Igazán jó nosztalgiamozit csak első látásra könnyű készíteni. Fogunk néhány régi filmet, kibányásszuk belőlük a korszak jellemző toposzait, köréjük kanyarítunk egy alibisztorit, és már özönlenek is be a moziba a fiatalkorukat újraélni kívánó nézők! A jó hommage-hoz azonban a rendezőnek nagyon finom stílus- és arányérzékkel kell rendelkeznie, nehogy a film átcsússzon a paródia, az üres stílusjáték vagy az ironikus kacsintgatás oldalára. J. J. Abrams a Star Trek újraélesztésének sikere után nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy Steven Spielberg producer támogatásával csinál egy vérbeli ’70-es évekbeli Spielberg-filmet – de említhetném Rob Reiner Állj mellém!-jét is –, gyerekszereplőstül, kisvárosostul, rejtélyestül, ahol a nyári szünet életreszóló kalandokkal kecsegtet, és az egész világ felfedezésre vár.
Felfordult világ
A hetvenes évek végén járunk, a helyszín az ohiói Lilian. A tizenhárom éves Joe nemrég vesztette el édesanyját egy üzemi balesetben. Apja, a helyi seriffhelyettes nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt helyzettel, nem találja fiával a közös hangot. Hat hetes sporttáborba küldené Joe-t, neki azonban más tervei vannak a nyárra: barátaival egy zombifilmet forgatnak a környékbeli filmfesztiválra. A „rendező” Charlesnak még a titokzatos és gyönyörű Alice-t is sikerül megnyernie az egyik szerepre (mert feleség, az mindenképpen kell a filmbe). A kis csapat épp az egyik kulcsjelenetet veszi fel a Super 8-as kamerával az elhagyatott vasútállomáson, amikor szemtanúi lesznek egy borzalmas vonatbalesetnek – a vonatból pedig elszabadul valami, hogy fenekestül felforgassa az álmos kisváros életét.
Blondie hallgatása ártalmas az egészégre!
Már ennyiből is látszik, hogy a sztori nem túl bonyolult. Lényegében az elejétől a végéig kiszámítható, nem tartogat túlzottan sok meglepetést, klasszikus panelekből építkezik – mégsem érezzük elcsépeltnek vagy sablonosnak. A történet ugyanis egyszerű, de nem buta; a cselekmény rendesen felépített, logikus, a kisebb-nagyobb bakugrásokat pedig könnyen el lehet nézni neki (a vonatszerencsétlenség mindent letarol maga körül, de a Kodak-film azért épségben marad?). Abrams belepakolta az összes kötelező zsáneres kelléket – van gonosz katona, ledér idősebb nővér, beszívott eladósrác, tunya seriff, és megkapjuk azt a jelenetet is, amikor az egyik szereplő a fülhallgató miatt nem hallja a szörny tombolását a háttérben –, mert tudta, hogy ezek a klisék működnek. Mindemellett odafigyelt az apróbb részletekre is, amiktől életre kel a film: a gyerekszoba pontosan olyan rumlis, amilyennek lennie kell, vagy amikor a vonatroncsok közül elhozott rejtélyes Rubik-kocka-szerűség kirepül a falon, útközben meglebbent egy miniatűr TIE vadászgépet.
Ami még ennél is fontosabb, a filmet jól megrajzolt szereplők népesítik be. A sztori értelemszerűen a gyerekszereplők vállán nyugszik, akik az életszerű, jópofa párbeszédeknek, valamint a színészek szimpatikus, természetes, egyöntetűen kiváló alakításának köszönhetően azonnal szerethetőkké válnak. Ezek a kölykök vagányak, leleményesek, életrevalók. A főhős, Joe (Joel Courtney) mintha csak Elliott ikertestvére volna az E.T.-ből, az Alice-t alakító Elle Fanning (a tehetségesebb a Fanning-testvérpárból) pedig a fajsúlyosabb drámai jelenetekkel is elbír. De az első negyedórában mind a hatan egyéni jellemvonásokat kapnak (az egyik piromániás, a másik folyton aggodalmaskodik, és valami oknál fogva a legváratlanabb helyzetekben hányja el magát), hogy aztán a film hátralevő részében együtt izgulhassunk velük és szoríthassunk értük.
