SFmag

(Spirit Gate; Shadow Gate; Traitors’ Gate)

A legendák szerint egykor régen háborúk szaggatták a Száz földjét, gyilkosok és rablók fenyegették a népet, és nem volt más, csak szenvedés. Egy árva kislány felzarándokolt az égig érő hegyek közé, az istenek lakhelyére, és kérte őket, hogy vessenek véget a viszálynak, és hozzanak békét az embereknek. Az istenek ekkor megalkották az Őrzőket, a kilenc köpenyes halhatatlant, akik második szívükkel és harmadik szemükkel az emberek gondolataiba láttak, felfedték az igazságot, és bölcs ítéleteikkel rendet teremtettek a vidéken. A Száz felvirágzott, és olyan aranykor köszöntött rá, hogy akár egy felékszerezett fiatalasszony is félelem nélkül elgyalogolhatott volna Toskalából Haldiába.

Spirit Gate

A regények persze nyilván az idill végén kezdődnek, nincs ez máshogy ezúttal sem. Az Őrzőket már két nemzedék óta nem látták, és a hatalmas, idomított sasokon járőröző, az igazság védelmére választott bírák ítéleteit egyre kevésbé fogadja el a nép. Maholnap már akár meg is fenyegetik őket, ha a gyengébb javára mernek dönteni, holott ez még pár éve is elképzelhetetlen lett volna – mindenki hitt az igazságban, vagy legalábbis kellően tartott tőle. Joss, a fiatal és fékezhetetlen bíró ráveszi bírótársát és szeretőjét, Maritot, hogy repüljenek fel az Őrzők egyik oltárához, bár az a halandók számára tiltott terület.

Fehér lepelbe csavart csontokat találnak csupán.

Eltelik két évtized. A messzi Kartu városában egy fiatal szépség unottan készül gyermekkorában leszervezett esküvőjére, a jövőre, ami nagyjából születése pillanatában eldőlt. A piacon azonban felfigyel rá a várost nemrégiben meghódító qinek kapitánya, és feleségül kéri – Mai családja nem is akar, nem is tud ellenállni új parancsolójuk kívánságának. Az addig biztosnak hitt jövő egy csapásra megváltozik.

Shadow Gate

Egy fiatal rabszolga másokat ad-vesz, hogy elég pénzt gyűjtsön össze, és kiváltsa magát és gyerekként rabszolgasorra jutott húgát. Egy démonszőke lány eladja magát, hogy megmentse a törzsét. A Száz vidékét ellepi a gonosz.

Ebből ki lehetne hozni egy unalmas és sablonos tucatsemmit is (tavaly olvastam egy Terry Goodkind hatszázadikrész-egyreunalmasabbat; az iskolapéldája volt a rossz fantasynak, pedig a Sátán Csirkéje még valamelyik előző kötetében szerepelt), de Kate Elliott ehelyett egy fordulatos, izgalmas, eleven történetet szőtt össze, szerethető, becsülhető hősökkel. Nem egy szirupos könyv, kendőzetlenül ír a borzalmakról is, amit a kiéhezett és felhergelt csőcselékből verbuvált sereg visz végbe a védtelen falusiak között (a történelemben azért erre számos példa volt), és a jók között sincs senki, aki valóban folttalan volna.

A főbb szereplők – Joss, aki kétségbeesetten próbál helyt állni egy olyan helyzetben, amire a kultúrája és a sorsa egyáltalán nem készítette fel; Mai, akinek egy teljesen új világban kell új életet építenie, és nem csak saját magának, de a házanépének is; Anji, a qin kapitány, Mai férje, aki tökéletes vezér, de csak a katonákban tud bízni; a kísértetlátó Shai, aki a bátyja csontjait keresi messze földön, hogy hazavihesse eltemetni; Keshad, aki csak szabadságot szeretne magának és a húgának, akár mások rabságáért cserébe is; Zubaidit, Keshad húga, akit az Elemésztő istennő templomában neveltek, és ez alól a kötelék alól nem mentheti fel a bátyja vagyona sem; a mostohagyermekeivel menekülő Nallo; Shai halott bátyja; a többi – korlátaik dacára is hihetőek. Sőt, épp attól azok.

Traitors' Gate

A történet hátterét adó kultúrák sokasága kevésbé lenyűgöző és sokszínű, mint Elliott előző sorozatában, a Crown of Stars-ban volt, viszont sokkal kevésbé telepszik rá a történetre, inkább ott marad, ahol maradnia kell: a háttérben. Ezzel együtt is gyönyörűen ki- és összedolgozott világról van szó, és nagy előnye, hogy nem csak, sőt, nem is főleg a műfajban megszokott európai középkoriasságot hozza. Kartu városa bármelyik közepesen lényegtelen kereskedőváros lehetne a Selyem-út mentén, új urai, a qinek ízlésesen átemelt mongolok, a sirniaki birodalom Kína, a Száz… a Száz pedig alighanem és igencsak Árkádia, maga a rusztikus idill, de még ezzel is csak az ókori mediterráneumig jutottunk el a váruras-varázslós átlag helyett.

A Crossroads trilógia kétségkívül a legjobb fantasy sorozat volt, amit az elmúlt években olvastam – pedig olvastam párat, sok olyat is, ami a hagyományokkal ellentétben nem az európai középkor valami idealizált változatán alapult – és nyugodt szívvel ajánlom bárkinek, aki a műfajtól a szórakoztatás mellett sokszínűséget, nem sablonokat vár.

(És mindenképp a Kaluta-féle borítóval érdemes megvenni, egészen egyszerűen gyönyörű.)

Hozzászólások

hozzászólás