Az Amatka úgy kezdődik, mintha valami szocialista utópia lenne: egy fiatal nő, Brilarék Vanja Essre Kettese egy hideg, falanszterszerű településre érkezik. A városkát Amatkának hívják, és elsőre Vanjának is csak a szokatlanul fagyos időjárás tűnik fel. Számára teljesen természetes, hogy egy házban kisebb közösségek laknak, hogy bizottság igazgat mindent, hogy az emberek egymásnak termelnek, és mindenki tudja a kötelességét (a szüléstől a hétköznapi munkáig), hogy vannak úttörők, és hetednapon mindenki a szabadidőközpontban szórakozik. Ugyan talán kicsit túlzásnak tűnik, hogy mindent rendkívüli precíz módon szabályozni akarnak, és hogy szigorúan tilos máshogy gondolkodni, de Vanja nem lát különösebb problémát ebben a rendszerben, ő is ezt szokta meg.

amatka_hunAztán ahogy haladunk előre a történetben, egyre több minden kiderül erről a különös világról, ahol Amatka városa is elhelyezkedik. Nem csupán az lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a megvalósult kommunizmu-szocializmus közel sem olyan csodálatos, mint ahogy az elsőre tűnik, de az is, hogy itt valami „nem kerek”. Mindössze öt emberlakta település tartja egymással a kapcsolatot, a tárgyakat folyamatosan meg kell nevezni, ráadásul a városkában történt valami, amiről nem szabad beszélni. De mi lehetett valójában ez az esemény? Hogy alakultak ki ezek a városok, mi történt a többi emberrel? Miért kell minden tárgyra ráírni a nevét? És mi ez a folyamatos rettegés, ez a torokszorító, egyhangú szürkeség, ami minden embert jellemez?

Talán ez utóbbi kérdés ragadja meg a legjobban, hogy mi is az Amatka legfőbb jellemzője. Ebben a városban mintha senki nem engedne fel: minden mozdulat és szó kiszámított, minden nyugodt, vidám pillanat valahogy erőltetett – itt nincsenek felszabadult nevetések, céltalan elmélkedések, de még dühös veszekedések sem. Mindent belep valami visszafogott beletörődés, az emberek meg sem próbálnak mást tenni, mint eddig. Irtóznak az újtól. Hosszú órákat dolgoznak a föld alatt gombát termesztve, egyhangú, unalmas ételeket lapátolnak magukba, anélkül, hogy élveznék az ízeket, meg sem próbálnak változtatni az életükön, hiszen a bizottság úgyis a legjobbat akarja. Ez az élet pedig nemcsak Vanját, de minket, olvasókat is elkezd fojtogatni.

Karin Tidbeck ebben egészen briliáns: úgy rajzolja meg ezt a disztópikus világképet, hogy mi sem lázadni akarunk ellene, hanem inkább minket is maga alá gyűr a rendszer. Egy Szép új világ vagy egy 1984 gondolkodásra késztet, menekülni akarunk, ki akarunk törni a szabályok közül, de az Amatka időtlen, megfoghatatlan hidegsége inkább a mi tagjainkat is megfagyasztja. Annyira nem ismerjük a körülményeket, az előzményeket, sőt, magának a világnak a működését sem, hogy esélyünk sincs megragadni az esszenciáját.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, valami olyasmi járt a fejemben, hogy ilyen lenne az Expedíció, ha a biológus az X Térségben egy működő társadalmat talált volna. VanderMeer aztán folyton vissza-visszatért a gondolataim közé, és nem véletlen: Tidbeck regénye nagyon hamar a weird felé csúszik el, és ez nagyon jót tesz neki. Nem csupán egy utánozhatatlanul furcsa, elidegenítő, nehezen értelmezhető atmoszférával ajándékozza meg, de a fentiek miatt a disztópia-szerű világképpel is remekül együtt tud működni. Amikor pedig a cselekmény nagyobb sebességre vált, egyenesen újra kell értelmeznünk mindent, amit korábban a könyvről gondoltunk – ideértve a besorolását is.

tidbeckNehéz erről úgy mesélnem, hogy közben ne lőjem le a történet meglepetéseit, de én iszonyúan élveztem ezt a felfedezést Tidbeck univerzumában. Noha a szenvtelen, a rendszer jellegéhez illeszkedő próza nem sok kapaszkodót ad, mégis nagyon izgalmas élmény, ahogy egyre több mindent értünk meg az elejtett utalásokból-félmondatokból, ahogy kezdenek világossá válni a szabályok, és összerakjuk magunkban, pontosan milyen irányba is halad a cselekmény. (Különösen szórakoztató mindez amiatt, hogy a könyv első felében a hangsúly tisztítószerekre kerül – Vanja ugyanis a higiéniai termékek felmérésére érkezik Amatkába.)

Amikor viszont végre összeálltak a dolgok, Tidbeck rákapcsolt az „érthetetlenség-faktorra”, és ezzel együtt az én lelkesedésem is alább hagyott. Valahogy nem lesz ez a zavaros-szimbolikus történetív igazán kielégítő: olyan érzés kerülget, mintha ebből a koncepcióból még többet is ki lehetett volna hozni, mintha a szerző nem használta volna ki eléggé a témából és a hangulatból adódó lehetőségeket.

Egy new weird regény szerintem akkor igazán jó, ha az első három jelző, ami eszembe jut róla, az a furcsa, a különös és a bizarr. Ha ezt az elvet nézem, akkor az Amatka gyakorlatilag hibátlan new weird – s bár összességében ez túlzásnak tűnik, de az biztos, hogy nagyon ajánlom mindenkinek, aki rajong a szokatlan művekért. A svéd Karin Tidbeck első regénye úgy beszél az emberi lét rejtélyéről, hogy közben bizarr ötleteivel és egészen megragadó atmoszférájával már az első pillanattól kezdve lebilincsel – és nem is enged el még az utolsó oldalak után sem. Sok minden rejtőzik tehát ebben a rövidke kötetben; remélem, sokan belevágnak majd a felfedezésébe.

(Amatka, fordította Babits Péter, megjelent az Athenaeum Kiadó gondozásában 2017-ben, 240 oldalon és 2999 Ft-os áron.)

Hozzászólások

hozzászólás


[ további írásai]
Ha tetszett, kövesd a Facebook-on is!
Kategóriák: irodalom

Szólj hozzá

Nem belépett felhasználók számára a hozzászólások kb percenként frissülnek.

Válaszd ki a felemelt kezű figurát!



Keresés az oldalon