China Miéville portré

Közzétette: juhaszviktor 22 hozzászólás

Ezt a cikket az indulásunk első napjaiban egyszer már leközöltük, de mivel azóta jelentősen megszaporodott az aktív olvasótábor, úgy gondoltuk, hogy néhány írást, mintegy a szerkesztők ajánlásaként időnként újrapublikálunk.

Kezdésnek néhány gyors tény China Miéville-ről: 1972-ben született Londonban, Cambridge-ben diplomázott, később PhD-t szerzett, és az angol nyelvű fantasztikus irodalom többszörösen díjnyertes szerzője (akinek pedig esetleg nem lett volna egyértelmű, a China ez esetben férfinév, lásd még a csatolt képet). Bevallottan és büszkén geek, aki a szörnyek imádatát és a világteremtés iránti szeretetét valahonnan az AD&D környékéről hozta, és kikapcsolódásképpen szerepjátékok bestiáriumait olvasgatja. A brit fantasztikus szerzők egy részéhez hasonlóan politikai nézeteit tekintve erősen baloldali, még képviselőnek is jelöltette magát 2001-ben.

China Miéville

Elég nehezen kategorizálható szerző (már ha valakinek szüksége van kategorizálásra). Legtöbbször fantasy-íróként hivatkoznak rá, ami kifejezetten annak fényében érdekes, hogy Miéville pont a fantasy egyik legnagyobb hatású alakjával, Tolkiennel szemben pozícionálja magát; közben háromszor nyerte el a sci-fi nagymesteréről elnevezett Arthur C. Clarke-díjat. A kavarodás oka egyébként elég egyértelmű – fantasynek túl modern, scifinek túl fantasy –, ezért nem véletlen, hogy Miéville inkább weird fictionnek nevezi munkáit, ami tényleg maradéktalanul illik rá.

China Miéville igazán ismertté az ezredforduló környékén vált Angliában és az Egyesült Államokban. A kritikai fogadtatása külföldön azóta változatlanul jó, és valószínűleg az olvasók között sem lehet orbitális bukás, mert (eddig) hét regénye és egy novellagyűjteménye is megjelent. Ami a magyar fogadtatást illeti, első nagy sikerei idején valószínűleg még nem sokan ismerhették itthon, de az elmúlt pár évben két regénye és két novellája is kijött nálunk – igaz, a regényekkel Miéville nagy eséllyel be is szorult a „barokkosan túlírt, nagyon bizarr modern fantasy” (más szavakkal „a furcsa nevű férfi azokkal a furcsa könyveivel”) skatulyába.

Éppen ezért  érdemes  végignézni írói pályafutását, mert ez a két regény mindössze a munkássága egy szeletébe nyújt betekintést. Miéville majdnem mindegyik könyve más, bár valóban akadnak közös pontok: formabontóan nyúlnak a bevált toposzokhoz, néha nagyon bizarr vagy éppen groteszk irányt vesznek, és kifejezetten ötletesek, ami néha sajnos a történet rovására megy.

Londonban kezdődött minden

Miéville Magyarországon a Perdido Street Station (Perdido pályaudvar, végállomás, továbbiakban Perdido) című könyvével debütált 2005-ben. Ez angolul már a második regénye volt: az első a Bram Stoker-díjas King Rat (magyarul nem jelent meg), ami a kilencvenes évek klubos szubkultúrájába ültette át a hamelni patkányfogó történetét. Sok szempontból tipikus első regény, a története kifejezetten egyszerű, az ötletek sem túl egyediek még (Miéville szerint a kritika szerette a King Ratet, de üzletileg nem volt sikeres).

King Rat

A háttér, azaz a London alatti természetfölötti London olyan alapvető helyszíne az urban fantasynek, mint New York a szuperhősös sztoriknak vagy a katasztrófafilmeknek. A King Rat nem rossz könyv, de semmi különös nincsen benne. Gyengeségei azért feltűnőek, mert Miéville azóta többször is visszatért a modern/mágikus Londonba, csak sokkal ötletesebben. A szerző erősségei azonban szintén megfigyelhetőek: az atmoszférikus leírások vagy a város központi szerepe.

