SFmag

Véget ért hát. Lezárult egy újabb korszak, a Marvel képregényfilmjeinek aranykora.

Amikor Nick Fury 2008-ban besétált Tony Stark nappalijába a Vasember stáblista utáni jelenetében, sejteni lehetett, hogy ez egy nagyobb kirakós első darabkája, e azt valószínűleg kevesen sejtették, hogy a következő 10 évben egy teljesen egyedülálló, profin felépített és átgondolt világ épül fel a szemünk előtt, hála Kevin Feige-nek és csapatának. Bár a Hihetetlen Hulkkal, valamint az Amerika Kapitány és Thor filmek első részeivel még kicsit döcögősen indult a szekér, a Bosszúállók csapatának bemutatkozásával már mindenki számára világossá vált, hogy ebben az évtizedben valami egészen különleges élménynek lehetünk a részesei.

Az első fázisban „bejáratott” hősök folytatásfilmjei mellé a második és harmadik fázisban jöhettek a kísérletezőbb darabok is a kevésbé ismert hősökkel (A Galaxis Őrzői, Hangya, Doktor Strange, Fekete Párduc). A Marvel filmről filmre, fázisról fázisra terjesztette ki szuperhős univerzumot, szépen lassan összekapcsolva a történeteket és fokozatosan emelve a téteket a csúcspontnak számító Végtelen Háborúig, ahol összefutottak a szálak és ahol kaptunk egy sokkoló cliffhangert.

Egy csettintést. Egy csettintést, mellyel Thanos beváltotta ígéretét és elpusztította az univerzum élőlényeinek a felét. Majd ezek után egy rövid (és kevéssé indokolt) Marvel Kapitányos kitérővel elérkeztünk a Végjátékig.

Nem véletlen, hogy e rövid visszatekintéssel kezdtem az írást, mert maga a film is ezt teszi: nemcsak lezárja az elmúlt évtized történéseit, de egyúttal felidézi azokat és tiszteleg is előttük. Egy olyan útra viszi el a nézőt három óra erejére, ahol nemcsak a mese végét tudhatjuk meg, hanem alkalmat kapunk átgondolni, újra átélni a legszebb pillanatait ennek a korszaknak. A jól bevált recept alapján megkapjuk a pazar látványvilágot, a pörgős (de nagyrészt kiszámítható) cselekményt, és vannak szép számmal szívszorító pillanatok is, melyeket kiváló érzékkel oldanak fel egy-egy jól időzített poénnal. Az elmúlt évek lazább hangvételű filmjei (A Galaxis Őrzői és a Hangya első és második részei vagy akár a Thor: Ragnarök) után volt bennem egy kis félsz, hogy esetleg nem veszik elég komolyan majd az eddig történtek súlyát, azonban a rendező Russo-fivérek és az írók tökéletesen találták el a dráma és a humor mennyiségét.

A játékidőt ismét okosan osztották fel a szereplők között, mindenki kapott elég teret ahhoz, hogy megtudjuk, mi történt vele a csettintés után, láthatjuk, ki hogyan dolgozta fel a vereséget és a veszteségeket. Talán Thanos szerepelt a vártnál kicsit kevesebbet, de az ő karakterét és motivációját elég jól megismerhettük már a Végtelen Háborúban,  de ez a film már nem róla szólt, annál inkább az eredeti Bosszúállókról. Vasember, Amerika Kapitány, Thor, Hulk, Fekete Özvegy és Sólyomszem mind-mind izgalmas és szép jeleneteket kaptak, a színészeken is látszik, hogy valósággal lubickolnak a szerepükben. Hiába azonban a pörgős történet, a látványos csaták, a foghegyről odavetett, képregényfilmes berkekben jó eséllyel klasszikussá váló egysorosok, szinte végig érezni a filmen, hogy ez itt a Végjáték.

Az eddigi filmekben bemutatott szinte összes főbb karakter legalább egy-egy jelenet erejéig feltűnt a vásznon, az utalások és kikacsintások is egymást érik, hogy aztán egy végső, mindent eldöntő, minden eddiginél több hőst felvonultató és minden eddiginél nagyobb téttel operáló összecsapásban csúcsosodjon ki a Marvel 10 éve tartó meséje.

Aztán egyszer csak itt a vége. El is repül az a három óra és elérkezik a búcsú ideje. Ha majd mindenki átgondolta, megemésztette a látottakat, mindössze egy kérdés marad: hogyan és merre tovább. A film ebben a tekintetben nem sok iránymutatást ad: egy nagyon halovány utaláson kívül semmit sem kapunk, még a szokásos stáblista közbeni és stáblista utáni jelenet is elmarad, talán ezzel is azt hangsúlyozva ki, hogy itt valami véget ért.

Nehéz dolga lesz a további filmeknek, az új karaktereknek. A Bosszúállók első csapata, a Marvel képregényfilmek aranykora magasra tette a lécet. De egyelőre talán felesleges is a jövőn rágódni. Tegyük azt, amit valószínűleg a készítők és a színészek is szerettek volna elérni: üljünk le hőseinkkel még egyszer, utoljára együtt és élvezzük ki azt a száznyolcvan és egy percet, ami még megadatott velük. Idézzük fel a legszebb pillanatokat, nevessünk és ha úgy érezzük, nyugodtan sírjunk a látottakon.

És bár pár színészt talán most láthattunk utoljára a vásznon, ne feledjük: búcsújuk nem végleges. Ez a 10 év és 22 film, Vasember, Amerika Kapitány, Thor és a többi karakter örökre beírták magukat a képregények után a filmtörténelembe is. Így hát egy percig se röstelljük, ha a későbbiek során időről időre újra elkalandozunk majd ebbe a világba, hogy viszontláthassuk kedvenc szuperhőseinket.

Hozzászólások

hozzászólás