SFmag

Helytelen lenne azt állítani, hogy Kate Elliott neve nem cseng túl ismerősen a magyar olvasók számára, mert Kate Elliott neve abszolút és teljesen ismeretlen idehaza – és ez már csak azért is kár, mert ő ellenben azon kevés amerikai szerző közé tartozik, aki nem csak le tudja helyesen írni azt, hogy Géza, de láthatóan még egész helytálló történelmi sejdítései is vannak azt illetően, hogy ki lehetett. Egyik regényciklusában legalábbis a Nagy Károly király korabeli Európát idéző világ szélén ott toporognak a frissen „megkeresztelkedett” nomádok, ravasz királyukkal, Gézával az élen.

King's Dragon - az amerikai kiadás legsikerültebb borítója: itt még csak a csatok-fémek büntetnek, a többin a grafika is megrázó

A Crown of Stars a maga hét kötetében a kedélyes 500 oldalastól a nyomasztó 1000 oldalasig ingázik, és ötletes, sokszínű, összetettségében is kiegyensúlyozott és kerek – csak néha túl sok. Roppant izgalmas, ügyesen zsonglőrködik vagy egy tucat fő(bb) szereplővel, szimbólumokkal és fél-történelmi párhuzamokkal, a szerző láthatóan rengeteg mindennek alaposan utánaolvasott a tatárjárás borzalmaitól kezdve az alkimista allegóriákig, és jó érzékkel fonta össze a mi világunkban időben és/vagy térben egymástól rettentő távol eső szálakat is. Ha van hibája, épp ez az: néhol már túl sok, túl színes, túl szerteágazó ahhoz, hogy igazán bele lehessen merülni a részletekbe.

Márpedig annyi mindenbe érdemes lenne: a legtöbb szál, nép, helyszín kifejezetten hangulatos és érdekes. Van itt minden. Félig szikla szülte, sárkánykorcs északi rablók (lenyűgöztek az eikák, pedig a viking klónokra kifejezetten kényes vagyok), a dombok közt évezredekig alvó hősök (az ő álmukkal szövik a világot a rég elfeledett varázslónők), sámánasszonyok, akikre ránézni is halál, acéltollú griffmadarak, elcserélt csecsemők, démonidézők, eretnekek, szentek – és borjú nagyságú, fekete kutyák. Királyok, tündérek, varrónők, küldöncök, krónikások. Szerecsen hercegnők. Eleven és halott gonoszok. Csodálatos lények, csodálatos városok égen, földön, tengeren.

A történetről nehéz lenne nyakatekert magyarázkodás és spoilerek nélkül írni, és a tizenpár főbb szereplő is komoly kihívás elé állítja az olvasót. Szerencsére könnyen megkülönböztethetőek, és egy-két kivétellel már az első kötetben felbukkannak. A legfontosabb nyilván Liath, az aranybőrű, különös szépségű fiatal lány, aki édesanyja borzalmas halála óta bujkál és menekül alkimista apjával, ám most mintha új otthonra és új barátokra találtak volna. Liath társai – Ivar és Hanna – fontos mellékszereplők lesznek, apja némileg félreismert barátja, Hugh pedig szintén a sorozat egyik központi alakjává növi ki magát. Liath tulajdonképp iskolapéldája lehetne a „különösen sorsverte Rút Kiskacsa (valójában nem is hattyú, hanem maga a Millenium Falcon)” karakternek, bár ezek többségével ellentétben rajta látszik, hogyan torzítják a csapások, és hogy a neveltetése – tudás, tudás, tudás mindenek felett – milyen iszonyatos hátrányba hozza, amikor egy birodalom és egy vallás politikai életébe kerül.

The Burning Stone - a sorozat angol borítóival akár az utcára is kimerészkedhet az olvasó

Érdekes a másik fiatal szereplő, Alain is: talán ő fejlődik a legtöbbet és mindenképp ő az egyik legszeretetreméltóbb, megértőbb és megérthetőbb alak a történetben (és van két borjúnagyságú, éjfekete kutyája is, márpedig ennél tökéletesebb kiegészítő nincsen). Nála nem a származás számít, nem is az oktatás, ő puszta emberiességéből, a döntéseiből fakadóan lesz az, aki – akkor is, ha a döntés pillanatában nyilván nem tudja, mit indít el ezzel.

Így indul a könyv – számomra talán – legérdekesebb szála is, Alain elengedi a fogságba esett eika „herceget”, aki ezért vérszövetséget köt vele, mielőtt elszökne. A megosztott vér miatt kettejük között létrejön valamiféle telepatikus kapocs, és mind a ketten most először ébrednek rá, hogy az eikák illetve az emberek értelmes nép, szokásokkal, hittel, lélekkel (az olvasó pedig itt döbben rá, hogy az eika tényleg más faj, nem csak az ellenség által démonizált, A4-es viking). Az Ötödik Fiú pedig kétségkívül a sorozat legérdekesebb figurája (és az eika a legérdekesebb kultúra), épp csak annyira emberi, hogy érthető legyen, de kellően érezhető az is, hogy milyen idegen.

És hogy mennyit tanul, amikor Alain gondolatain át megérti a szeretetet, az irgalmat és az együttműködést.

Nehéz volna megmondani, ezen az óriási tablón mi a vezérszál, melyik a legfontosabb történet – az is csak a negyedik kötetben kezd kiderülni, hogy a világ voltaképp egy hatalmas kataklizma felé száguld, majd pusztító erővel becsapódik. A nagyon eltérő szálak egyenrangúsága azonban többnyire élvezetes, és az sem feltétlenül zavaró, hogy a rejtve őrzött ősi titokban (kataklizma volt és lesz… dráma pedig addig is van) soká buknak orra hőseink. Hőseinkben épp az a jó, hogy korántsem tökéletesek, és unatkozni nyilván addig sem unatkozhatunk. Erről a folyamatosan 6-7 szálon, 9-10 visszatérő szemszögből bemutatott cselekmény is gondoskodik: szép teljesítmény, hogy valaki ennyi szereplőt ilyen egyenletes, jó tempóban végigvezet egy több ezer oldalas történeten.

Tulajdonképp az egész leginkább olyan, mintha Robert Jordan rengeteg szálból szőtt (az Idő Kerekére tényleg nem lehet más igét használni) cselekményét Guy Gavriel Kay széles, romantikusan túlzó gesztusaival adnánk elő, kissé hadarva, a részleteket említve ugyan, de épp hogy csak, mert a történet már vinne.

Egy szó, mint száz, a Crown of Stars igen ügyesen megszerkesztett, színes és fordulatos sorozat – csak azért nem lelkesedem érte még jobban, mert Kate Elliott a következő könyveivel megmutatta, hogy tudja ő ugyanezt még ennél is sokkal elegánsabban, hangulatosabban és mindössze három kötetben. Aki viszont szereti a hosszú, kalandos, sok szálon futó, igényes fantasy sorozatokat, annak ez a hétkötetes monstrum is kellemes napokat szerezhet.

A sorozat kötetei:

King’s Dragon (1997)
Prince of Dogs (1998)
The Burning Stone (1999)
Child of Flame (2000)
The Gathering Storm (2003)
In the Ruins (2005)
Crown of Stars (2006)

Hozzászólások

hozzászólás