Anti-Tolkien

A nagy áttörést a 2000-ben megjelent Perdido hozta el Miéville-nek. Igazi ezredfordulós regény, ami tóba hajított kavicsként kavarta fel a műfaj állóvizét, habár a regény méretét és töménységét tekintve a hasonlat inkább egy féltéglával állná meg a helyét. A Perdido tíz évvel a megjelenése után is megkerülhetetlen és megosztó regény. A helyszín, Új-Crobuzon a viktoriánus korba oltott fantasy megapolisz legalább olyan zsúfolt és barokkos, mint a könyv szövege. A grandiózus univerzumban nagy formátumú hősök helyett hétköznapi figurák mozognak, az epikus történet helyett egyszerű vágyakra, puszta véletlenekre vagy kisstílű machinációkra épülő, néha megdöccenő sztorit kapunk, a karakterek politizálnak vagy társadalmi problémákat boncolgatnak, mindezt egy mágiával, kalandokkal, gépekkel, osztályharcokkal és szörnyekkel teli világban.

Perdido pályaudvar, végállomás

A Perdido barokkossága egyeseknek sok, másoknak lenyűgöző – de általában senki sem marad iránta semleges. A regényből helyenként bőven lehetett volna húzni, de Miéville korábbi és későbbi írásainak ismeretében elég egyértelmű, hogy a túlírtság tudatos írói eszköz: irodalmi gyökereit valahol a Mervyn Peake-féle Gormenghast túlburjánzó, gótikus eposza és H.P. Lovecraft kozmikus horrortörténetei körül kell keresni. Az is igaz, hogy a Perdidóban a legmarkánsabb az azóta is visszatérő Miéville-probléma, miszerint a világ sokkal fontosabb a történetnél, a karakterek nem különösebben erősek, az ötletparádé hajlamos lelassítani és elfedni az eseményeket.

A Perdido legnagyobb erősségének akkor az újszerűsége számított – olyan nézőpontból közelített a fantasyhez, ami nem igazán volt jellemző a műfajra, és komplex, realista világot épített egy alapvetően teljesen fantasztikus alapra. Hatását legjobban az akkoriban felőrösödött New Weird mozgalom is tanúsítja. A hasonló célkitűzésekben utazó vonulat legismertebb képviselője talán Jeff Vandermeer, akinek a City of Saints and Madmen című novellafüzére egy dekadens, mocsárvidéki fantasztikus városban játszódik. A New Weird (jegyezzük meg, teljes joggal) nem bírta szuflával túl sokáig, de a Perdido a mai napig kikerülhetetlen, ha valaki műfajokat keresztez vagy egy modern fantasy megapoliszba helyezné a történetét.

Anti-trilógia

Armada - Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2008

A Perdido volt a Bas-Lag világán játszódó regények közül az első. A második 2002-ben jelent meg, ez a The Scar (magyarul Armada címen jött ki 2008-ban), a harmadik pedig a 2005-ös Iron Council (még nem jelent meg magyarul). Bár adná magát, mégsem érdemes trilógiának nevezni ezt a három regényt. Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy csak három Bas-Lag könyv lesz, másrészt egymástól függetlenül is olvashatóak, bár sokkal élvezetesebb sorban menni, mert így az olvasó előtt szabályosan kitárul a világ. Néhány helyen komoly szereplők, utalások és csavarok épülnek a Perdido egy-egy félmondatára, de nem létszükséglet az ismeretük. Mindegyik könyv szerves része a világnak, ahol a regények között folyamatosan telik az idő, és az aktuális hősök körül zajlanak a korábbi hősök által előidézett változások.

A Perdido túlírtsága ezekben a regényekben fokozatosan elmúlik, de a furcsaságfaktor és a monumentalitás változatlan. A szereplők továbbra is átlagos figurák egy cseppet sem normális, gigászi világban. Ehhez képest mindkét könyv a klasszikus kalandregényes megoldásra épül, azaz utazó(s) történetek. A Scar egy hajóflottákból összefércelt, úszó városra viszi antihőseit, a nyelvészkisasszonyt és a fegyencet, a westernbe oltott Iron Council központi karaktere, Cutter, és szeretője, a gólemek mestere pedig egy vonatra épített, mozgó város utasaiként fedezi fel a furcsa világot, hogy végül Új-Crobuzonban fussanak össze a szálak.

