Idén Uwe Post Walpar Tonnraffir und der Zeigefinger Gottes („Walpar Tonnraffir és Isten mutatóujja”) című szatirikus regénye nyerte el a német sci-fi legrangosabb elismerését, a Kurd Laßwitz-díjat és a Német Science Fiction-díjat is. Már a regény elolvasása előtt is szkeptikus voltam, hiszen a német humor népszerűsége az angol szakácsművészetével vetekszik. A következőkben nagy vonalakban ismertetem a regény tartalmát, majd megpróbálom kinyomozni, miért eshetett erre a zsűri választása.
Az 1968-as születésű Post egy sokak által hiányolt sci-fi írófajta képviselője:
fizikus és csillagász végzettségű, informatikusként dolgozik, így semmiképp sem lehet neki felróni a természettudományos ismeretek hiányát. Azt már sokkal inkább, hogy – legalábbis ebben a regényében – semmit nem használ fel belőlük. De talán nem is baj ez: a Walpar Tonraffir a humoros sci-fi Sheckley és Adams által fémjelzett ágába tartozik, ahol sokkal fontosabbak az abszurd szituációk és a különleges ötletek, minthogy a történetnek bármi realitása legyen. Persze az nem hátrány, ha a mulattatás mellett némi gondolkodnivalót is kapunk. Postnál igazából csak a riasztó jövőkép az, ami töprengésre készteti az olvasót.
Walpar Tonnraffir magánnyomozó, aki nemrég szakított férfi kedvesével, Tilkóval. Utóbbi rövidesen el is tűnt, így a számos fiatalító műtéten átesett exanyós megbízza Walpart, hogy kutassa fel fiát. Mindezt akkor, amikor a detektív épp DVD (!)-bolond unokaöccsére kénytelen vigyázni. Ráadásul hamarosan megjelenik a Föld egén egy hatalmas mutatóujj, ami a „nyilvánvaló” értelmezés szerint magáé Istené, ez a rejtély pedig jobban izgatja Tonnraffirt. Az anyós maga mellé vesz egy bérkalandort és ő is kutatásba kezd, de természetesen az eltűnés és az ujj megjelenése között van összefüggés.
A könyv világa valóságos drogos disztópia. A gyerekek kedvenc eledele a tudatmódosítókkal gazdagított psychips, a szintén kábítószerrel dúsított quatlinglé is nagy népszerűségnek örvend, a gyermekét egyedül nevelő bérgyilkosnő, akinek nyomozónk a célpontja, lányát rendszeresen erős nyugtatókkal kezeli. A világ a Naprendszer belső területeire terjed ki, azon belül viszont gyors magán- és tömegközlekedés áll rendelkezésre.
A média tekintetében a világ megrekedt a 20-21. század fordulóján. Tévé, DVD mind változatlan formában van jelen, a popkultúra tantárgy keretében a diákok a mi korunk sztárjairól tanulnak. Személy szerint mindig is zavart, amikor évszázadnyi távolságból direkt utalásokat kapunk kortárs művekre, előadókra, hiszen ma sem a 18. század divatjelenségeit kísérjük figyelemmel. Ha már utalunk, tegyük elegánsabb formában!
A könyv számos abszurd vallási nézetet felhoz, érdekes az is, amikor az unokaöcs a chips túladagolása miatt Philip Marlowe-nak képzeli Walpart, de nagyon kevés a regényben az ütős poén. A lezárás alig több egy Frank Schätzing Limitjére való kikacsintásnál, katarzis nem következik be. Agyonhasznált közhely, hogy nehéz vicces sci-fit írni, itt sem igazán sikerült – társadalomkritikának nem elég kemény, poénnak nem elég humoros a könyv.
Mégis ez a regény kapta a Kurd Laßwitz-díjat. Nehéz helyzetben vagyok a dolog megítélésében, mert a másik öt jelöltet még nem olvastam. Így puskáznom kellett, internetes ismertetéseket olvastam. Már az Amazon.de olvasói értékelései is tanulságosak. Két recenzens el van ragadtatva a műtől, a harmadik viszont az „Istenem! Mekkora pofáraesés!” címet adta bejegyzésének. Szintén furcsa, hogy egy meghatározó német online SF-magazinban, a phantastik-couch.de-n csupán a regény fülszövege szerepel, míg legtöbb riválisa részletes – több esetben kimondottan kedvező – kritikát kapott.
Talán kiindulhatunk abból, hogy a zsűri igyekszik díjazni egy alkotás egyediségét. Viszont a Walpar Tonnraffir igen kevés nóvumot hoz. Ilyen talán a számos korunkra vonatkozó utalást vélhetően a bírálók – velem ellentétben – pozitívumnak látták. Szintén ritka elem a főhős homoszexualitása. Németországban az utóbbi évtizedekben a politikai korrektség annyira átitatott mindent, hogy el tudom képzelni, itt egyfajta túlkompenzálásról van szó.
A zsűri ismertette álláspontját, én is azt teszem: Post írása tucatregény, amelyben az egyéniségnek halvány nyoma fedezhető fel. Persze lehet, hogy csak nincs humorérzékem…
További információ:
- Postnak ezen kívül két kötete jelent meg, a Zweiland és a biopunkként aposztrofált Symbiose.
- Uwe Post felesége, Nadine Boos szintén sci-fit ír, egyik novellájáról röviden írtunk a Die Audienz antológiáról szóló cikkünkben
Linkek:
A Kurd Laßwitz-díj regény kategóriájának idei díjazottai
A Német Science Fiction-díj idei díjazottai
Hozzászólások
[adeptus további írásai]
Megint egy idétlen Schwulroman? Mi a keserves francnak erőltetik ezt orrba-szájba? Merthogy ezer olvasó közül kilencszázkilencvenkilencet rohadtul nem érdekel a téma, kezdve mindjárt velem.