Üdvözöljük Új-Crobuzonban! A hőmérséklet 24˚, a páratartalom 63%. Jobbra Borzasláp kupolái látszódnak, balra megfigyelhetjük a pályaudvar üvegtetejét. Kérjük, ügyeljenek a levegőből támadó sárkánykígyókra! Vezető nélkül semmiképp se merészkedjenek a sikátorokba…
China Miéville második regényével, a Perdido pályaudvar, végállomással robbant be a köztudatba, noha az elsőt (King Rat) is több díjra jelölték. Az írói kreativitás és az eredetiség emeli ki az átlag fantasy termésből, de a felszínt megkapargatva nem is olyan apró, ellenben bosszantó hiányosságot találunk.
A tudós Isaac Dan der Grimnebulin megbízást kap Yagharektől, a madárembertől, akit népe törvényeik szerint elítélt: igazságtételként levágták a szárnyát. A garuda bármilyen áron, bármilyen módszerrel, de újra repülni szeretne. Isaac megszállottan kutat, tanulmányozza a fizikát, a városban fellelhető repülő lények garmadáját tartja a dolgozójában – ám az író itt félre is dobja az alapkonfliktust. E helyett „véletlenek” sorozatával generál egy újat: pusztító és gyilkos oltmolyok szabadulnak el a városban.
Innentől a történet a hajszában folytatódik, a cselekmény felpörög, és bár akadnak fordulatok, az elején megkezdett karakterábrázolás elsikkad. Isaachoz társak csapódnak, akik olyan felszínesek, mintha szerepjátékosok vázolták volna fel őket öt perccel a modul kezdete előtt. És így is viselkednek: a történet az akadályok legyőzésére összpontosít, a karakterek elfeledkeznek mindenről, mintha az út végén megszerezhető tapasztalati pont motiválná őket. Isaac szeretője hiába van életveszélyben, Miéville ezt csak a fejezetek közti üresjáratokban juttatja hősünk eszébe, nehogy bármi is félbeszakítsa a kalandjeleneteket. És mégis, van miért folytatni az olvasást.
Miéville nyíltan vállalja, hogy avíttnak tartja a tolkieni sémákra épülő fantasy világokat, és meg szeretné mutatni, hogy van élet elfeken és orkokon túl. Ezzel a vátesztudattal építette fel Új-Crobuzont. Az élő, lélegző város minden porcikája egyedi. Kialakít saját fajokat, mint a vízművességgel foglalkozó vogyanojok; merít a hindu mitológiából; keveri a misztikumot a(z) (ál)tudományokkal, a steampunkkal, a horrorral. Az egyik oldalon még léghajók és öntudatra ébredő számítógépek szerepelnek, a másikon már démonidézés és telepátia. Nem tudjuk, hogy amit látunk mágia vagy sajátos technikai tudás.
És ki ne hümmögne elégedetten, amikor a khémyai laborban fehérköpenyes kaktuszemberrel találkozik, aki jól nevelt és civilizált lévén minden reggel tompára faragja a tüskéit?
Ez a töménytelen gazdagság egyben a regény árnyoldala is. Miéville annyira szerelmes saját teremtményébe, hogy az egyetlen főszereplővé Új-Crobuzon válik. Talán szerepjátékos rajongásával is összefügg, hogy számára a világépítés az első: a történet csak alibi, hogy az alaposan kidolgozott részleteket mind megmutathassa. Több száz oldalon kergetik hőseink az elszabadult szörnyeket, csakhogy a város minden kerületéről szószátyár leírásokat olvassunk. Céltalan mellékszereplők jelennek meg, majd tűnnek el. Miéville minden jegyzetét, minden apró ötletét azonnal elénk akarja tárni, hogy lenyűgözzön – és ezzel az akaratossággal megfojtja a regényt.
Pedig kihagyott lehetőségek bőven vannak. Akárhányszor meguntam a toporgást, feltűnt egy-egy jelenet, amiért érdemes továbbolvasni. Szó esik rasszizmusról, amikor Grimnebulin szeretőjét (aki rovarfejű, csápjelekkel kommunikáló khepri) kinézik az ember divatot követő boltokban. Imádtam a félőrült, világformáló óriáspókot, a Szövőt, vagy Yagharek fejezetek közé ékelt monológjait, melyek egyszerre személyesek, és mutatják be a madáremberek idegen gondolkodását. A regény ilyenkor levetkőzi a modorosságot, és végre elkezd életre kelni. Kár, hogy nem ezekre vetült a hangsúly.
A világ nem torpan meg Új-Crobuzon határánál; a folytatás itthon Armada (2002) címen jelent meg, a harmadik rész, az Iron Council (2004) magyarul még nem hozzáférhető. Akit nem zavarnak a karaktersémák és a sok akciójelenet, ellenben viszket a Tolkien-epigonok sablonosságától, mindenképpen merészkedjen be Miéville világába.
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás. Ulpius-ház kiadó, 2004
Kapcsolódó cikk: China Miéville portré
További információk:
● Miéville kiadásáért jelenleg a Metropolis Media (Galaktika Fantasztikus Könyvek) felel.
● Regényeivel háromszor nyerte el az Arthur C. Clarke-díjat (Perdido pályaudvar, végállomás; Iron Council; The City & the City)
● Legújabb regénye Kraken címen jelent meg 2010 májusában, mely egy alternatív és mágikus Londonban játszódik.
Hozzászólások
[charon_ további írásai]
„Miéville annyira szerelmes saját teremtményébe, hogy az egyetlen főszereplővé Új-Crobuzon válik.”
ez így, ebben a formában megfogalmazva még eszembe sem jutott, de tetszik a meglátás. 🙂
Ha fantasztikumról van szó, nekem a világteremtés pontosan olyan fontos, mint a karakterábrázolás és a történetszövés. Ezzel együtt a Perdido pályaudvar csakugyan kissé túlburjánzóra sikerült
Az angoloknál, különösen a londoniaknál amúgy mintha lenne annak hagyománya, hogy a főszereplő a Város, és nem az ilyen kis kétlábú halandók izék… 🙂 Új-Crobuzon pedig nekem végig csak egy kicsit átszínezett Londonnak tűnt. Még csak azt sem mondanám, hogy egy egzotikusabb Londonnak – csak észrevehetőbben idegennek.
Azért a leírások gyönyörűek… Lovecraft-nak akad pár novellája, amik hasonlóan barokkos körmondatokban mesélnek a semmiről, csupa fiktív tájleírás, nulla történet. Csak Lovecraft ezt megoldotta négy oldalban, nem kellett hozzá 800 🙂
Érdekes, én valahogy nem érzem hibának, hogy Miéville a várost tette meg főszereplőnek, sőt szerintem inkább tudatos írói stratégiáról van szó. Ahogy Tapsi is írja, ennek minimum a Hiúság vására óta van hagyománya az angoloknál.
A vogyanojokat nem ő találta ki.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Vogyanoj
Húú, köszi, ez hasznos infó.