Iron Council

Az Iron Council megnyerte az Arthur C. Clarke-díjat, de már kevésbé volt egyöntetű a pozitív visszhang, inkább a kritika szerette, mint az olvasók. A stílusa jóval szikárabb, helyenként kísérletező, a politikai üzenet jóval markánsabb (bár a szerző gyakran elmondja, nem kíván a művein keresztül korteskedni). Ennek ellenére ezen a ponton Miéville gyakorlatilag simán megtehette volna, hogy hátradől és a sikeresen megalapozott világára szabályos időközönként kihoz egy regényt. Helyette azonban kiadott egy antológiát és írt egy fantasztikus regényt a fiatalabb korosztálynak.

Vissza Londonba

A Looking for Jake antológia tulajdonképpen a Bas-Lag regények ellenpólusa. Vaskos tégla helyett rövid írások gyűjteménye, amelyek egy Új-Crobuzonba helyezett novellát leszámítva mind Londonban játszódnak.

Looking for Jake

Változatlan viszont Miéville ötletparádéja, a hangulatteremtés, a társadalomkritika és természetesen a város szerepe. Az egyik legjobb írás, a Reports of Certain Events in London pont a metropoliszok fejlődését vizsgálgatja. A valóság és a fikció összemosásával dolgozik – China Miéville, a szerző egy tévedésből neki postázott különös levelezésből próbálja kihámozni egy városokkal foglalkozó titokzatos társaság bizarr ténykedését (magyarul is megjelent a Galaktika magazinban A londoni különös események jegyzőkönyveiről címen– 211. szám, 2007).

Nem véletlenül jelölték a World Fantasy Awardra 2005-ben. Az Új-Crobuzonban játszódó novella címe Jack, és magyarul szintén a Galaktikában jelent meg – 227. szám, 2008.)

Fiatalabbak is elkezdhetik

Következőnek ismét egy londoni történet jött, ráadásul a fiatalabb korosztálynak szánt young adult regény, az Un Lun Dun. Élvezetesen megírt könyv, pörgős cselekménnyel, a jellegzetes Miéville-hangulattal és egy nagyon jól kifundált világgal, ahol léteznek az úgynevezett abcityk – ezek a mesevárosok a földi metropoliszok furcsa párjai. Nem csak London rendelkezik abcityvel – ott van még Parisn’t, Sans Francisco, Lost Angeles vagy Bagdidn’t. UnLondon különös, de nagyon izgalmas hely, furcsa törvényekkel és még furcsább lakókkal, tehát ugyanolyan öreg, koszos, elbűvölő és multikulturális, mint London, csak éppen itt jóval fantasztikusabbak ezek a bizonyos kultúrák.

Un Lun Dun

A regény első pillantásra a bevált sablont követi, de többször is ötletesen tér el az elvárt kliséktől. Az Un Lun Dun igazán szórakoztató fantasy, nem csak gyerekeknek – sokaknak éppen azért tetszett, mert a Perdido ötleteit és egyediségét kapták, a túlírtság, az öncélúnak tűnő bizarrság nélkül.

Két város meséje

Az Un Lun Dun után néhány évig csend volt Miéville körül, aki a PhD dolgozatát írta, és  csak az amazonra kikerült rejtélyes Kraken cím árulkodott arról, hogy valami készül. A cím alapján sokan arra tippeltek, Miéville visszatér Bas-Lag világára (és a tengerre), de nagyobbat nem is tévedhettek volna. A 2009-es regény végül a The City & the City lett, és csak a szó tágabb értelmében fantasy: egy Kafkát, Philip K. Dicket idéző krimi, persze a várossal a főszerepben.

A fantasztikum itt nem a mágia vagy természetfölötti  – a regény képtelen, de tulajdonképpen elfogadható alaphelyzetből épít világot. Lehetne többször is fantasy, aztán mégsem lesz az.  A háttér inkább szürreális, a könyv kicsit filozofikus és kifejezetten szikár noir lett – helyenként kívánná az ember a Perdido részletes leírásait, de nem kap ilyet. Érdekes lenne tudni, vajon a szerzőnek sikerült-e új olvasókat toboroznia vele, a potenciál mindenesetre megvan benne. Azoknak, akik valaha elriadtak Miéville-től a Perdido környékén, ajánlott visszacsatlakozáshoz.

The City and the City

Polipológia

Miéville ezen a ponton valószínűleg nyugodtan maradhatott volna a kevésbé fantasztikus terepen, mégis inkább visszatért a kezdetekhez, az urban fantasyhez. Zabolázatlanul és harsányan, mintha csak azt kívánta volna bizonyítani, hogy így az elcsépelt toposzokon is lehet újítani.

