccant Nick Frost lóg ki a leginkább a gárdából. Ahogy a Super 8-nál, úgy ennél a filmnél is ügyeltek arra, hogy az öt fiatal főszereplő rendelkezzen egyéniséggel, legyen egy-egy jellemző karakterjegye, van köztük hallgatag, nagydumás, szájhős stb. Úgy reagálnak, ahogy mi reagálnánk (vagy szeretnénk reagálni) hasonló helyzetben, fokozatosan egyre szimpatikusabbá válnak, lehet szorítani értük.

Betépett héroszok

Ja, és ha nem mondtam volna, a film vicces. Nagyon vicces, erőlködés nélkül. Legyen szó az űrlényekre adott első reakciókról („Úgy nézett ki, mint Dobby a házimanó”, „Gollamok potyognak az égből”), a nagydumás szinte minden egyes megnyilatkozásáról, vagy a környékbeli, magát kemény gyereknek képzelő, állandóan betépett lúzer fülhallgatós bemutatkozásáról. Az egészre a szereplők brutális akcentusa és nyelvezete teszi fel a koronát, ehhez a szlenghez nem ártott a felirat.

Utólag azért elmorfondíroztam azon, nem csak egy nagyon hatásos blöffről van-e szó, főleg, mivel ha megkapargatjuk a felszínt, a friss máz alól egy teljesen konvencionális dramaturgia, nyílegyenes campbelli hőstörténet sejlik fel, megspékelve a tanulsággal, hogy ne ítélj elsőre, avagy a suhanc látszata mögött érző szív rejlik. (A filmet a miskolci Cinefesten láttam, és jó érzékkel a 2009-es Harry Brownt vetítették utána, ami lényegében az Idegen arcok ellenpólusa, az angol huliganizmusról adott, kőkemény, pokolbéli kör- és kórkép. Elég erős double feature-t alkotott a kettő.) De akár blöff, akár nem, rettentően okosan van összerakva, elképesztően szórakoztató, és széles vigyort varázsolt az arcomra.

Kell ennél több egy lakótelepi, űrlényes sci-fitől?

(A film idehaza tavaly év vége felé jelent meg DVD-n.)

További érdekességek:

• Joe Cornish elsősorban komikusként szerzett hírnevet magának Angliában, a kultsikernek számító The Adam and Joe Show, egy popkulturális szkeccsekből álló műsor révén, ezen kívül „Így készült…” extrákat rendezett a Shaun of the Dead és Hot Fuzz DVD-kiadásaihoz. Az Idegen arcok egyik producere éppen Edgar Wright, az előbb említett filmek író-rendezője.
• Cornish az utóbbi időben inkább forgatókönyvíróként dolgozott, egyrészt társíróként jegyzi Wright tervezett képregényadaptációját, az Ant-Mant, másrészt közreműködött a Spielberg-féle Tintin szkriptjének megírásában is.
• A film amerikai forgalmazói komolyan aggódtak amiatt, hogy a tengerentúli nézők nem fogják érteni a vaskos dél-londoni akcentust, még az is szóba került, hogy felirattal vetítenék a mozikban.
• A helyszínek szinte egytől-egyig sci-fi írók után kapták a nevüket: hogy csak néhányat említsek, van itt Wyndham-toronyház, Huxley tér, Ballard utca és Adams utca.

Hozzászólások

hozzászólás