Kyle Chandler, a hős apuka
Az egész film letisztultabb világképet idéz, szándékosan végletes. A hősök jók, bátrak, példaképek és legyűrnek minden akadályt, a gonoszok velejükig romlottak (amikor az egyik katona még az édesanyja nyakláncát is elveszi Joe-tól, hangosan felnevettem), és megkapják megérdemelt büntetésüket. Remek példa Joe apjának figurája. Kyle Chandler tökéletes választás volt a szófukar seriffhelyettes szerepére: nála jobban kevesen képesek úgy ábrázolni az érzelmeit visszafojtó karaktert, hogy közben majd’ szétveti a feszültség, és még külsőre is megtestesíti a klasszikus amerikai hőstípust. Az egyik legnagyobb melléfogásnak éppen azt érzem, hogy a fináléban a felnőttek, az apafigurák nem vettek tevékenyen részt, nem kapták meg a maguk hősies pillanatát – ha jól megnézzük, igazából kimerült annyiban a szerepük, hogy egyik helyről a másikra rohangáltak, ráadásul a kibékülésük is súlytalannak tűnt.
A rettenthetetlen nyomozó szembeszáll a zombikkal. És felesége is van.
A Super 8-at áthatja a filmek, a filmezés szeretete. J. J. Abrams láthatóan nem felejtette el, milyen érzés elkészíteni az első amatőr filmeket: a legjobb pillanatok a zombifilm forgatásához kapcsolódnak (a pályaudvaros jelenet zseniális, különösen Charles „Production values!” felkiáltása), és a gyerekek lázas izgalma, lelkesedése a nézőre is átragad – úgy jöttem ki a moziból, hogy legszívesebben magam is kamerát ragadtam volna, hogy összedobjak egy filmet a haverokkal. Hasonlóan jól sikerült a romantikus szál, utoljára az Egyszerben láttam olyan jól megragadva és vászonra varázsolva a szerelembe esés pillanatát, mint amikor a zombivá kifestett Alice dülöngélve megindul Joe felé.
Nyári blockbuster lévén persze a látvány sem utolsó. Abrams nem hazudtolja meg magát, lényegében a földdel teszi egyenlővé a teljes kisvárost, tankokat vet be, robbanásokat robbanásokra halmoz. A vonatszerencsétlenség különösen nagyszabású (visszaköszönt benne a Lost nyitójelenete is), igazából teljesen nonszensz, hogy öt percen keresztül repkedtek-hullottak a vagonok és vonatdarabok, de érezhető, hogy nem kell véresen komolyan venni, Abrams ugyanazzal a kéjes élvezettel vezényli le a tüzijátékot, mint a piromán Cary a modellek felrobbantását. A finálé is kellően grandiózus, kiérdemelten pátoszos. És amikor már panaszkodnék, hogy egy epilógus azért még elfért volna, a stáblista felteszi a filmre a koronát. (Csak azt a fránya lens flare-ezést kéne hanyagolni, nem elég, hogy idegesítőek és csúnyák az állandóan bevillanó fények, még az enyhe szépia tónusú, szűrős fényképezés retróhatását is tönkrevágják).
A Super 8 humoros, izgalmas nyáresti szórakozás, ami nem akar többet markolni, mint amennyivel elbír, azt viszont maradéktalanul teljesíti, és egyben bizonyítja, hogy a régi sikerfilmek receptje mindmáig érvényes lehet.
Mester és tanítvány. Jobbra J. J. Abrams, a bal oldali urat, remélem, nem kell bemutatnom.
Hozzászólások
[gaines további írásai]
Nagyon jó kritika! Eddig is szemezgettem a filmmel, folyton az E.T. meg a Harmadik típusú találkozások ugrottak be az előzeteseiről, úgyhogy ez tényleg kétórányi nosztalgia. Amint lehet, megnézem!
mindenki ezzel az ET-vel meg a Harmadik típusúval jön, miközben a cselekmény kínosan idézi az 50-es évek banalitásaitól hemzsegő filmecskéit, nekem sokkal több párhuzam merült fel a Világok Harca, az Amikor megállt a Föld, vagy a Támadók a Marsról baromságaival (amikor a katonák lövöldöztek össze vissza a fináléban, az valami botrány volt)
Abrams iszonyatosan mellényúlt ezzel a film, illetve alkotással, ami sajnos sem nem szuper, sem nem 8-as (10/4 max)