A 2010-es Kraken a jelenkori Londonban játszódik, ahol a kultuszoké a főszerep. Van mágia, a gangháborúkat szekták vívják, a londoni rendőrségen kultuszokra specializálódott részleg dolgozik, és rendszeresen közeleg valamelyik apokalipszis. Amikor viszont a Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az ellopott krák felhasználásával valaki vagy valakik az Igazi Apokalipszist akarják elhozni.

A Kraken tulajdonképpen egy krimiszálra felfűzött ötletvihar. Miéville-től szokatlan módon vicces és teljesen őrült regény.  Különösen azért, mert az Iron Councilban már megfigyelhető és az Un Lun Dunban felfelé ívelő tendencia itt tetőzik – Miéville nagyon innovatív dolgokat művel az angol nyelvvel, szavakat teremt, játszik a szöveggel. Aki szeretné látni, milyen manapság az innovatív urban fantasy, próbálkozzon meg vele (egyelőre csak angolul).

Utóhang

China Miéville termékeny időszakát éli mostanában. Két év alatt két regény, és már előkészületben a jövő évre ígért Embassytown, ami állítólag scifi lesz. Ha ez igaz, akkor ismét új műfajban és stílusban próbálja ki magát.

A hosszúra nyúlt áttekintésből – ha más nem is – remélhetőleg két dolog kiderült. Az egyik az, hogy a magyar fantasztikus könyvkiadás nem kevés könyvvel tartozik még az angol fantasztikum egyik legeredetibb és megosztóbb – személyiségétől, viszont ugyanúgy akad közöttük olvasnivaló azoknak, akik kedvelik bizarr gőzfantasyt és azoknak is, akik más formában szeretnének újat olvasni.

Érdekességek

– Miéville közel tíz évig nem igazán használta a netet, de most már van egy blogja, ami minden, csak nem személyes: http://www.chinamieville.net/

– A Perdido alapján készült szerepjátékot évekkel ezelőtt beharangozták, viszont nem jelent meg soha.  (Igaz, a projekt alkotója 2010 júliusában felbukkant egy fórumon [lásd 52-es bejegyzés], és kiderült, hogy a munka nem állt le.) A Dragon magazin ellenben még a megjelenés idején lehozott egy cikket, ami a D&D szabályaira alkalmazta a világot.

– A Second Life online világában létezik egy Armada nevű úszó város.

– Az Un Lun Dunt maga Miéville illusztrálta.

– PhD dolgozata, a Between Equal Rights: A Marxist Theory of International Law könyvben is megjelent.



Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Eddig 22 hozzászólás.

  1. noro szerint:

    Eddig csak az Iron Councilt terveztem elolvasni (a magyarul megjelentek persze megvannak), de ez alapján a Kraken is nagyon bejövős.

    Ami pedig az rpg-t illeti, ha lesz belőle valami, és főleg ha tényleg igaz, hogy az író intenzíven együttműködik a játékfejlesztőkkel, akkor ez már szinte a nedves álom kategória 😀

  2. mohicane szerint:

    Kíváncsi lettem a többi regényére is, de azért remélem, hogy lesznek még Bas-Lag könyvek is!

  3. szs szerint:

    El kell kapni a hangulatot hozzá. A Perdido végül is tetszett, de tényleg nagyon túlírtnak tűnt (bár nem ballasztos). Az Armadával most szemezgetek, párszor belekezdtem, de még várnom kell a megfelelő hangulatra. 🙂

  4. crei szerint:

    Az UnLunDun igencsak érdekesen hangzik.

    Nem is tudtam, hogy ilyen balos a srác.

  5. sfinsider szerint:

    szs: Az Armada elejét – vagy 60 oldalnyi szöveget – szinte teljesen felesleges szócséplésnek éreztem, lassan indulnak a dolgok, de azután szédítő a tempója, a hangulata.

  6. marcus szerint:

    Jó ismertető. Eddig a Perdido-t kezdtem el néhány éve (magyarul), de 50 oldalnál nem jutottam tovább, a sokat emlegetett túlírtság miatt. De azóta is motoszkál bennem, hogy mégis kellene neki adni egy esélyt, mert annyira nem volt rossz, és hátha 100-200 oldal múlva már beszippant. Úgyhogy most a cikk hatására megkapha ezt az újabb esélyt.

    Esetleg javaslat, hogy melyikkel érdemes kezdeni, ha nem akarok azonnal elriadni? (A Looking for Jake ilyen szempontból jó kezdésnek tűnik. Vagy vállaljam be egyből a Perdido-t?)

  7. szs szerint:

    Akkor megpróbálom a 61. oldaltól kezdeni, úgy hátha elindul a dolog.

  8. juhaszviktor szerint:

    Marcus: a Looking for Jake szerintem jó kezdés. A novellák stílusa leginkább a City and the Cityhez áll közelebb (ha tetszenek, akkor sem biztos, hogy a Bas-Lag könyvek be fognak jönni). Ha magyarul olvasnád, akor javasolnám a fent emlegetett Londoni különös események… c irományt. (Ha angolul, akkor is, aztán a címadót.)

    Baráti körömben végzett, tehát rendkívül komoly mintavételezéssek készült kutatásaim alapján az UnLunDun még jobb választás. Vagy a City.

    Személyes okokból elég elfogult vagyok a Perdidóval, de még én is azt mondom, hogy akinek az első 50 oldal nem tetszett, annak valószínűleg a maradék sem fog.

  9. beka szerint:

    Jobb lenne ilyeneket nem mondani, mert jön a fordító, és… you all know how it goes.

  10. juhaszviktor szerint:

    Béka: nagyon vicces 🙂

  11. hackett szerint:

    szs:
    „tényleg nagyon túlírtnak tűnt (bár nem ballasztos”

    Ezt annyiban vitatnám, hogy szerintem azért az. Szerintem nem volt a történetben 8-900 oldalnyi terjedelem. A világban igen, de ugye regényről van szó, nem világleírásról. Azonban ez minden bizonnyal ízlés kérdése.

    Viktor:
    Akkor én egy köztes állapotot képviselek, mert az első 50 oldalt zseniálisnak tartottam, utána viszont 300 oldalt követően majdnem letettem hajdanán a regényt, mert még mindig nem derült ki, mi is akar lenni a sztori. Utána pedig mintha a cselekmény jelentős része a világbemutatásnak lett volna alárendelve, és ez nekem nem jött be annyira.
    Ettől függetlenül Miéville egy eszement figura eszement ötletekkel, csak az eddig magyarul megjelentek alapján nem feltétlenül nekem írt.
    A City and the cityre viszont nagyon kíváncsi vagyok már.

  12. gaines szerint:

    Hackett: Nálam is valami hasonló játszódott le, a Perdidónál és az Armadánál egyaránt. Az elejét imádtam, aztán valahol a második kötet első felében úgy éreztem, hogy irtózatosan leült, elfáradt a könyv, alig bírtam átrágni magam rajta, az istennek sem akart haladni a történet. Hogy aztán a véghajrára megint teljes gőzzel berántson. A befejezés ráadásul mindkét könyvnél zseniális, hangulatilag tökéletesen eltalált; valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy az összbenyomás nagyon is pozitív lett.

  13. kury szerint:

    @juhaszviktor
    Miéville fordításakor mi jelentette a legnagyobb kihívást?

  14. juhaszviktor szerint:

    Hackett, gaines: akkor félreértettem, mert valamiért azt hittem, a városleírások és az egyéb barokkos részletek akasztották meg a legtöbb olvasót, az pedig az első 50 oldalon ugyanolyan, mint később. (A cselekmény elfáradását csak valahol a háromnegyedénél éreztem, de ott nagyon).

    Küry: a legnehezebb a világ magyarítása volt (és a leghálásabb is). Miéville olyan elnevezéseket adott a városnegyedeknek, fajoknak, szokásoknak (stb), amelyeknek mind nagyon markáns hangulatuk van és határozottan sugallnak valamit, viszont nem egyszerű beszélő nevek.

  15. vaszilij szerint:

    Én csak a két magyarul megjelent regényt olvastam tőle, és mindkettő nagyon tetszett, annak ellenére, hogy tényleg nem sok közös van bennük.

    A Perdido tipikusan az a könyv volt számomra, amelynek üresjárataiban elgondolkoztam, hogy tényleg érdemes-e ezt elolvasni, de a hangulata annyira magával ragadó volt, hogy jóformán le sem tettem a végéig.

    Az Armada hangulat szempontjából kicsit talán kevesebbet ad, de talán épp ettől lesz egy kicsit pörgősebb, olvasmányosabb.

    Mindenesetre várom a folytatást, remélem, lesz még magyarul Mieville-regény. 🙂

  16. abdul szerint:

    Én csak a Perdido-t olvastam, és ha nem lennék a bolondja a különleges világoknak, szerintem hamar abbahagyom. Bas-Lag lenyűgöző, őrült, és mégis működik, de ha a túlírtság tényleg tudatos írói eszköz, akkor eléggé elbaltázott.

  17. tetsuo szerint:

    Én nagyon szeretném, ha jelennének még meg magyarul további Miéville kötetek. Dolgozunk rajta.

  18. marcus szerint:

    juhaszviktor: Köszönöm, a Looking for Jake akkor hamarosan beszerzésre kerül. Szerintem egyébként nagyon hangulatfüggő is, hogy a Perdido (és az ahhoz hasonló könyvek) mennyire jönnek be. Egy-két különbséggel érdemes újra próbálkozni az ilyenekkel (ha valakire nagyon tukmálnád 🙂 ).

    Egyébként egy elég érdekesnek tűnő esszégyűjtemény (többek közt) Miéville szerkesztésében: http://www.amazon.com/Red-Planets-Marxism-Science-Classics/dp/0819569135/ref=wl_it_dp_o?ie=UTF8&coliid=IUB7ZARDAT1ZP&colid=2825W647CX7PS

  19. kwindu szerint:

    Nekem mind két regénye tetszett bár valóban hosszabb mind a két könyv a kelleténél. Alig várom a „Iron Council” magyar megjelenését. Nem beszélve a cikkben szereplő több könyvről. Szeretem a szépen megírt erős hangulatú könyveket és hát Miéville mind a PERDIDÓBAN mind az armadában ilyen szempontból brillirozik ez kétségtelen:-)

  20. küry szerint:

    Öt ok Tolkien mellett Miéville-től
    http://www.omnivoracious.com/2009/06/there-and-back-again-five-reasons-tolkien-rocks.html#more

    Ezt most találtam, nagyon érdekes, főleg a korábbi Tolkienre vonatkozó megjegyzéseinek fényében. Az allegóriáról szóló rész különösképp találó.

  21. Nihil szerint:

    Hmm, ez a lista tényleg érdekes Miéville-től, ugyanakkor árnyaltabbá és hitelesebbé teszi a korábbi vekengéseit azzal, hogy szót ejt a pozitívumokról. Bevallom, én sem tartom a Gyűrűk Urát tökéletesnek, ahogy azt sem értem, miért kell mindig valakit a trónra emelni és ott tartani, mikor rengeteg jó író van, akik más-más téren erősek. Ugyanakkor Tolkien hatása tagadhatatlan, akárcsak az erényei, és a Babó illetve a Gyűrű Szövetsége a kedvenceim közé tartozik.
    (Ez már talán nagyon off, de azért itt jegyezném meg, hogy a „Tolkien: egy fantasy író mind fölött” hozzáállásból akkor lett végleg elegem, amikor angol irodalmon a tanár hosszasan ecsetelte, hogy Tolkien csupán a begyöpösödött sznoboknak köszönhetően nem kapja meg a neki járó tiszteletet, viszont amikor feldobtam Pratchettet, akkor róla meg lett állapítva, hogy túlértékelt és erőltetett, és a téma itt le volt zárva. Jó, ez egyéni ízlés dolga… lenne, ha nem lenne az a kettőség, hogy az egyikre legyünk nyitottak, a másiktól viszont elzárkózunk. 🙁 )

  22. küry szerint:

    Na, még ezt az interjút akartam a múltkor linkelni, de akkor nem találtam:
    http://www.morningstaronline.co.uk/index.php/news/content/view/full/95488

    Nagy arc az újságírónő, Warren Ellis Yelena Rossinihez hasonlította a Tranmetropolitanból, kedvencem ez a rész:

    Mieville has just launched into a serious discussion of the effects of consumerism on culture when the doorbell rings. He bounds down the stairs like a man possessed – an accessory for his new iPad has just been delivered.

    „What’re you going to do, consumerism, well, you’ve got to buy stuff to live,” he explains rather sheepishly, fondling the surprisingly enormous cardboard box. „And sometimes when that stuff is just so lovely … you have to surrender, I suppose.”

    I ask if he and the box would like to be alone together for a while. Mieville seems to consider the proposition for an agonising split second, before deciding that the politics of storytelling are just too important. He pours tea from a silver teapot and calms down a little.

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.



Keresés az oldalon